Ún. megosztó témával készültem ma. Sok helyen bukkant már fel a neten ilyen-olyan forrásokban, hogy a gyerekek – jellemzően 3-4 évesen mondanak fura dolgokat, amik esetleg meg is ijesztik a felnőtteket. Van, aki makacsul állítja, képzeletbeli barátja igenis létezik és csinál ezt-azt (ezt még valahogy megmagyarázzák a pszichológusok), de vannak, akik tovább mennek: vagy „kísértetet” látnak (már amit egy felnőtt annak vél a gyerek beszámolója alapján), vagy egyenesen azt állítják, ők már léteztek valahol e Földön, és valamiféle emlékekről vagy emberekről beszélnek, azokból az évekből, amikor ők „felnőttek” voltak. Aztán ezek a beszámolók egy idő után abbamaradnak, rendszerint váratlanul. De olyan is van, hogy a gyerek életében egyszer mond ilyesmit, de azt úgy, hogy ráhozza a szülőre vagy rokonra a frászt.
Nálatok beszélt-e akár saját gyereketek, akár a másé efféléről? Bevallom, nekem nem rémlik, hogy az enyémek valaha említettek volna bármi ilyet. A saját életemből emlékszem, hogy ha tehettem, tévedhetetlenül és következetesen választottam egy bizonyos ország meséit, dalait és könyveit kedvencnek, olyan korai életkorban, amikor ilyen megkülönböztetést kifejezett kereséssel nem tudtam volna tenni, de más "emlékem" nincs. Anyám se mondta sose, hogy meséltem arról, voltam már „valaki más” korábban. Pedig gyerekként élénk fantáziám volt, sok és színes álommal, ismétlődőekkel vagy később „jósálomnak” bizonyulókkal is. De semmi olyasmi, ami bármilyen előző sorsra emlékeztetett volna.
Az Aubtu.biz oldal viszont 25 olvasói beszámolót gyűjtött olyan gyermeki beszámolókról, ahol az illető gyerek határozottan állította, hol élt, ki volt korábban. Ezekből szemezgettünk pár érdekesebbet.
- Honnét van meg neked a barátom fényképe?
„3 évesen a lányom gyakran beszélt a képzeletbeli barátjáról, hogy miket csinálnak együtt. Az illető egy mókás felnőttként lett leírva, akivel sokat játszottak együtt. Egy nap régi fotókat szkenneltem be, és a lányom döbbenten kérdezte: „honnét van a barátomról neked képed???” Az általa megmutatott kép apámat ábrázolta, aki 15 éve halott volt már akkor. Abban a házban halt meg, ahol a gyerekkel is éltünk, és a kislányom leginkább az ő hajdani dolgozószobájában játszogatott.
Bár rámhozta a frászt, ezt nem mutatva a lehető legóvatosabban megkérdeztem, milyen is ez a képzeletbeli barát. Különösebb töprengés nélkül rávágta, hogy „viccesen” ejti a szavakat. Na most döbbentem meg igazán: neki sose mondtam, de apám ausztrál származású volt, és világéletében ausztrál akcentussal beszélt.”
- Tánc a konyhában
„A kisfiam egyszer azt mondta: „anyu, mikor te kicsi voltál, én meg nagy, táncoltunk a konyhában együtt.” Gyerekkoromban egyetlen emberrel táncoltam bármilyen konyhában – a nagypapámmal.”
- Budapesti deja vu – én már jártam itt valaha!
„Nem hiszek semmi paranormális meg ezodologban, elég földhözragadt fickó vagyok, egészségügyi és tudományos diplomám van. Volt viszont egy élénk gyerekkori emlékem: valami klubból tántorgok kifelé a hátsó ajtón, meglehetősen bizonytalanul (alkohol vagy drog befolyása alatt), megcsúszom a lépcsőn, piff, beverem a fejem az átjáróban és meghalok. Vagyok vagy 19 éves, hosszú szőke hajam van és barnásvörös bőrdzsekim. Olyan élénkek a képek, hogyha lenne bármilyen művészi tehetségem (nincs), akkor a sikátort, a lépcsőt, a neonfényeket, a belső teret, a lépcsőt meg mindent pontosan le bírnám festeni az ajtóval együtt, amin kiszédülök.
Nade! Két éve Budapesten jártam, elmentünk mindenféle romkocsmába és nahát! MEGTALÁLTAM AZT AZ ÁTJÁRÓT! Muris volt, már korábban azt mondtam a feleségemnek, hogy az az érzésem, mintha jártam volna már a városban korábban, mintha el se mentem volna, olyan ismerős az egész. Elég sokat gondolok erre azóta….”
- Csak rövid időre maradhatok!
Az öcsém vagy három-négyévesen szövegelt olyasmit, hogy ő valójában egy dzsungelben élt, ahol az ottani állatokat mentette, és egyszer választás elé került, hogy maradjon-e ott, vagy jöjjön-e inkább velünk élni. Végül minket választott, de előre szólt anyámnak, hogy együttlétünk viszonylag rövid időre szól. Múlt év januárjában, 26 évesen az öcsém itthagyott bennünket örökre…”
- Ugye most felnőhetek?
„A középső fiam gyakran mondogatta kicsiként, hogy korábban volt egy másik anyja. Hosszú szőke hajjal, aki szépnek kedvesnek tűnt, de valójában nem volt kedves. Meglepő indulattal mondta többször is, hogy annál az anyánál nem sikerült felnőnie. Hozzátette, hogy azért választott engem, mert tudta, hogy velem szabad lesz felnőnie és megöregednie majd. Amikor ezt mondta, mintha valamiféle megerősítést várt volna minden alkalommal tőlem. A frászt hozta rám, miközben rám nézett, kérdő tekintetében az állt: „mami, akkor ugye most biztos és tuti, hogy felnőhetek…???”
- Háború
Az öcsém egyszer azt mondta: „mikor felnőtt voltam, elmentem a háborúba, és sose tértem többet vissza…”
- Visszajöttem a hasadba
„Az ötéves lányom egyszer azzal fordult hozzám: „mami, én kétszer voltam a hasadban. Egyszer meghaltam, még mielőtt kijöhettem volna…de visszajöttem!
8 hónappal e terhességem előtt elvetéltem. Erről sose beszéltem a lányom előtt, de valóban így volt. Nem tudom, mi volt ez, de így történt.”
- Ázsia, rizstermesztéssel
„Volt egy munkatársam, akinek a hároméves fia azt állította, korábban felnőtt volt, és rizst termesztett egy helyen, ahol két folyó találkozik. A folyók nevét is megmondta, ezeket az anyja megtalálta a térképen, valahol Ázsiában.”
- Macska
„A testvérem agydaganatban halt meg. Volt akkoriban egy tarka macskánk, aki valahogy megérezte, hogy a gyereknek baja van. Mással elég barátságtalan volt, de vele nem – kifejezetten gyengéd volt, és hagyta, hogy a fiú húzogassa a mancsát. Pár évvel később a szüleim újabb gyereket vállaltak. Fiú lett ő is. Hároméves kora körül többször mesélt a szüleinek a tarka macskáról, amely hagyta, hogy ő a mancsát húzogassa. A macska egy évvel az ő születése előtt elpusztult. Közvetlenül sose ismerte.”
- Megették a…
„Gyakran vigyáztam az unokaöcsémre, amikor olyan három-négyéves volt. Nálam voltunk, és rámutatott a konyhában egy képre, ami Arizonát ábrázolta, nagy, vörös sziklás tájkép volt. A kölyök rámutatott, és kérdezte, ez hol van. Majd azt mondta, hogy ilyen vörös sziklák mellett élt az „előző” családjával, akiknek egyenes, fekete haja volt (az unokaöcsém haja szőke és göndör!), volt apja, anyja és egy testvére, aztán túl messze merészkedett a sivatagba sötétedés táján, és megették a…hm, nem farkasok, nem kutyák…valami olyasmik, csak kisebbek...Prérifarkasok? Ahá, így hívják őket…-mormogta, aztán elszomorodott, és többet nem volt hajlandó beszélni erről, ez volt az első és utolsó alkalom, hogy említette.”
Vakmacska
