Salty naplóját - rendhagyóan - még e héten, még ez évben folytatjuk. Jövőre terveink szerint keddenként lehet róluk olvasni, a babavárás és a napló valódi kora most be is érte egymást. Egyúttal még idén elbúcsúztatjuk a karácsonyi időszakot - és ők a nemzeti valutát is.
13. hét
A normális ünnepi készülődésünkhöz képest kicsit megkésve, de 23-án délutánra már tényleg mindennel készen voltunk. Becsomagoltuk az összes ajándékot, feltettük a karácsonyi asztalterítőt és nekiálltunk összeszerelni a lányom játék konyháját, ami az idei fő ajándéka lesz.
Sokáig vacakoltunk, hogy jó ötlet-e teljesen összerakva odaadni, nem lenne-e nagyobb élmény az ajándék, ha együtt szerelnénk össze, de végül arra jutottunk, hogy az ünnepek alatt jobb, ha nem kell még ezzel is foglalkozni. És milyen jól tettük!
Annyi alkatrésze és olyan hosszú összeszerelési útmutatója volt a 60x80-as kiskonyhának, hogy azt hittük sosem végzünk vele! Kettőnknek közel 3 óráig tartott mire végre megpillanthattuk a kész remekművet. A gyerek „segítségével” együtt ez az időtartam valószínűleg a duplájára nőne és egy fél napos barkácsolás már nem hiszem, hogy olyan nagy élményt jelentett volna.
A Szenteste viszonylag békésen zajlott, az első forduló nagyon szűk családi körben, csak az itteni nagyszülők jelenlétével. Úgy döntöttünk, hogy nem húzzuk késő délutánig a közös étkezést, hanem inkább a már megszokott vasárnapi menetrendünk alapján a déli altatás után ebédelünk. Így bőven jutott időnk nyugodtan végigenni a menüt, átadni az ajándékokat és játszani a új játékokkal az esti fektetés előtt.
A gyerek teljes extázisba kerül, amint megpillantotta a konyhát, azóta sem tudjuk eltávolítani a közeléből! A nagyszülők persze tudták, hogy mi lesz a legkisebb családtag ajándéka a fa alatt, így közösen koordináltuk az általuk beszerzendő konyhai felszereléseket.
Anyukám szabó- és varrónő, már jó előre elkészítette neki a piros, pöttyös méretre szabott köténykéjét, anyósomék pedig a kék-sárga áruházban már hetekkel ezelőtt beszereztek egy fa pizzaszettet és egy nagy doboz tépőzáras, szintén fa zöldségválogatást. Így Szentestére már minden készen állt a főzőcskézéshez, szegény gyerek azóta is egész nap a konyhában robotol, bár mi már egy kicsit kezdjük unni a pizzát minden egyes étkezésre. :)
Az egyetlen dolog, ami elveszi a kedvemet az ünnepléstől, az az időjárás. December 24-én már 17 fokig szaladt a hőmérő higanyszála és azóta sem lett sokkal hűvösebb. Rendes téli kabátot nem is hordunk.
Ez a nyálkás, taknyos, őszies időjárás pedig minden, csak nem ünnepi. Itt nálunk ráadásul az elmúlt hetekben rengeteg eső esett, így pláne nem esik jól, hogy kellemes tavaszi idő van, de térdig járunk a sárban.
Nagyon szeretünk a téli, zúzmarás időben hosszú sétákra menni családostól a különösen aktív, energiabomba kutyánkkal, órákig labdázni és futkározni a parkban, aztán a meleg lakásba hazaérve „kiolvadni” egy bögre kakaó vagy tea mellett. Persze idén is meg lehet ezt csinálni, csak nagyon idegesítő, hogy minden egyes kutyasétáltatásra duplaannyi időt kell szánni, mert akármennyire igyekszünk elkerülni a sarat, így is tokától-bokáig le kell suvickolni az ebet minden egyes alkalommal.
A két ünnep között szerencsére mindketten szabadságon vagyunk, így egy kicsit több időnk jut egymásra és a régóta halogatott teendőinkre is. Nagyjából egy napra összeszedtünk minden olyasmit, amit el kell intéznünk és arra jutottunk, hogy aznap bevisszük a lányunkat a bölcsibe, hogy minél gyorsabban a végére érjünk a listánknak. Már 19-től kezdve itthon van, kicsit tartottam is tőle, hogy a hosszú téli szünet, a sok ajándék és a rengeteg – az ő kedvéhez és igényeihez alakított – program miatt „túl jól érzi magát itthon” és majd nehézkes lesz visszaszoktatni a mindennapokba.
Szerencsére azon az egy napon örömmel indultunk el reggel és nevetve szaladt be a csoportszobába, így legalább amiatt nem kell aggódnunk, hogy elszokott a bölcsitől.
A szabadnapunkat kihasználva végre eljutottunk a bankba. Az új év nekünk új pénznemet is hoz, így muszáj volt bemennünk egy fiókba és leadni az itthon tárolt többkilónyi aprópénzt és a maradék készpénzünket. A bankautomaták napok óta már csak dekorációként, üresen funkcionálnak, pénzérméket és papírpénzt sem lehet már így a számlára feltenni, így muszáj volt végigállnunk a sort, hogy ne maradjon a nyakunkon a tömérdek kuna és lipa érme.
Januártól ugyan már nem lehet kunával fizetni, de még pár hónapig lesz lehetőség beváltani a megmaradt összegeket, viszont mi úgy voltunk vele, hogy jobb hamarabb túl lenni rajta, mert a végén még elfelejtjük.
Hogy honnan gyűlt össze ennyi érme? A férjem esküvői tanúja és nagyon jó barátunk úgy gondolta, hogy rendkívül humoros az általa nászajándékba szánt összeget egy nagy vászonzsákban, fémpénzben átadni nekünk. Az is volt egyébként, jót nevettünk rajta és utána évekig jól jött, hogy mindig van apró a kocsiban parkoláshoz vagy érme a gyereknek a kisvonathoz és a tűzoltóautóhoz az áruház üzletsorán.
Kicsit viszont elszámoltuk magunkat, az elmúlt 4 év alatt a felét sem használtuk fel, így most kénytelenek voltunk megválni a vászonzsákunktól.
Egy negatív incidensről is muszáj említést tennem : a két ünnep között sikerült életem első „autóbalesetét” is elszenvednem. Több, mint 10 éve vezetek, 5 éve napi rendszerességgel, eddig még soha nem volt koccanásom sem – egyetlen kisebb parkolási karcolást leszámítva –, de most sikerült valamennyire ledolgoznom a „lemaradást”.
Szerencsére semmi komoly nem történt, nem sérült meg senki a résztvevő autókon kívül, de mégis nagyon kellemetlenül éreztem magam, mert maximálisan az én hibám volt a dolog.
Egy áruház parkolójából kanyarodtam ki, minimális sebességgel és ahogy kiértem a főútvonalhoz, nekimentem egy ott szabályosan haladó autónak. Nekem kellett volna megállni, a másik sofőrnek volt elsőbbsége és abszolút szándékomban is állt fékezni, rögtön, amint láttam, hogy közeledik. Az utolsó pillanatban viszont megcsúszott a bakancsom talpa a fékpedálon és megállás nélkül nekimentem.
Ahogy hátrébb toltattam és megláttam, hogy mekkora kár keletkezett az „áldozat” autójának a hátsó ajtaján, azt hittem, hogy szívszédülést kapok. Ezek után meg sem merem nézni, hogy a mi autónk hogy néz ki!
A legnagyobb meglepetésemre mi pár horzsolással és egy kisebb horpadással megúsztuk az első lökhárítón, de a másik autó nagyon csúful járt. Mintha nem 15-tel, hanem 50-nel hajtottam volna bele.
A sztori csúcspontja, hogy az incidens másik résztvevője román állampolgár volt, bérelt autóban, így nem tudtuk csak egymás biztosítási adatainak az átadásával letudni a dolgot, hanem rendőrt kellett hívnunk. Szerencsére egy nagyon rendes, udvarias rendőr érkezett a helyszínre, így viszonylag olcsón megúsztam a dolgot, de azért a szondát hivatali kötelességből megfújatta velem.
Nem gondoltam volna, hogy pont a heavy-duty, terepjáró bakancsom lesz az, ami ilyen helyzetbe hoz, de úgy tűnik, hogy kénytelen leszek elvinni cipészhez, hogy soha többet ne kerüljek ilyen helyzetbe.
A terhesnapló terhes részét a végére hagytam, hogy mégiscsak pozitív gondolatokkal zárjam az eheti posztot. A napokban a 12. heti kombinált szűrés véreredménye is megérkezett – szerencsére minden a legnagyobb rendben, nagyon minimális az esélye a szűrt betegségeknek.
Miután karácsonykor az itteni nagyszülőknek és a barátainknak is elmondtuk a nagy hírt, arra jutottunk, hogy elkezdhetünk a kistesóról beszélni a lányunknak is.
Egyik este bekuckóztunk ketten a takaró alá vonatos mesét olvasni, amikor elmondtam neki: „mondjak neked egy titkot? Képzeld el, anyának a pocakjában van egy kisbaba, aki most ott lakik és növekszik, de amikor megnő, akkor majd kibújik és lesz egy új barátod!”
Nem vártam túl sok reakciót a két és fél éves gyerektől, de nagyon aranyos volt, ahogy felhajtotta a pólómat, benézett alá és csalódottan megjegyezte, hogy „itt nincs is kisbaba”.
Az elmúlt napokban többször is felhozódott már a dolog – főleg amikor buldózer módjára készül az ölembe ülni – hogy vigyázni kell anya pocakjára. Mióta tudja, hogy miért kell óvatosan viselkedni, ő is egyre többet emlékezteti magát hangosan, mielőtt az ölembe ugrik: „vigyázni kell a kisbabára, nehogy törött legyen”. :)
Nem hiszem, hogy érti a testvér koncepcióját, a beszélgetéseink alapján valószínűleg játékbabára asszociál, mert megfigyeltem, hogy többször mondja azt is, hogy ha majd kibújik, akkor ez az ő kisbabája lesz és nagyon sokat fognak játszani együtt.
Ha a szülésig nem is, de legkésőbb utána biztosan észre fogja venni, hogy ezt a kisbabát nem tudjuk elhallgattatni egy elemcserével. :)
Nagyon boldog új évet kívánok mindenkinek!
Salty
