Az ünnepek eseménytelenül, viszonylag nyugalomban, békében és pihenéssel teltek. A hónap első hetében végig dolgoztam. Jobb is volt így mert, nem volt időm gondolkodni, amúgy meg volt is mit csinálni, bőven.

Január 8. vasárnap, a beköltözés napja:

Reggel korán keltem, hogy rendbe tudjam tenni magam és össze tudjak pakolni a kórházba vonulásomra, mert 12-14 óra között be kellett feküdjek. Fél 2 körül indultunk el itthonról a Férjem vitt be, de nem kapkodtuk el a dolgot. COVID teszt, majd negatív eredményt követően elfoglalhattam a szobám. Nagyon rendesek voltak velem, mert ugyan nem kértem, de kissé kivételes bánásmódban részesültem. (korábban írtam már, hogy ott dolgozom, ismernek) A VIP szobát kaptam, ami kicsit „otthonosabb” mint a 6 ágyas kórterem. 1 ágyas, volt TV,wifi,hűtő,szekrény és egy kis mosdó. A fürdő és a WC a folyosón volt, azt kellett használni.

A Férj nagyon nem akart ott hagyni, de muszáj volt. Segített kipakolni, elbúcsúztunk, majd magamra maradtam. Vittem könyvet, tabletet is rajta egy másik irománnyal, gondoltam olvasgatok majd, de lévén, hogy volt wifi inkább Shadow blogját, (ezúton is köszönöm az imádságot, amit küldtél, nagyon hasznos volt) valamint Salty és Nanta naplóját olvastam. El voltam maradva egy-két bejegyzésük elolvasásával, hát bepótoltam. Később TV-t néztem, az egyik kedvenc filmem ment épp este. Menet közben még délután elkezdtek előkészíteni a műtétre, amire másnap került sor. Kaptam egy kis keserű sót, majd belehaltam, mire megittam. A hatását nem részletezném, szerintem mindenki ismeri. Kb. kiköltözhettem volna a budira. Ezek után az éjszaka esemény nélkül telt. Kaptam egy kis nyugtatót, amit be is vettem, hogy tudjak pihenni.

 Január 9. hétfő, a műtét napja:

Reggel fél 6-kor ébredtem, közbe már jöttek szólni, hogy menjek tusolni. Lefürödtem gyorsan, majd vártam. Iszonyúan izgultam. Kb. fél 9 felé érkezett az ápoló, branült szúrt (másodjára, elsőre a csuklóm környékét célozta, de azonnal szétment a vénám, ami 3 hét után szívódott fel) és kaptam 2 adag fincsi infúziót 1 adag antibiotikummal. Közben jött az infó: enyém a 2. hely. Az azt jelentette, hogy 11 felé vittek el. Nagyon korrekt volt a műtős fiú aki értem jött. Betolta a kórterembe az hordágyat majd kiment, és magara hagyott az ápolóval, aki segített felkászálódni a hordágyra abban a kis zubbonyban, amit azért adnak, hogy ne érezd magad teljesen pucérnak. Ezt követően áttoltak a műtőbe ahol átmászhattam a műtős ágyra, és miközben beszíjaztak, lévén hogy mindenkit ismertem a műtőben „elcsevegtünk” arról, hogy jobb lett volna, ha nem épp ilyen körülmények között találkozunk. Hát ez van, essünk túl ezen is. Egyébként jó volt úgy bemenni egy műtőbe, hogy ismerős arcok vettek körül. Megérkezett a felkért altató orvosom, megkérdezte kezdhetjük-e, hát Doktornő ha már túl lehetnék rajta is késő lenne, vágjunk bele. Jó éjszakát kívánt majd rám tette a maszkot. Sötétség. Nem álmodtam semmit.

 (részlet az ébredésből: az altató orvos ébresztget, hogy Jó reggelt!, akadozva, de levegőt veszek. Képszakadás)

Kótyagos vagyok, zúg a fejem. Fáj a torkom. Szomjas vagyok. Be vagyok takarva. Tapogatok. Megvan mindenem. Nagy seb nincs. Jó. A laparoscopos műtét sikerült. Csövek. Oldalról, lentről. Ahh édes katéter, kinek is hiányoztál, de most áldom, hogy vagy, mert felkelni nem tudnék az biztos. Nézelődök, egyedül vagyok. Visszaalszom. Foszlányokban, valahonnan messziről az orvosom hangját hallom. Beszél, de csak annyi jön át, hogy nem kellett csonkolni a petefészkem, és nyugodjak meg, lehet még kisbabám. Két órát voltam a műtőben, majdnem 14 órakor hoztak ki. Később kiderült az is, miért.

A következő képek már tisztábbak, és beszélgetek is. Két  kolléganőm feljött meglátogatni, örültem, és hálás voltam nekik. Jókor jöttek, éppen kifelé jöttem már a műtét utáni szedálásból. Beszéltem anyukámmal is telefonon, aki COVID-os lett sajnos, és nem tudott bejönni meglátogatni. Sírt, de örült neki, hogy túl vagyok rajta, és viszonylag jól vagyok. Közben jött az ápoló, nézte a vérnyomásom, jó, jó, de kicsit magas. A műtéttől van, majd lemegy. Kolléganőim elmentek, kaptam egy adag jó fajta fájdalomcsillapítót.

Megérkezett Férj, akivel alig tudtam sajnos csak pár szót váltani, mert annyira szedatív volt a fájdalomcsillapító hatása, hogy 5 percenként elaludtam beszéd közben.

Megkértem, hogy menjen haza, mert nem tudok észnél maradni, később beszéljünk. Aludtam, sokat, nem tudom meddig. Műszakváltás volt az ápolók között szintén ismerős arc térült az ágyam mellé. Örültünk egymásnak, majd jelezte hogy pihenjek nem lesz semmi baj, kicsit később visszamegyünk a szobámba, az éjszakát már ott tölthetem. Gondoltuk mi. Sajnos a vérnyomásom nem teljesen akart együttműködni, ugyanis a kissé magasból hirtelen alacsonyba váltott, és nem tudtam felkelni.

Felültem, ami jónak számított, de annyira szédültem és olyan hányingerem lett, hogy kiabálnom kellett a nővérnek, hogy segítsen. Nem sokon múlt, hogy #sugárbahányokdetényleg... Lemosta gyorsan az arcom, sóhajtsak mélyeket szájon át, és közben dőljek vissza. Megkértem, előtte hogy adja rám a hálóruhám, mégis csak komfortosabb így. Várjunk még, később újra próbáljuk a felkelést. Itatott, lassú, hosszú kortyok, további pihenés javasolt. Érdekes, a sebem annyira durván nem fájt.

Kiderült, hogy annyira vigyáztak rám, hogy mindent túltoltak. Az altatót, a fájdalomcsillapítást. A szervezetem meg köszönte, jól viselte, de mégse teljesen. Szóval ezért is voltam rosszul. Nem is kaptam több gyógyszert, csak másnap már. Az éjszakát az őrzőben kellett töltsem. Megpróbáltuk még egyszer a felkelést, ami hasonló eredményre vezetett, mint először, így az ápoló azt mondtam maradnom kell. Nekem jó. Itt is tudok kábultan aludni. Áthozta a kis elemózsiát, amit a Férjem hozott nekem, még amikor meglátogatott, de a szobámba tette le. Már nagyon éhes voltam. Az a pár falat, ami lement, mennyei manna volt, de elég is, nem tudtam sokat enni.

Az éjszaka esett az eső. Egész éjjel. Hallgattam egy darabig, majd mély álomba merültem.

Január 10. kedd, a műtét másnapja:

4:30-kor ébresztett a nővérke, hogy leveszi a katétert, és akkor felkelünk. A katéter levétel, fájdalom mentesen, precízen és gyorsan zajlott. Felültem, a nővér adott rám egy előzőekben odakészített alsóneműt. Kicsit átmozgattam a vállaim és a nyakam, majd felálltam. Egészen könnyen és fájdalom nélkül sikerült. Kicsit szédültem még, de mondta a nővérke, hogy ez normális, fogjam meg a karját és átkísér, hogy a szobámban tovább tudjak pihenni.  Aludni ugyan ezt követően már nem tudtam, de kérésre elkezdtem több folyadékot fogyasztani, hogy el tudjak menni pisilni a katéter után. Lássuk, hogy beindul-e a rendszer.

Szokásos műtét utáni protokoll, ugyanez a helyzet a nagydologgal kapcsolatban. Egyébként nem is engedtek haza anélkül.  De nagyjából visszaállt a megszokott rendszer.  A reggel és a délelőtt további részében ismét meglátogatott két kolléganőm, hoztak nekem pár finomságot, váltottunk pár szót, kicsit sétálgattam hosszabban már a folyosón. A délelőtti vizit nem hozott jó híreket, több szempontból sem.

Az egyik az volt, hogy a drain, ami hivatott az egyéb folyékony anyagokat a hasamból elvezetni a műtét után, nagyon telik. Tegnap óta közel 800 ml távozott, ami soknak számít. A Főorvos azt mondta, hogy nyílván ebben hasüreg mosó folyadék is van, de azért ez sok. Kért egy vérképet, kicseréltette a tasakot, majd közölte, hogy ahhoz, hogy biztonságosan haza tudjon engedni, még ma itt kell maradjak megfigyelésen, így ma biztos nem mehetek haza. Nem is bántam, mert nem is éreztem magam még annyira jól.

 A másik, hogy kiderült, miért is tartott 2 órán keresztül a műtét. Amikor már zártak volna be, észrevették, hogy ahol a nagy ciszta elhelyezkedett, mögötte megbújva majdnem a beleken egy kisebb is tokos tasak helyezkedik el. Kivették az is, amiről már akkor megállapítható volt: dermoid ciszta. Nem tudom, hogy hallottatok-e, vagy olvastatok-e róla, de én eddig ilyet még csak TV-ben láttam. Ezek, azok a kis jóindulatú tumorok, amiket sokszor már csak akkor vesznek észre ha bazi nagyok, fájdalmat és gondokat okoznak. Azt mondták az UH-n szinte észre se lehet venni egy kisebb fajtát, mert simán bélnek álcázza magát.

Elképzelhető, hogy sejtkoromban volt egy ikersejtem, amit fejlődés közben magamba szívtam, és az elvándorolt őssejt megtelepedett, majd elburjánzott bennem. Nem viccelek, az orvos azt mondta, tele volt hajjal. Teljesen életszerű lehet, hogy emiatt hullott annyira a hajam, ami amúgy egyébként érdekes, de csökkent azóta, amióta megszabadítottak az elváltozástól. Próbáltam feldolgozni a hallottakat. Igazából azt a kérdést kell feltegyem, hogy idézőjelesen "szerencsém volt" a nagy cisztával?!

Tekintve a helyzetünket, mivel lombikra készülünk a továbbiakban, azt mondta az orvos, ha nem derült volna ki ez a fajta elváltozás, nem maradtak volna meg az esetleges beültetések, a vetélés szinte állandó lett volna, mert a tumor kihajtott volna mindent. Mire esetleg kiderült volna mi is a baj okozója, már lehet túl lettünk volna jó pár sikertelen beültetésen. Minden ellenére kicsit örültem, hogy ezzel kizártunk még egy gátoló tényezőt a teherbe esésnél.

Ebédidőben ettem pár falatot az ebédből, beszéltem a Férjemmel telefonon, majd próbáltam aludni egyet. Este felé meglátogatott Ő is és a kolléganőm is, beszélgettünk. Sokkal jobban éreztem magam, több erőm volt. Részleteztem, nekik mit mondott az orvos. Teljesen le voltak döbbenve ők is. A tasakomba is alig ürült már valamennyi folyadék, és a vérképem is rendben volt. Az alhasamban pisilésnél viszont egyre jobban nyilaló fájdalmat kezdtem érezni. Szóltam az akkor éjszakás nővérnek aki adott fájdalom csillapítót amitől kicsit jobb lett. Telefonoztam egy kicsit TV-t néztem, majd lefeküdtem aludni. Az este és az éjszaka ezt követően nyugodtan és nagyjából pihentetően telt.

 Január 11. szerda a hazabocsátás napja:

6:30 felé ébredtem. Jött a nappalos nővér, hogy a délelőtt folyamán jön az orvos, és kiveszi a draint, átkötnek, megkapom a záróm és hazamehetek. Végre. A hasi fájdalmam viszont nem enyhült, amit jeleztem. Írtak fel antibiotikumot amit be kellett szedjek, valószínű egy kisebb fertőzés a katéter után, kellemetlen, de elmúlik. Letusoltam már amennyire tudtam, felöltöztem, és vártam. Kisvártatva jött az orvos, kihúzta a tasakom, ami meglepő módon még csak kellemetlen sem volt. Inkább megkönnyebülést éreztem.

Elláttak a szokásos tanácsokkal, varratszedés egy hét múlva. Összepakoltam, menet közben hívtam a Férjem, hogy jöhet értem. Nagyon hálás voltam/vagyok a szívélyes gondoskodásért, amit kaptam a bent tartózkodásom alatt. Szuper volt, hogy végre hazafelé tartottam. Szikrázóan sütött a nap, a szélvédőn keresztül kellemes meleget adva. Csak néztem az esőtől átnedvesedett tájat, néhol a napfény megtört egy-egy cseppet szivárványt alkotva,  és én csak arra tudtam gondolni, hogy végre túl vagyok a műtéten, és ezek után csak előre nézünk, vissza már nem.

 Másfél hétig pihentem otthon, nyugiban. Sokat olvastam, rendezgettem a dolgaimat, az elmémben és a lelkemben is. Az alhasi fájdalmam szépen elmúlt a beszedett gyógyszertől. A varratszedés is rendben zajlott, a sebem még gyógyul, a testem regenerálódik.

A következő teendőnk, időpontot kérni a meddőségi központba a további vizsgálatok és kezelések elkezdésére. De ezek előtt még vár rám a 6. heti kontroll 02.20-án ahol nagyon remélem, hogy most már a lehetőségekhez mérten rendben találnak majd odabent mindent.

Hamarosan visszaállhatok a tornára is. Már hiányzik. A ciklusomból egy kimaradt, de a soron következő már pontosan a következő időpontra érkezett, remélem jó szokását megtartja és a rendszeressége így marad. (Eközben pedig még mindig egy pozitív tesztben bízom az itthon melegében, spontán terhességről ábrándozva.) A remény hal meg utoljára.

Mindy