A
történetemet először nem akartam megírni, örültem, hogy élek, hogy felnevelhetem a három fiamat. Aztán eltelt két év és én azon kaptam magam, hogy még mindig forrong bennem a dühvel kevert értetlenség. Nyelvtudás, támogató férj és egy odafigyelő védőnő nélkül könnyen rosszra fordulhattak volna a dolgok.
2020 januárjában, hét év után újra pozitív tesztet tartottam a kezemben. 41 éves voltam ekkor, két kisfiú anyukája. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy régi orvosom helyett (aki akkoriban számomra elérhetetlen időpontban rendelt) egy többek által istenített “sztárdoktort” választok a terhességem végigkíséréséhez. Már a kezdetekben éreztem, hogy valahogy nem kapok annyi figyelmet, mint a másik két terhességnél, de meggyőztem magam, hiszen egy egészséges terhességet miért is kellene túlaggódni,a protokoll is változhatott hét év alatt. Amikor a terhelésés cukorvizsgálaton rossz eredményem született, akkor megadta egy diabetolódus elérhetőségét, soha utána nem került szóba a téma, 34 hetesen látott utoljára, akkor úgy engedett el, hogy szülésnél találkozunk.
A 39. héten vérezni kezdtem. A szülésznőmmel (ő ugyanaz maradt) egyeztettem, végül kedd éjszaka úgy döntöttem, hogy már a normálison ez túlmutat és bementünk a kórházba. Ott azt mondták, nagyon jól tettem, hogy bejöttem, de az okot nem találták, így estig ott tartottak megfigyelésre.
Reggel felhívtam az orvosomat, elmeséltem neki, hogy vérzek és a kórházban vagyok. A válasza mai napig a fülemben cseng. “És, mi a kérdés?”
Ezután közölte, hogy messziről nem tudja megállapítani, hogy mi a helyzet, majd másnap lesz bent (aznap egy magánklinikán rendelt), akkor rámnéz. Szerencsére a szülésznőmmel végig tudtam tartani a kapcsolatot, egyébként egész nap senki nem nézett rám. Eljött az este hat, akkor kellett (volna) újra megvizsgálniuk és a vizsgálat eredményétől függően hazaengedni. A nővérpultnál erről mit sem tudtak, de kiharcoltam, hogy szóljanak egy orvosnak. Megnéztek. Hazaengedtek. Nagyon sokat jelentett ez akkor. Egy este a családommal, még egy esti mese hármasban.
Éjjel aztán elfolyt a magzatvíz, újra kórházba indultunk, már nyugodtabban. Ugyanaz a doktornő fogadott, mint előző nap, megvizsgált, ctg-re tett. Ekkor éjjel két óra volt, jelentős fájásaim nem voltak, de nekem az előző kettőnél is állnom kellett, hogy beinduljon rendesen a szülés. Később bekötöttek egy branült (nagyon fájdalmas módon, utána nehezen gyógyult a helye és sokáig fájt). Kb három körül bejött egy doktornő, aki elmondta, hogy a kisfiam szívhangja minden fájásnál leesik, így jó eséllyel császározni fognak, de megpróbálják megvárni a szülésznőmet, aki már úton van. (Abban egyeztünk meg, hogy bemegyek a kórházba és onnan értesítik őt és az orvost is.)
Öt óra körül megérkezett, ekkor éreztem először, hogy minden rendben lesz. Háromnegyed hatkor kis tágulásnál és gyenge fájásoknál, de bízva az én megérzéemben és tapasztalatomban szerzett egy szülőszobát és végre felállhattam.
Már a folyosón meg kellett állnom és kapaszkodnom, mert a semmiből megjelentek a falat kaparó fájások. A szülőszobában is talpon maradhattam, (majnem szétszedtem a bordásfalat :) )közben gyakran ránézett ctg-vel a szívhangra. Ahogy átértem, szólt az orvosnak (“bízom benned annyira, hogy felébresztettem”, kicsit úgy éreztem Kacor királyt választottam orvosnak).
Fél hétkor éreztem, hogy azonnal kibújik a baba. Az orvos háromnegyed hétkor éppen befutott és még elkaphatta a gyereket. Egy öltésnyi varrás, rövid gratuláció (“Ezt nevezik igazi rajt-cél győzelemnek”), kezdődtek az aznapi műtétjei. Azóta őt nem láttam.
Másnap délután a gyerekágyon a rutin vérnyomásmérésnél 174/110 volt a vérnyomásom. Egy óra múlva hasonló. Ekkor a nővérke elmagyarázta, hogy magamnak okozom ezeket az értékeket, lazítsak kicsit. Leültetett és számomra rettentő kínos módon próbált valamiféle meditációs mantrát mondani, tengerpartról, hullámzásról, madárcsicsergésről. Közben a pulzusom az okosórám szerint folyamatosan 100 fölött pörgött, bármilyen mozgásra 120 fölé ugrott. A cukordiéta miatt az 57 kilómhoz 7 kilót híztam csak, szülés utáni második napon az eredeti súlyom alatt voltam, túl soványan.
Este már egy hagyományos, pumpálós mérővel mérték vissza a vérnyomásom. Ahogy elkezdett lereszteni a mandzsetta, lekapta a nővér a karomról és közölte, hogy 138/90. Ezen aztán mindenki megnyugodott. Másnap nem hívtak mérésre, én éreztem, hogy pörgök és ég az arcom. Orvos a szülés óta nem látott. A szülésznővel beszéltem többször, ő azt mondta, hogy, ha hazaengednek így, akkor otthon méregessem és ha nem javul három nap után, szóljak a dokinak, labor kell.
Nekem akkor egy valami zakatolt az agyamban, haza akartam menni. Szombat reggel, hazaengedés napján mértek újra, megint 170 fölött, de az a nővérke volt, aki szerint én csinálom, így addig mérte, míg 154 lett. Ez került a hazaengedős papíromra is, pirossal. Orvos még mindig nem látott, labor nem történt. (Budapesti, elismert szülészeti klinika)
Otthon végig magas volt a vérnyomás és a pulzus is. Hétfőn jött a védőnő, aki rám nézett és azt mondta, hogy valami nincs rendben. Elmondtam neki a problémát. Ő említette először a toxémiát.
A férjem ekkor kezdte a netet bújni és erősen szorgalmazni, hogy bármilyen orvost, de valakit kerítsek. Felhívtam az orvosomat, aki nem vette fel a telefont. A háziorvosom volt a következő, aki megnyugtatott, van ilyen. Írt vérnyomáscsökkentőt, nem nézett meg, nem kellett bemennem hozzá. Az az éjjel borzalmas volt. Csillapíthatatlan, mindent felülíró fejfájással és nagyon magas vérnyomással fejtem, hiszen a gyógyszeren az volt, hogy szoptatás alatt nem szedhető.
Másnap újra felhívtam az orvosomat. Felvette a telefont, azt mondta, hogy ”kellene szedni vérnyomáscsökkentőt”, de ő most nem tud felírni és megnézni. (Tudtam, hogy aznap rendel a magánklinikán) Ha bármi rendelleneset érzek menjek be a kórházba, ott majd ellátnak. Mindkét orvosnak említettem a toxémiát. Azt mondták, az szülés után nagyon ritka, ne foglalkozzak vele. Végül egy ismerős nőgyógyászt hívtam fel, már nagyon elkeseredve. Ő volt az első orvos, aki komolyan vett. Másnap reggel tudott csak megnézni, de még aznap visszahívott, gyógyszereket írt, kikérdezett és utasításokkal látott el. Másnap reggel hétkor már nála voltam. Igen magas vérnyomás és pulzus, háromkeresztes fehérje a vizeletben. Súlyos toxémia. Gyorsan rendbejöttem, örökre hálás leszek neki, hogy komolyan vett és elhitte, hogy azt érzem, baj van.
Postpartum preeclampsia. A toxémiának egy ritka, szülés után kialakuló formája. Nem gyógyul magától, súlyos szervi károsodás,vérrögök kialakulása, agyvérzés, halál is lehet a vége, ha nem kezelik megfelelően.
Magyar szakirodalmat nem találtam. Angol nyelvűt annál inkább. Én is követtem el hibákat, erőltetnem kellett volna, hogy lásson orvos, erőltetnem kellett volna a labort. Akkor még megbíztam a kórházban, az orvosban, a nővérekben. Szülés után pár nappal, felfokozott hangulatban, az eufória, az aggodalom és a kimerültség között egyensúlyozva nem képviseltem a saját érdekeimet megfelelően. Az orvost a sok lerázós válasz után már nem mertem hívni. A nővér többször leszidott, hogy miért okozom ezt magamnak. A 138-as érték megnyugtatott. (meggyőződésem, hogy nem volt valós)
Ma már tudom, hogy nem az én hibám. Hogy azért voltam ott, hogy figyeljenek rám, hogy azért fizettem a fogadott orvosnak nem kevés pénzt hónapokon át, hogy a két perces vizsgálatokon kívül is figyeljen rám.
Itt vagyok, nem lett baj. A történetet azért írtam le, hogy minél több kismamához, anyukához eljusson ennek a betegségnek a híre.
Bongó
Aki többet szeretne tudni erről az állapotról, íme egy kis angol nyelvű szakirodalom:
https://my.clevelandclinic.
https://www.mayoclinic.org/
https://preeclampsia.org/
