Nagyobbik gyermekem a covid első hulláma alatt született sürgősségi császármetszéssel egy nagy állami klinikán. 20 óra vajúdás után teljes tágulásnál császároztak, csak foszlányokra emlékszem. Nagyon rosszul éltem meg a műtétet és a kiszolgáltatottságot (nem tájékoztattak semmiről, senkinek nem volt hozzám egy jó szava sem, utólag sem kaptam magyarázatot, hogy mi miért történt) és a felépülés is nehezen ment.

Gyermekem extra sírós volt, későn lövellt be a tejem, mivel nem akadálymentes házban élünk, így a babakocsiemelgetés miatt sokáig másra voltam szorulva, stb. Csalódtam a saját testemben, de bizalmam vesztettem az egészségügyi személyzetben is. Elég nehéz természetű baba volt a nagy, kezdő anyaként sokszor voltam kétségbeesett, bizonytalan, ilyenkor pláne fájt, hogy nem boldogulok jól vele, de mit várok, még megszülni sem tudtam, még ehhez sem voltam elég… Kicsit el is kattant nálam a téma. Eldöntöttem, hogy hacsak nincs egészségügyi akadálya, szeretném a következő babát természetesen a világra hozni.

Kb másfél év múlva kopogtatott is a gólya. A VBAC terveimet az ekkor már tornádó személyiségű nagyobb gyermekem is motiválta, mivel segítségünk nincs, szinte rettegtem, hogy hogy fogom kettejüket ellátni. Ekkor már nem lehetett orvost fogadni, így a helyi sztk-ban kezdtem meg a terhesgondozást. Hamar kiderült, hogy ugyan tankönyvi a terhességem, sem az sztk-ban, sem a területileg illetékes kórházban nem fogok semmiféle támogatást kapni a hüvelyi szüléshez császár után, maximum, de nagyon maximum csak megengedőek. Viszont ekkortájt nyílt egy új magánszülészet, és az akciós csomagjuk belefért a családi büdzsébe. Úgy gondolkodtam, hogy kvázi megveszem magamnak a lehetőséget, hogy ne programcsászár legyen a 38-39. héten.

Megpróbáljuk természetesen, de ha megint császár lesz, sebaj, legalább a lábadozás hátha könnyebb lesz magánban, jobban odafigyelnek, esetleg többet segítenek, szóval nem igazán van vesztenivalóm.

A választott kórházban a 36. héten volt egy ún. checkpoint vizsgálat, ahol egy vizsgálat és minden addigi leletem megtekintése után vállalták a szülésem levezetését, és semmilyen indokot nem láttak programcsászárra, így zöld utat kapott a VBAC. Emellett perinatális tanácsadóval is beszéltem néhány alkalommal, hogy mentálisan is rendben legyek, bárhogy is alakul a szülés. CTG-re már a magánkórházba jártam.

Közben a családunkban tragédia történt, így teljesen el is terelődött a fókusz a terhességemről és a szülésről is, nem voltam jól lelkileg, de próbáltam nem szétesni teljesen. Aggasztott továbbá az is, hogy ki fog vigyázni a nagyobbik gyerekre, míg szülök, mert sorra mondták vissza az ígéreteket, és úgy éreztem, szükségem van a férjem jelenlétére. Neki is akartam egy jobb élményt adni, mint a múltkor, amikor csak felkaptak és elvittek, ő meg a véres padlót nézte, amíg nem vitték neki a gyereket és később engem vissza. Ő egyébként nem értette, hogy miért ilyen fontos nekem a VBAC, de azt mondta, támogat, amiben csak tud, legyen, ahogy szeretném.

A kiírt dátum előtt pár nappal fura fájásokat kezdtem érezni. A nagy gyerekem úgy gondolta, hogy kimaxolja az utolsó napját egykeként: sem délután nem aludt, sem este nem akart lefeküdni. Hulla fáradt voltam, még mondtam is férjemnek, hogy ne most, most erőm sincs szülni, csak aludni akarok végre. De a kis jövevényünk megállíthatatlan volt.

Az éjszaka folyamán mentünk be a kórházba, és már az előző alkalmakkor sem voltam annyira elájulva, de érkezéskor egyszerűen szörnyű volt a szervezetlenség. Neon alatt ültem egy órát a ctg-n, míg az ügyeletes szülésznő kapkodva bevitte ugyanazokat az adatokat, amiket a checkpoint során már bevittek egyszer. Fájt nagyon a vizsgálat, szerintem kézzel tágítottak is, majd sürgetve bevittek a szülőszobára és otthagytak.

Folyosóra nyitott ajtóval full fényben (mi nem tudtuk bezárni, speciális volt). Annyira nem éreztem magam biztonságban, hogy a fájások is leálltak. Mondtam is férjemnek, hogy úgy néz ki, hiba volt a magánkórház, húzzunk át gyorsan az államiba. 

Szerencsére eljött a reggeli műszakváltás, jött egy nagyon kedves szülésznő, aki már velem is maradt. A reggeles doktor úrnak azonban nem tetszett, hogy „már x órája itt vagyunk, és mégsem haladunk” és felajánlotta a császárt, vagy burokrepesztést akart csinálni. Itt kicsit összeomlottam, itt állok pokolian erős, de nagyon leritkult fájásokkal alvás nélkül és mi van, ha én tényleg nem tudok szülni, hiába küzdöttem és fizettem, császár lesz megint, megint egy roncs leszek és nem fogom tudni emelni a nagyobb gyereket sem.

Kértem egy kis időt gondolkodni. Amikor visszajött, mondtam, hogy az érkezés stressze akasztott meg, ha összeszedi magát a testem, fog ez menni, így nem kérem a beavatkozásokat.

Zuhanyoztam, állva vajúdtam, és tényleg sikerült visszahozni és rendszerezni a fájdalmakat.

Az első szülésnél csak a keresztcsontom akart szétrobbanni, nagyon fenn akadhatott el a gyerek, furcsa érzés volt, hogy most rúgta el magát a baba bennem és a hasam is fájt, pánikoltam is rendesen, hogy mi van, ha a hegem nyílik szét (amivel az sztk-ban riogattak).  A burokrepesztést az újabb felajánlásra ekkor már elfogadtam. Ez meg is hozta a tolófájásokat egyből. A kitolás elég sokáig tartott, nagyon éreztem az alváshiányt, nem igazán voltam összeszedett, csak jajgattam, kiabáltam, meg persze nyomtam.

A gátmetszést sem úsztam meg. Azt mondta a doktor, nagyon hosszú ideje tart a kitolás, jobb lenne már a babának és nekem is, ha kinn lenne. Szerencsére elég volt egy pici metszés is. Ezután még vagy 2 nyomásra kinn is volt a babánk, padlizsánlilán, de nagy hanggal. Kétszer a nyakán volt a zsinór, azt letekerték, és egyből a mellkasomra tették, betakartak minket. Sajnos azt a nagyon nagy eufóriát most sem éreztem, a fájdalom és a kimerültség miatt a világom sem tudtam, kellett idő, hogy felfogjam, hogy megvan, rendben van. El is aludtam az aranyórában.

Ugyan rosszul kezdődött és nem ilyen medikalizáltan szerettem volna szülni, de örülök, hogy sikerült a VBAC, főleg mert a felépülés sokkal könnyebben ment most, mint az első, császárral végződő szülésem után, jól éreztem magam, sokat jelentett, hogy nem szeparáltak minket. Ebbe a kórházba férjem mellett a nagyobbik gyerekünk is bejöhetett, így nem kellett tőle sem napokra elszakadni, egyből meglátogathatta a kistesót. A benn tartózkodás alatt mindennel elégedett voltam, jólesett jobb körülmények között lábadozni, és ismerkedni a babával. 

Csé