A nyári szünet rögtön kínlódással indult. 

KicsiLány hétfőn reggel fél 7-kor lépett ki az ajtón a bőröndjével, ezzel párhuzamosan KicsiFiú 3/4 7-kor megkezdte a heti nyafit. "Mit fogunk csinálni? Unatkozom! Hány nap van még a táborból? Nem megyek veled a boltba! Az uncsi."

Hát nekem nyilván nem az. Szétizgulom magam a sorok között, hogy az ásványvizeknél felbukkan-e Aquaman vagy még izgalmasabb...a hentespultnál Hannibal Lecter. 

Na hagyjuk már! Vedd a cipőt, indulunk.

Már reggel 8-ra lestrapált. 

Értem én, egész eddigi életét KicsiLánnyal szimbiózisban élte. Nehéz most neki.

Szerencsére miután elindulutunk kisimulni látszottak a dolgok. Sőt, a játszóra érve már arra is rájött, milyen előnyökkel jár, ha KicsiLány nem osztja neki folyton az észt. És az is klassz, hogy Anyu babusgat és legozik meg ilyenek. Ha van kivel lógnia, akkor nem engem választ. Persze ilyenkor este 5 percben próbálna kizsigerelni. Azt hiszem ki kell neveznem a napban kötelező pusziperceket.

Hogy a suli vagy KicsiLány hiánya miatt, azt még nem tudni, de újra megcsillantotta KicsiFiú az übercuki oldalát nem egyszer. Nem mondom, néha túltolja a babázást, de olyan kis gondosan terelgeti PiciLányt itthon és a játszón is. Inkább a játszón. Itthon jobban szeret a saját dolgaival foglalkozni napközben. És hát nem is dolga a bébiszitterkedés, de néha muszáj megkérjem rövid percekre, akkor is, ha épp nem örül.

Az is olyan helyes, amikor csillogó szemekkel besegít nekem meglepiből. Elpakol, felsöpör, letöröl. És persze folyton csipog. Néha elképesztő zöldségeket. Ilyenkor igyekszem a téveszméit helyrebillenteni, de nincs könnyű dolgom. Ő általában eléggé tudja azt is, amit igazából nem.

Elképesztő vehemenciával próbál meggyőzni olyan szintű dolgokról, mint a Föld lapos, vagy a Balaton csak egy optikai csalódás. Anyááám!

Viszont jók a világmeglátásai. Most még kicsi, de pár év és nagyon komolyan, jókat lehet majd vele beszélgetni.

A héten kimentünk a Városligetbe játszózni. Ez az a hely, ahonnan hat ökrös szekérrel is nehéz hazavontatni a gyerekeket. Még így, hogy KicsiFiú egyedül volt sem volt könnyű elindulni. Míg belőle csavarni lehetett a vizet, addig PiciLány a távolból nézte a csobogót és a sikongató gyerekeket. Kényes királylányként nyüsszent, ha egy csepp víz érte. 

Igaz, a kádba se nagyon lehetett eddig beültetni. Mostanában Kedvesnek néha sikerül. Zuhanyzás van. Én vagyok ilyen víziszonyos. Se jakuzzi, se kádban fürdés, se tenger, se úszás. Persze bemegyek a Velencei-tóba és tudok úszni, csak nem szeretek. Elbohóckodom Kedvessel, mert ő nem hagy és nyilván a gyerekekkel is játszom, de alapvetően a matracon ringatózás kielégíti a vízzel kapcsolatos minden vágyamat egy egész évre.

Szóval a vizezés off. Az új kedvenc a kréta. Mióta rájött milyen izgalmas nyomot hagyni, azóta ritkábban rúzsozza vele a száját vagy eszi meg tízóraira. Félórákig képes rajzolni a vonalkákat, miközben írtó tudományos fejeket vág. Papíron is szívesen alkot. Egyenlőre a cica bajusznál tartunk. Én rajzolom a cicát, ő a bajszát. Az egész nagy játszót körberajzolta.

Ez a délelőtt nekem is tartogatott egy kis meglepit. Már hazafelé készültünk, mikor megszólított egy anyuka, hogy én írok-e a Bezzeganyára? Töredelmesen színtvallottam. 

Jól estek a kedves szavak. Köszi! 

Azt hittem NagyLány bikinifelső-vásárlása lesz a legkiborítóbb a héten. Nem az volt. Természetesen a sportboltban kapható ötszáz modell mind rusnya. Akkor hipermarket. Jött az igényekkel, mire felhomályosítottam, hogy az ő méretében örüljön, ha kap olyat, ami nem egy vagyon. Növésben lévő gyereknek pedig nem veszek drágát. Minden ellenére tokkal-vonóval-bevásárlással egy óra alatt megjártuk.

Hogy akkor mitől akadtam ki? Hát az iskolába átkuncsorgástól.

KicsiFiú be sem akart menni a biziosztásra. Tavaly sem volt, akkor nyaralt. De most itthon legózott, én meg leszaladtam átvenni a bizit és sajnáltam a kiöltözött gyerekeket, akikről szakadt a víz.

Bemenni viszont megérte, mert leadták az elveszett hátizsákot! Benne volt minden. Bizakodva néztem a másnapra.

Együtt mentünk. Ő lelkesen készült, hogy hogyan köszönjön és miket mondjon.... Elég a "Jó napot kívánok!" és csak légy önamagad.

Hiába beszéltünk és találkoztunk többször, az igazgató lepattintós volt nagyon. Már telefonon mindent elmondtam, ő mégis behívott és a gyerekkel egyetlen szót nem váltott, csak odabökte, hogy nem tudja felvenni, nincs hely. 

Átverésnek éreztem. Dehát egy hete beszéltünk! Tudott mindent! Akkor minek hívott be????

A piacig zokogtam. Csalódott voltam és veszettül tehetetlen. KicsiFiú is bánatosan lógatta az orrát. 

"Akkor most mégiscsak rossz tanuló vagyok, Anyu?" 

A szívem szakadt. "Dehogy vagy!"

Majd felszívtam magam és olyan sulikat is megkerestem, amiket eddig nem. Nincs közel, de jó a közlekedés és KicsiFiú is egyre nagyobb, ügyesebb és önállóbb lesz. Ahogy KicsiLány is. Leginkább miatta zártam ki a távolabbi sulikat. Ő menne el utoljára, ha KicsiFiú messzebbre járna suliba. Bizakodva nyomkodtam a telefont, és kivétel nélkül csalódottan hajítottam le.

Kedves is megkereste a volt suliját, ahol az ő ofője most az igazgató. Közlekedésben nem a legjobb. Pláne babakocsival... De mindegy is. Fullon vannak.

Két halovány reménysugár pislákol csak ezen a vaksötét horizonton, már a reményhal is haldoklik.

A napok olyan szünetesen zsúfoltan teltek. Rettenet sok időm nem volt azon aggódni, hogy KicsiLánynak hogy jött be a táborozás. Este. Pláne az első este izgultam, hogy vajon??? Sír, vagy csak sírna, ha nem lenne ciki? Vagy simán megugorja?

A pénteket már végig izgultam magamban. Milyen arccal jön haza? Fáradt lesz? Talált barátokat? Feltalálta magát vagy csak meghúzódott? És végül...mit hagyott el?

Ahogy a sarkon feltűnt a csapat, már láttam a fején, hogy jól van. Nagy ölelés, de már nagylányosan és nyomban mondta is, hogy visszamenne! Az szuper! Nagyon jó progik voltak. 

Mátra, Galyatető, hittan tábor. Azelőtt Kedves is táborozott itt. KicsiLánynak adott ez egy kis pluszt az élményhez. "És te melyik szobában voltál???" Ugyan...ki emlékszik ilyenkere?!

A bátorság próbán nagyon félt, mégis az volt a legjobb. Mert megcsinálta és büszke volt magára. Elemlámpás séta az esti erdőben. És a legnagyobb vihart is a nyakukba kapták, de nem számított az sem. 

Új barátok, térdig sár és ezer élmény. Mióta hazaért az emlékeit rendszerezi a kis jegyzetfüzetébe.

A pénteki eső jól megállt a homokozó játékokban lent az udvaron. Gyerekek rögtön támadtak is. Míg én fent átrendeztem, válogattam, elpakoltam, befűszereztem, megsütöttem, addig Kedves beköltözött a kisházba, a gyerekek meg keverték a betont, sütötték a homoksütit. Leginkább nyakig összesarazták magukat. 

PiciLány pont úgy nézett ki, mint Mazsola turkálás után, én meg rendes Manócska lévén -ha nem is dézsában- de tisztára mostam a kis agyagkölöncöt. Hihi.

Jól elpunnyadtunk délután, de menni kellett. Muszáj volt, a szívünk azt diktálta. A városban is kikötött viking hajót meg kellett nézni! Pontos mása egy ezer évvel ezelőtti leletnek a Saga Farmann. Norvégia és Törökország között, Budapest is egy állomása az útnak.

Eredetileg NagyLány is jött volna, de nem volt mit felvegyen -mindjárt sírok....

Hát jó...ezer ember volt nyilván. PiciLány nem is bírta sokáig. Itt-ott átlestünk a tömeg között. A gyerekeket szererencsére odaengedték a korláthoz. Végül feladtuk. Kb egy órát kellett volna várni, hogy feljussunk. Viszont összefutottam egy kedves ismerősömmel úgy tíz év után. Kár, hogy a HellóSzia volt az összes, amit beszélni tudtunk.

Bánkódtunk a hajó miatt, de gondoltuk hátha indulnak majd tovább a program után. Akkor láthatnánk felvont vitorlával a Dunán. Az se lenne utolsó látvány... Addig is menjünk át az Olimpia parkba. Onnan rálátunk a hajóra és lehet játszózni is. 

Már a punnyadás után érezte Kedves, hogy valami nem kerek. Vacak volt a közérzete. A játszón már fájtak az izületei (mondjuk ez magában is előfordul nála), a feje is hasogatott, de nyolcvanszor is végigkísérte PiciLányt a mászóhajón, mert az szörnyen izgi volt neki. A billegő hídon is átment. Óvatos volt, de nagyon bátor! Itt a vízzzel is vidáman eljátszott. Cseppet sem zavarta, hogy sokszor arcon nyalta a vízsugár. 

Mikor hazaindultunk, a hajó még ott állt. A tömeg már sehol. Láttuk a buszról, hogy még le lehet menni a stégre megnézni. Fontolgattuk, mi legyen. Kedves az utolsó pillanatban nyomta meg a gombot és leszálltunk. Ilyen alkalom se sok adódik az életben, ne hagyjuk ki! 

A stégen csak pár ember lézengett és még a hajóra is felszállhattunk! Délután kb a norvég zászló volt az összes, amit láttam belőle 3 sornyi embet felett/között. 

Nem igazán szeretek hajókázni, de ez ilyen csónak feeling. Tetszett. Ezzel szívesebben elringatóznék Visegrádig, mint a menetrend szerinti "Hófehérkével", hehe.

És ha a viking hajó nem lett volna elég élmény, hát percenként dobogtatták meg a szívünket mindenféle Harley-k. Meg a hangjuk, ami pontosan olyan beleremegést és libabőrt okoz, mint a koncertek basszusa. 

Élménydús nap volt. Csak Kedvest sajnáltam.

Mire hazaértünk, alig állt a lábán. Én gyorsan altattam, ő pedig már ülve készítette a vacsit. A homlokpuszis lázmérőm a játszón már gyanakodott, hogy ez hőemelkedés... az még lehet a fáradtság és a front kombója. 

Estére viszont lázas is lett és mozdulni alig bírt. Szerencsére vasárnapra a láz elmúlt, hőemelkedése volt talán, csak hát olyan gyenge volt, mint a harmat. 

Hurrá!!! Itt a nyáriszünet, juppijáééé! 

Nanta