Kiteregettem a ruhákat, kiraktam a túlélőket (muskátlik) a tavaszi napsütésre, aztán arra jutottam, hogy mi lenne, ha nem csinálnék úgy, mintha. (A Néprajzi Múzeumról és a Zene Házáról szóló ismertetőmet majd elsütöm jövő héten...) Úgyhogy felteszem a kezem.
Tudom, hogy itt vagytok, hát látom az olvasottsági számokat.
De hogy lehessen olvasni, írni is kell. És az mostanában mintha nehezen menne. Keressük a Bezzeg új vagy visszatérő szerzőit.
Ne beszéljünk mellé: a Bezzeganyát annakidején úgy alapítottuk az ős-Poronty jótollú és aktív közönségével, hogy a hely a miénk, mi írjuk, és azok a témák lesznek, amik minket érdekelnek. Ne pár ember megélhetése legyen, hanem egy közösség.
Az őskorban ez olyan jól ment, hogy évekig kitehettünk akár négy posztot is naponta, mégsem fogytunk ki belőle. Ha valaki követi a Bezzeganya Facebookját, láthatja, mennyiféle téma, nézet, kérdés, kérés, óhaj, élmény szerepel a korábbi posztokban.
Aztán egy ideje a Bezzeganya kicsit átalakult. Meghatározóvá váltak a terhességgel, teherbe eséssel, szüléssel foglalkozó posztok, terhesnapló-sorozatok. Nagyon népszerű volt egyidőben a kórházteszt-sorozat is: hol jó szülni, miért jó, vagy milyen kellemetlen élményekben is volt része egy-egy kismamának valahol. Érdekes volt látni azt is, hogy ugyanarról az intézményről mennyiféle beszámoló született: felújítás előtt vagy után, a reggeli vagy a délutáni műszakkal, X vagy Y szüléslevezető orvossal és szülésznővel. Mintha nem is ugyanarról a helyről írtak volna.
Ma is kapunk szívmelengető szüléstörténeteket, és hálásan köszönöm kitartó szerzőinknek, most épp főleg Salty-nak és Nantának, hogy minden héten veszik a fáradságot, és jelentkeznek.
Ezzel együtt, már a valahányadik héten kapom magam azon, hogy ez az ötödik nap, amikor én vagyok a szerző. És ez nem feltétlenül jó.
Ne értsük félre egymást: van bennem grafománia, érdekes téma akad minden sarkon rengeteg, és minden személyes történetben rejlik valami hasznos, megvitatható, vicces vagy elgondolkodtató. De a Bezzeganya nem az én személyes blogom – ráadásul a gyerekeim nagyok már. Nincsenek közvetlen személyes ovis, bölcsis, kisiskolás sztorijaim, a sok évvel ezelőtt történteket leszámítva. Nem látok szülészetet belülről, csak barátnők számolnak be arról, milyen ma a terhesgondozás, fogalmam sincs a legújabb kismamadivatról, és lemaradtam már abban is, milyen egy korszerű babakocsi.
Ahhoz, hogy a Bezzeg éljen és pezsegjen, kell némi közreműködés tőletek is. Pár alkalmi szerzőnk kifejezetten jól írt, és meg is fogom keresni őket, írnának-e még. Aki többször is jelentkezett, annak hozsánna és kalaplengetés. Itt köszönöm meg Kékszeműnek, Kispandának, SM Anikónak, Borbolyának vagy Mindy-nek, hogy megosztották velünk életük történéseit és gondolataikat mostanában.
Persze, tudok szüléstörténetet hozni Minnesotából vagy Toscanából, járok múzeumba, moziba, olvasok meséket, gyerekkönyveket, fejlődéslélektani vagy oktatáskutatási tanulmányokat (nevelési könyveket már nem, ha nem muszáj…), teszek fel vicces mémeket vagy aktuális kérdéseket-híreket a FB-oldalunkra, de ez kevés. Rágom a gumicicáimat is: meditálok és hangokat rezgetek, interjúzok, munkaerőpiaci trendeket elemzek, digitális és technológiai újdonságokat nézegetek, kirándulok kevésbé ismert helyekre, viselkedési sémákon vekengek és néha előhúzok valami régi családi történetet.
De mindez kevés. Nem szeretnék eljutni oda, hogy már a szüléstörténetet is én írom, ti pedig elkezdtek engem halálra unni, teljesen jogosan.
HELP!!!!
Írjatok. Érdekesek vagytok. Tanulságosak vagytok. Viccesek vagytok. Szeretnénk olvasni benneteket. Kíváncsiak vagyunk rátok.
Vakmacska
