Igyon pohárból, pakoljon el, és tudja, mi a homlokrakodó!!

Ülök az egy éves lányommal a panelok között a homokozóban, tőlem pár méterre egy másik édesanya irányítgatja két év körüli kisfiát.

- Édesem, a zöld kormánykerék alakú homokozójátékot hozd ide, légy szíves! A zöldet, tőled balra.

Hamar feltűnik a precíz megfogalmazás, bár a gyermek össze vissza tapogat, nagy sokára véletlenül ráhibázik a kérdéses játékra. Valamivel később ugyanez a kisfiú műanyag földmunkagéppel kezd játszani, édes, ahogy tekergeti a kerekeket, tologatja a közkincsé tett, valaha jobb napokat megélt járgányt. Édesanya többször elmondja: az egy homlokrakodó.

Ülök, meglepetten, némán, lányom eközben teljesen elmélyülve hányja a frissen mosott nadrágra marokszám a homokot (nem számít, majd kimosom), és némán megkérdezem magamtól: Vajon kell tudnia egy kétévesnek, mi az a homlokrakodó?

 Lányom egyke, nincs testvére. Hiba lenne azt mondanom, nem csupa elvárással futottam neki a születésének. Közös életünk első tíz hónapja rengeteg bőgéssel telt, mind az ő, mind az én részemről. Igen, elvártam, hogy korán emelje a fejét, hogy forduljon, amikor a nagy könyvben meg van írva, hogy mintaszerűen menjen az első pillanattól kezdve a hozzátáplálás… stb.

Elvártam sok mindent, és semmi, de semmi nem úgy ment, ahogy én elképzeltem. Később emelte a fejét, később fordult, később kezdett el kúszni és négykézláb mászni, iszonyatosan sokat sírt. Tíz hónapos volt, amikor egy a férjem feje mellett elhúzó, csőrös itatópohár elhajítása és egy sarokban töltött fél óra keserves zokogás után azt mondtam, nem érdekel! Majd megtanul a gyerek mindent akkor, amikor ő meg akarja tanulni.

Bár én le tudtam tenni a gyerekem felé támasztott elvárásaimat, különösen a család idősebb generációi folyamatosan halmoznak el minket a mai napig kérdésekkel:

- Eszik önállóan?

- Iszik pohárból?

- Tud már egyedül járni? De ugye azért sétáltatod?

- Állandó kupi van nálatok. Igazán megtaníthatnád, hogy nem szabad szétszórnia a játékait!

- Beszél? Mondja, hogy papa?

…és még sorolhatnám.

Egy éves:

- Aktívan mászik, bútorokba kapaszkodva tipeg, de nem, nem jár önállóan. Igen, olykor szoktam sétáltatni, de ritkán és keveset, mert azt javasolták, ne erőltessük.

- Igen, kupi van, mert nekem nincs arra kapacitásom, hogy fél óránként rendet rakja utána, hogy aztán ismét szétszórjon mindent. Korának sajátossága, hogy szétszórnak mindent. Majd háromévesen megtanítom összerakodni.

- Beszél, igen, a maga nyelvén, amit és amikor gondolja. Volt egy időszak, amikor mondta, hogy baba, papa, hetek óta, mindenre azt mondja, tetö. Tehát, ha azt vesszük, akkor nem beszél, nem úgy, ahogy elvárják tőle.

- Nem, nem eszik önállóan. Nálunk egy darab játék nincs összenyalva, mert soha, semmit nem vett a szájába (cumizni sem cumizott). Ennek megvan az a csodálatos előnye, hogy nem kell attól félni, bármit lenyel, az üveggolyót ott lehetne előtte hagyni, az sem kerülne bele a szájüregébe, azonban a hátránya, hogy abszolút nem hajlandó önállóan enni. Próbáltuk a közös étkezést, eszek én, látja, mit csinálok, de nem utánoz le. Próbáltuk, hogy etetem és odarakom a falatkákat elé, csak játszik velük, de nem, ő nem vesz semmit a szájába. Sokan ajánlották a két kanalas módszert. Amíg a kenyérfalatkát, banánt, főtt répát nem veszi önállóan a szájába, minek nehezítsem mindkettőnk dolgát, hogy a szája és az étel közé még beiktatok egy kanalat is? Tehát az én egyéves lányomat etetni kell.

- Nem iszik pohárból, sőt, cumisüvegből is csak hanyatt fekve hajlandó inni, ülve nem. Igen, tudom, hanyatt fekve nem itatunk gyereket. De ülve egy-két kortyot iszik, utána ellöki, aztán nyűgös, hisztis, mert szomjas marad. Hanyatt fekve meg betol egyszerre másfél-két deci vizet-teát, és kiegyensúlyozott, mosolygós baba. Próbáltunk többféle csőrős poharat, a szilikon tetős, kifolyás mentes poharat, sima kispoharat. Őrjöngve lökte el magától, a szájába nem tudtam a csőrt vagy a peremet berakni, így égő arccal válaszolok a telefonban feltett kérdésre, nem, nem tud a lányom pohárból inni.

 Szóval, nem, egyet sem tud a felsoroltak közül, és ilyenkor persze jön a lesajnáló tekintet vagy a sóhaj a telefonból, ami mögött kimondatlanul is ott van: nem jól nevelitek, mert nem így kell. Nem, biztos, hogy nem így kellene nevelnem a gyerekemet, de én nem úgy nevelem, ahogy kellene, hanem, ahogy sikerül. Mert azért jönnek a porosz nevelésmódszertani tanácsok:

- Eszi, nem eszi, nem kap mást – reflektálás arra, hogy sokáig nem ette a darabosat.

- Akkor ne adjál neki inni – ez meg a cumisüvegre – aztán majd, ha szomjas lesz, megissza pohárból.

Lehet, tényleg én vagyok túl gyenge kezű, de nem óhajtom sem éheztetni, sem szomjaztatni a lányomat. Szenvedtünk mi egymástól épp eleget az első tíz hónapban, örülök, hogy egy éves korára elértük, hogy kiegyensúlyozott gyerek lett, mert azt ilyenkor senki nem nézi, hogy mennyi mindent elértünk.

- Hat hónapos korára lett egy napirend, amiben szabályozott étkezések, itatások és altatások szerepeltek. Persze, mindig van kivétel, de ő ettől kezdve végigaludta az éjszakákat.

- Eljutottunk addig, hogy ha villával összetöröm neki a szószosabb, levesesebb kajákat, akkor megeszi. Egy hónapja még erre sem volt hajlandó, hányt, öklendezett a keményebb falatoktól.

- Jó étvágya van, szereti a húsos kajákat és a gyümölcsöt. Rengeteg gyümölcsöt kap, amitől a széklete is jó.

- Eljut – főleg mászva – A pontból B-be és nem ordít, mint szintén pár hónapja, hogy tegyem arrébb vagy fordítsam meg. Ezt a mozgásszabadságot pedig látványosan élvezi, és mivel sokkal kevesebbet sír, én is nyugodtabb vagyok.

- Gyönyörű a finommotorikája. Két-három ujjal finoman nyúl tárgyakért, sima lappos könyvet is szépen lapozgat. Alig várom, hogy elkezdjünk gyurmázni, gyöngyözni, nyomdázni… stb.

- Kiegyensúlyozott, mosolygós, édes gyerek, sokat nevet, magyaráz, látszik rajta, hogy most már jól érzi magát a bőrében. Azt hiszem, boldog.

 Amikor ezeket végiggondolom, sok minden eszembe jut. Főleg az, hogy tőlem mennyi mindent elvártak a szüleim és a nagyszüleim – főleg tanulmányokban – amire nem voltam képes. Mégis lettek iskoláim, mégis lett munkám, amit szeretek, lett férjem, gyerekem, akiket imádok. Ilyenkor elgondolkodom azon, hogy miért csak egyféle mérce létezik? Miért kell egy gyereket az alapján besorolni, hogy tud-e egyévesen önállóan enni-inni, kétévesen ismeri-e a színeket, három évesen tudja-e melyik a jobb és bal oldala? (Iskolás voltam, mire megtanultam, melyik a bal kezem, mégsem szenvedtem soha semmiben hátrányt az életben.) Persze, van egy kor, amikorra illik dolgokat tudni, pl. három évesen szobatisztának lenni, de tényleg szükséges mindent siettetni? Mitől lesz annak a gyereknek szebb, jobb, boldogabb élete, hogy kétévesen tudja, mi az a homlokrakodó?

Arkana