Harmadik lányunk születése
Csodás időszak volt, mikor a két lányunk összenőtt (a kicsi 1,5 éves korától): szépen eljátszottak kettesben és mivel ketten elfértek a két hátunkon, sokat kirándultunk együtt, élveztük a családos létet. Úgy gondoltuk, van helye (időben, energiában) még egy babának. Itt már nagyobb volt a korkülönbség, mint az első kettő között (20 hónap után 28 hónap).
A terhesség eleje problémamentes volt. Az orvosom a terhesgondozás vállalta, de a szülést nem, mert pont akkorra tervezte a szabadságát. Felajánlotta, hogy ha tud, akkor az unokaöccse beugrik majd. Nekem a biztos pont a szülésznőm, ő vállalt, innentől én nyugodt voltam.
A 18. heti ultrahangon a szonográfus rám nézett, majd megkérdezte, van-e kezelőorvosom, végül elmondta, hogy a baba egyik kézfeje nem fejlődött ki rendesen. Ő is és én is kicsit sokkot kaptunk.
Eddig kb. baba-moziként tekintettem az ultrahangos vizsgálatokra, valahogy azt gondolja az ember, hogy a probléma mindig másoknál van, ő maga nem lesz ilyesmiben érintett. A szonográfusról meg később kiderült, hogy a saját fiatalkorában szerzett (tehát nem veleszületett) végtaghiányát a mai napig nem tudta feldolgozni, ill. aznap már látott egy babát, akinek hiányzott a fél arca. Szóval még én próbáltam őt biztatni, hogy ez azért nem olyan szörnyű rendellenesség. Ugyanis nekem volt egy gimnáziumi osztálytársam, akinek szinte ugyanígy hiányzott a tenyere és csak bogyó-ujjai voltak.
Annyira normálisan megcsinált mindent, hogy nekem hónapokig (!) fel sem tűnt a végtaghiánya, pedig nem voltunk sokan az osztályban. Nemhogy segítségre nem szorult, de tesiből is ő volt az egyik legjobb, szuper gömbérzéke volt, így benne volt a suli röpi-csapatában is. De ami nekem még meghatározóbb, hogy lelkileg teljesen rendben volt, az egyik legkiegyensúlyozottabb, legnormálisabb lány volt, ma pedig boldog családanya. Szóval erre a pozitív példára koncentráltam és írtam is neki rögtön, hogy ha tud, hívjon fel.
Az orvosom az ultrahangos vizsgálótól 10 percre rendelt és mikor felhívtam, mondta, hogy mehetek soron kívül azonnal. Közben férjemmel is beszéltem, aki nem jött velem aznap. Mivel ő nem ismert végtaghiányos embert közelebbről, őt jobban fejbe vágta a hír és összességében is nehezebben dolgozta fel. (Szerintem ez egyébként ilyen férfi-női különbség is lehet, nőként szerintem könnyebben elfogadjuk az ilyesmit. De pl. apukám is azt hitte, összedől a világ, mikor a gyógyászati segédeszközboltból el kellett hoznia a kengyelemet a csípőficamom kezelésére babakoromban…) Amíg az orvosnál vártam pityeregve (azért csak megviselt a dolog), a volt osztálytársam felhívott - nem tudom, hogy esett-e már ilyen jól, hogy valaki felhívjon.
Igazából nem sok mindenre emlékszem, hogy miről beszéltünk, de nagyon kedves volt (később is, mikor egy-két felmerült kérdésre válaszolt) és ajánlotta a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítványt, ahol végtaghiányos gyerekeket és családjaikat támogatják (a vezetője is egy érintett szuper csaj, nagyon örülök, hogy kapcsolatba kerültünk velük, látunk tök jó példákat, sok segítséget kaptunk és a kislányom már ősz óta várja a következő “kiskezes” nyári tábort).
Az orvosom nagyon kedvesen, együtt érzően fogadott és továbbirányított genetikai tanácsadásra, ahová 1-2 hét múlva már férjemmel mentünk. Egy alapos ultrahangvizsgálat után egy orvossal beszélgethettünk, aki elmondta, hogy valószínűleg egy amnio-szalagba akadhatott bele a baba kiskeze és az szoríthatta el a vérkeringést a kritikus időszakban, ezért nem tudott megfelelően kifejlődni a kézfeje. Ez nem örökletes (az ő gyerekeinek két rendes keze lesz) és szellemileg is ép lesz. (Ha gyógyszer vagy betegség okozta volna, akkor szimmetrikus lenne az érintettség.)
Hát ennyit a végtaghiányról. Ugyan nem tartozik szorosan a szüléstörténethez, de nem írhattam le, hogy problémamentes volt a terhesség, ha meg már írok róla, ennyi bennem volt.
Mivel az első kislányomat is túlhordtam a terminuson, a másodikat meg annyira, hogy már indítani is kellett, a harmadik babát is úgy vártuk, hogy biztos késni fog (lakásfelújítás végén voltunk, ki is akartuk használni az időt…). De “megviccelt” minket, mert három nappal a kiírt dátum előtt az esti fektetés közben beindultak a fájások. (Anyukám szerint szerette volna a baba, hogy már vele foglalkozzunk…) Így a lányokkal még megbeszéltem, hogy ne lepődjenek meg, ha reggel nem leszek itt. Még szépen elaltattam őket, aztán véglegesítettem a kórházi pakkot és elindultunk, a nagyszülők meg jöttek vigyázni a lányok álmát. Bár nem volt vészes még a dolog, a kórházban éreztem biztonságban magam. Ott a szülésznőm fogadott és megállapították, hogy két ujjnyira van nyitva a méhszáj és tiszta a magzatvíz, de ebből azért nem lesz ripsz-ropsz baba. Így a férjem hazament, én meg a vajúdóban töltöttem az éjszakát, még aludni is tudtam. Reggel kiderült, hogy haladt a dolog, így kaptam szülőszobát és bejött a férjem.
Szülésznőm már az előző két szülésemkor is ajánlgatta a vizet, de eddig nem éltem a lehetőséggel. Annyira nem vagyok sellő-típus, nyáron is inkább a hegyekbe megyünk, nem vízpartra. De most úgy voltam vele, hogy egy próbát megér. Első szülésem előtt két dologtól féltem: hogy bennem lesz a branül - egyáltalán nem volt zavaró és hogy hányni fogok (nagyon utálok hányni) - nem hánytam.
A második szülésem előtt semmitől nem féltem, az viszont nagyon fájdalmas volt. Így most, a harmadik szülésem előtt csak a fájdalomtól féltem, és bár gyógyszeres fájdalomcsillapítást nem szerettem volna, a vizet kipróbáltam - és nagyon bejött! Nagyon kellemesen vajúdgattam a kádban, vidáman elbeszélgettünk, férjem etetett-itatott. Azért a fájásokat éreztem, de bírható volt. Egyszer aztán a szülésznőm láthatott már valamit rajtam, mert kérte, hogy egy vizsgálatra jöjjek ki a vízből. Ez nagyon szörnyű volt, mintha egy szép álomvilágból valami brutális kínzóhelyre kerültem volna. A szülésznőm megállapította, hogy jól állunk, szól is az ügyeletes doktornőnek (a szabadságon lévő orvosom unokaöccsét meg visszafordították, hogy már nem érdemes jönnie, a másnap reggeli viziten meg is jegyezte, hogy szerencsésen lekéste a szülést). Kétségbeesve kérdeztem, hogy ugye az ügyeletes orvosnál is van lehetőség a vízben szülni (korábban ilyesmi eszembe sem jutott volna) és ugye most rögtön visszamehetek a vízbe, mert kinn nem bírom.
Visszasegítettek, férjem kiment a szülőszobáról, az ügyeletes doktornő be és már jöttek is a tolófájások, és egy-két nyomással a benti vízből a kinti vízbe meg is érkezett a kislányunk. Ez volt a legszebb szülésélményem, csodálatos volt az egész az elejétől a végéig. A babával kisegítettek az ágyra, megállapították, hogy olyan icipicit repedtem, hogy nem is kell varrni. Szerintem az orvos 15 percnél többet nem is töltött a szobában (bár nem tudom, hogy a méhlepényt megvárta-e).
Ilyen szülést kívánok mindenkinek: támogató szülésznőt, aki irányít kicsit (magamtól soha nem jutott volna eszembe bemenni a vízbe), háborítatlan, nyugodt vajúdást elviselhető fájdalommal és komplikációmentességet, ahol az orvos épphogy csak bekukkant. Tisztán él bennem a kép, ahogy a doktornő a kád végében nyugodtan áll, hozzám sem ér, onnan”messziről” figyel, csak a szülésznőm volt hozzám közel. Egyébként nincs bajom az orvosokkal, de így valahogy nagyon természetesnek éreztem az egész folyamatot.
Az aranyórát hármasban nagyon boldogan töltöttük el.
Az ultrahangon jól látszott: harmadik kislányunk tényleg fél tenyérrel és bogyónyi kis ujjacskákkal született és a genetikai tanácsadáson az orvosnak is igaza lett, más baja nincs, szellemileg épp. Kiskeze nem sok mindenben korlátozza, két évesen már olyan mászókákra mászott, amiknek annyi idősen a nővérei a közelébe sem mentek.
Mivel így született, eleve mindent így tanul meg, így old meg. Kiscsoportos korában (!) az első akadály a késsel-villával való evés volt, mert oké, hogy a kiskezével támasztja a villát felülről, a másik kezével tud a késsel vágni, de a villára már nem tudja egyszerűen felhalmozni a késsel az ételt. De ilyesmi is csak egy harmadikként született gyerek fejében fordul meg ennyi idősen. Nagyon szerencsés természete van, a legjobb értelemben élvezi az életet. A óvó nénik így jellemezték egy szóval: lelkes. Ami nekem még félelmem volt, hogy a többi gyerek hogy fog hozzáállni, de csak megkérdezik, miért ilyen a keze, és játszanak vele tovább, ráadásul a kezét is teljesen természetesen fogják meg a körjátékoknál. Reméljük, továbbra is ilyen jó tapasztalataink lesznek és neki is egész életében!
Kékszemű
