Igaz, hogy NagyLány még csak hetedikes, de egyrészt az iskola javasolt felvételi előkészítő lehetőségeket már az idei évre, másrészt olyannyira halvány fogalma nem volt, hogy mi lesz, ha nagy lesz, hogy úgy éreztem ezzel a dologgal mielőbb foglalkozni kell! Cseppet sem szeretném majd novemberben kapkodni a fejem, hogy "Jajj, most mi lesz???"

NagyFiúnál annyira egyszerű volt a helyzet. Imádott főzőcskézni. Két és fél volt, mikor kiskonyhát kapott karácsonyra, majd később lett egy komolyabb játékkonyhája is, mert ő igaziból és játékból is sokat főzött. Természetesen tűzoltó, katona és vadakat terelő juhász szeretett volna lenni, de amint ezt kinőtte -mondjuk úgy nyolc évesen- ő tudta, hogy szakács lesz.... és tényleg.

Én is igen korán biztos voltam benne, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni, nem volt kérdés, hogy egészségügyi suliba megyek. Más irányt meg sem jelöltem. A művészeti érdekelt volna, de ahhoz meg önbizalmam nem volt. Nem tudok én úgy portrét rajzolni! Attól rettegtem, márpedig felvételi szempont.

NagyLány kicsit hozzám hasonló. Neki gyerekek helyett állatok vannak a szíve csücskében. Mondjuk dolgozna menhelyen vagy állatkertben. Állatorvos, na aaaz biztosan nem lenne. Se műteni, se elaltatni nem lenne képes napi szinten. 

Viszont elképesztően ügyes. A vasalógyöngyöket már alig két évesen simán kirakta. Egy szívforma neki nem volt sem akadály, sem idő. Ugyanebben a korban a lego egyes és kettes kockáiból épített vagy oviban két centis kis gyurmafigurákat készített, mint nyuszi motoron, aminek a csomagtartóján egy masnival átkötött csomag van. Igen, ez így egyértelműen kivehető, sőt bámulatos volt. Ma is meg van.

Minél kisebb valami, annál szívesebben foglalkozik vele. Régi CD lemezekre képet fest vagy átdizájnolja az asztali lámpát. Rövidebb animációkat is szeret készíteni. De esküvői ruhákat is tervezget. 

Mondta ő, hogy szívesen lenne divattervező, de azért az nem egy biztos megélhetést nyújtó szakma. Nagyjából egyik korban sem. Hacsak nem fedezi fel a Gucci vagy a Chanel. Szóval egynek jó, de keressünk mást is.

Viszont hajthatatlan, mióta ezt kitalálta magának. Hát összedugtuk a fejünket, hogy akkor ezen túl még mi jöhet számításba. Itt jött a grafikus. Erre rácuppant. Mostmár ez álmai netovábbja.

Kedves unokatestvére végzett pár éve iparművészeti suliban, gyorsan kértünk is tőle néhány irányt mutató jótanácsot.

Már béke van bennem a továbbtanulás terén. Van három iskola, ami szóba jöhet. Az első kettőben két szak is tetszik neki, a harmadikba meg minden bizonnyal be is jut, ha nem válnának valóra az álmai.

A portrétól ő is fél kicsit, ahogyan anno én. A felvételiig viszont még van majdnem egy egész év! Nem mellesleg találtam művészeti felvételi előkészítőt, ami sokat jelent önbizalomban. Remélem szeptemberben indul majd idén is.

Szeretem ezeket az "egy gyerekes" napokat, mikor több órám is van valamelyik gyerekkel csicseregni. Persze a lehetőséget egy kamasz nem éppen akarja 100%-ig kihasználni, de legalább van ilyen választása. A napsütésben szívesen ücsörgök a kiskertem előtti padon, míg PiciLány alszik. NagyLányt lecsábítani nem volt egyszerű. Napok óta nem járt a lakáson kívűl, így ilyen zöldes lidérc színű a gyerek. 

Nem kell napfény, vámpír vagyok. 

Szerintem ez amolyan kamaszos mottó is lehetne.

Azért csak lecsattogott és nem bánta meg! Dumáltunk a mindenről és arra lettem figyelmes, hogy folyton nosztalgiázik újabban.

A meleg napsütésben felhúztam a pulcsi ujját és máris kipattant egy újabb kedves emléke. Felugrott mellőlem és sietve lépkedett visszafelé. Kezében vérehulló fecskefű. Boldog arccal állt neki kiszínezni az egyik tetoválásomat, ahogyan régen. Ezzel firkálgatták egymást és színezgettek engem is.

Azt hiszem az lehet az oka a nosztalgiahullámoknak, hogy érzi, ez itt valójában a gyerekkor vége.

Nyáron 14 éves lesz.

Anyai füleimnek simogató volt olyanokat hallani tőle, hogy milyen jó, hogy nekem mindent el lehet mondani, és az is, hogy ilyen jóban vagyunk. 

-Jó, tényleg, de azért kell az is, hogy utálj! Az fontos szakasz a személyiségfejődésedben!

-Nyugi Anyu, már megvolt. Tavaly végig utáltalak titeket.

Ez igazán megnyugtató. Mondjuk éreztük. Az egész családot utálta. Szilveszterkor volt egy nagyon tartalmas beszélgetésünk. Ott fordult meg valami. 

PiciLány nem beszélget, de fordulatok, azok vannak. 

Kicsit aggaszt, hogy még nincs első szó. Blablázik, tehát megy a hadova, de nem érzem, hogy haladnánk valamerre ebben a témában. 

Érteni nagyonis ért. Most, hogy kicsit rákattantam erre a témára, figyelem. Szerintem amúgy az a célja, hogy aggódjak. Nyehe. 

Az elmúlt hónapban elég sok dolgot próbáltam neki tanítani, mint "tedd bele, vedd ki, rakd rá, hol a cica, hol az egér", de nem igazán láttam eredményt. Na most, hogy beparáztam és bújni kezdtem a netet, gyorsan bemutatta, hogy tud ő mindent, csak nem szeret villogni vele. Hát kössz.

Mondjuk amikor a hatszöggel nem talált bele a formabedobóba, olyan ideges lett, hogy szinte féltem tőle. Eddig azt hittem kitartó, és végül is az, de talán csak abban az esetben, ha lát megoldást. Itt viszont sehogy nem akart sikerülni. Lehet mégsem Kedves nyugodt természetét örökölte, hanem ilyen futótűz lesz, mint én? Az mondjuk cuki volt, mikor a fadoboz tetejét nem bírta felrakni és mérgében visítani kezdett, majd hasra dobta magát és a klasszik hisztipózban sírt, hogy brühühühűűű azéletdeundok.

A mozgásfejlődésben NagyLányt hozza, aki 2 évesen már állva hajtotta magasra a laphintát. A nagyoknak való létrás csúszdára úgy mászik fel, hogy csak incifinci háttérnek kellek oda, hogy azért ne essen le, ha megcsúszna a lába. A héten kétszer voltunk ilyen játszón. Tehát 2x1 órányit tudtott ezzel mokázni. Kezdésnek pedig ez a felmászás elég menő. Mit neki babacsúszda! Le is csúszik. Na az necces, mert felér, mászik, hasal, csúszik. Én meg mint a mérgezett egér rohanok, hogy elkapjam. És hogy ő? Természetesen hangosan kacag.

A hinta jó, de nem akkora szám. A homokevés már jó játék, de a kavicsszopogatásnál semmi sem jobb.

A hétvége kicsit intezívre sikerült.

 Paprikáskrumplit főzünk, lesz, ami lesz! Ha süt a nap, akkor az udvaron, ha nem, akkor... marad a konyha. De a nap sütött, így a krumpli rotyogott a tűzön, a gyerekek mezítláb futkostak, a malacok legeltek. PiciLány aranyos volt, ahogy a lábujjaival -pici kis gumicukrok, hihi- markolászta a homokot és azok a fejek.... Tetszett neki ez a csupaszlábas mászkálás.

Az ebéd épphogy leért a hasunkban, már mentünk is a Szent György napi vásárra, mert jön a sárkány és legyőzi György. Már évek óta csak csellengeni megyünk ki, meg ámulni a sok szép kézműves dolgon. Idén viszont barátnőm legisebb fia és az osztálya lesznek a sárkányban. Sokszor láttuk már az előadást és minden évben ugyanaz. Emiatt volt vicces, hogy a kihagyott néhány év után, a már iskolás gyerekek hogyan látták idén.

Teljes egyetértésben mondták, hogy a sárkány régen sokkal nagyobb volt meg élethűbb, a füstje is igazi volt és bezzegrégen György lóháton érkezett, nem valami nyeles faparipán.

Ennyire csodálatos a gyermeki fantázia! Amit nem lát, azt odaképzel. Mostmár viszont nagyok. Mesélésnél is este el-elhangzik, hogy a király, aki kitagadja a lányát, milyen undok vagy mennyire igazságtalan, hogy a mesékben csak a legkisebb nyerhet. Ezeket megvitatjuk, hogy mi mit jelképez, mi is a mesék lényege, értelme, mondandója.

Nem tudom még hány évig fogok nekik mesélni esténként. Talán még van két jó évem. Hiszen NagyLány is hallgatja sokszor, ha oda nem is ül. Csak néha beleszól vagy belekérdez, tehát figyel.

Ha a népmesék vagy a klasszikusok pihenőpolcra kerülnek is, akkor majd minden kezdődik előlről. Jön Boribon, Maszat, Szutyejev kedves meséi és a végeláthatatlan fejbőlmesék. És ki tudja!? Talán jönnek majd a többiek is nosztalgiázni.

Nanta