Az úgy volt, hogy már napok óta írtam a heti beszámolót és szinte kész volt.

És akkor szombat délután jött valami kékhalál vagy mittomén és az egész eltűnt a Semmibe.

Nem kicsit kezdett tikkelni a szemem. 

Hiába Kedves, aki minden ilyen bénázást megold, most ő is tehetetlen volt. Egyszerűen mintha csak álmodtam volna az egész irományt. Sehol sem volt nyoma.

Így nekiültem, hogy összekaparjam magam a romjaimból meg az elröppent gondolataimat előhúzzam a kisagyam legalsó bugyraiból.

Miket is írtam?

Jaaa, igen, hogy egy egész estés lélekboncolás után jöttünk rá, hogy NagyLány és KicsiFiú rémes viselkedése mögött a testvérféltékenység áll.

Igen, nem vagyunk valami okosak, hogy ennyi gyerek után nem ez villant be először. 

Tudjuk.

A lényeg viszont a felismerés. 

Kedves visszavonul NagyLány életéből és KicsiFiúra koncentrál, én meg majd NagyLány lelkét simizem. 

Úgy tűnt ez az igény, meg ez a megvalósítható.

Alig pár nap után már láttuk is, hogy NagyLány kisimul. 

KicsiFiú esetében még a csodára várunk.

PiciLány végre kinövesztette a második fogát is, ami igazi hallelujah, mert már nagyon megérdemlek egy kis alvást! 

A fogakkal együtt a kajaigény is beköszöntött. 

De hogy?!

Egyik nap csak nyalogat, másnap meg nyüszít nonstop. Este lemondóan bontottam egy gyümipürét... legrosszabb esetben megeszem.

Hogyisne! Bepuszilta a harmadát.

B@ccus!

Ez a szegény kis pára éhes volt! Hiába kínáltam ezzel is meg azzal is. Édes dolgok nem nagyon. A gyümi is inkább legyen savanykás.

Lencsefőzi, karfiolleves, krumplistészta, rántott husi bunda nélkül. 

Kis vércse ám.

Meg is fogalmazódott bennem, hogy 

"Mikor lesz már szobatiszta????"

Azért ez már nem az a zsenge anyatejes robbantás...

A december csak csempészett egy kis karácsonyt a napokba.

Egyrészt, mikor esténként megtöltöm a pici zoknikat az adventi naptárban, abban van egy csipetnyi varázslat. 

Másrészt a bennem élő kislány is imádja nyitogatni az ablakokat.

Kedves ugyan igazán cuki, de a nyuszi-miki-naptár nem az erőssége, ezért utóbbit veszek magamnak.

Idén viszont egy kisóvodás boldog sikolyával húztam el a sötétítőt elsején reggel, mert ott mosolygott az ablakban egy adventi naptár!

PiciLány is gyorsan megtanulta, hogy a zokniban valami fini rejtőzik (gyümiszelet, babaropi, korpás keksz, hehehe) 

Néha ül alatta és nézi. Nagyon édi.

Kedves kolbászt kapott 24 karácsonyi fecnivel.

A A gyerekekkel nyomtattunk adventi naptárat és színezik minden nap, aztán ragsztják ki a folyosóra, hogy egy kis mosolyt csaljunk a szomszédok szívébe is.

A karácsonyi zenéket pedig igazán szeretem. Gospell és jazz jöhet bármennyi. Nem tudom megunni.

Természetesen van karácsonyi punk albumom is. Azt is rojtosra hallgatom ilyenkor. Nem is én lennék, ha nem így lenne. Hihi.

És ott vannak a zenélődobozok, ami számomra a csodálat netovábbja! Imádom őket. 

Pont ezért a felhúzós plüssállat nálunk nem öröklődik. Mindenkinek van saját. Van, akinek még most is becses helyen lapul a szobájában (az infó nem publikus).

Bár azt mondtam, hogy "Soha többet!", az is igaz, hogy "Soha nem mondd, hogy soha".

Ugyanis megint lemásztam a kicsikkel meg PiciLánnyal a vásárba korizni. Nem volt akkora horror, mint múltkor, csak nem kis baromság. Finoman szólva is. 

Lent minden viselhetően alakult, csak az este fulladt katasztrófába. Nem bírom egyedül. Lekvár vagyok. Képtelen vagyok egyszerre három gyerekre összpontosítani ugyanabban a szent percben. 

Mert nem elég elmondani, hogy mi a feladat (minden este ugyanaz), de figyelni kell, hogy csinálják-e és ha igen, akkor hogyan, ha nem, akkor miért nem. Közben PiciLány vagy éhes vagy fáradt vagy mindkettő. 

Hiába nagyok. Kb olyan figyelmhiányosak, mint én.... Ugyanazok a mondatok fogalmazódnak bennem ilyenkor, amit anyutól annyit hallottam. Én már nem mondogatom, mert tudom az okot. De ettől még a hétköznapokban fárasztó és bosszantó is ez a helyzet. 

Megint arra jutottam, hogy nincs az a szuperjó csillagállás, amiben a korizás mellett lenyomni az estét menne egyedül sírás nélkül. 

Általában én sírok. Mert béna vagyok, hogy nem megy. Dolgozom azon, hogy elfogadjam.

Azért van, ami jól ment a héten. Elkészítettem a jövő évi fotónaptárunkat. Nagy meló, mert a fotókat gondosan kell válogatni, hogy minden gyerek kb ugyanannyit szerepeljen, és legyen közös kép is, meg a szülinapos hónapban arról legyen kép, aki az ünnepelt és lehetőleg az előző év adott hónapjában készült fotót válasszak. 

És akkor ott a dizájn. A háttér passzoljon a képek színével és a hónaphoz is. 

Tél - kékes vagy nyár - sárgás vagy színes... ilyen apró hülyeségek. 

Aztán keret a fotóknak és kis cuki matricák a hangulat fokozásához. Szóval ilyen pepecselős a dolog, de nekem szuperjó szórakozás! Az eredményt imádom. 

Ezzel egy egész napot ki is töltöttem. Megéri, mert amolyan fotóalbum féle szerepe van.

A hétvége a kevés alvás és KicsiFiú pattanásig feszült hangulata mellett sem volt borzalom. 

A fáradtságból eredő nyafimat Kedves távolságtartással kezelte, majd elémtolt egy kis kaját. Almaszószos amcsipalacsintát készített reggelire. Szerintem ez elég meggyőző!

Meg egyszercsak beszaladt a szobába, ahol épp a kicsikkel színeztünk, hogy menjek de most és gyorsan. 

Mentem. 

Vajon mit mutat???

Semmit. 

Csak szólt a Sinatra. 

Elkapta a derekam a konyhában és megtáncoltatott. Imádom ezt a pasit! Még PiciLány előtt nagyon sokat táncikáltunk így főzés közben. 

Nyálas, igen, de én nagyon bírom! Olyan vele élni, mint egy amcsifilmben. 

Lökött csajszi - mókás pasi - romantika - tipik férfi - női hiszti - konfliktus - egy kis szirup - hülye humor - happy end. 

Mindez egy csipet olaszos fűszerrel, mert mitagadás, mindketten elég temperamentumosak vagyunk.

A gyerekek között is akad ilyen száz fokon lobogó, ugyebár. 

Ennek megfelelően KicsiFiút szétfeszítette az izgalom szombatra. Lézerharcos szülinapra volt hivatalos. A nap nagyjából abból állt számára, hogy számolta vissza az órákat, majd a perceket. Ebből minél kevesebb volt, annál nehezebben lehetett a velejáró zizegést kibírni, de hősök vagyunk! 

Kedves vitte és mivel nem jött postafordultával, már tudtam, hogy ő is beszállt. Volt erre lehetőség, de hezitált. 

Őt ismerve csodálkoztam. Azt gondoltam, azonnal ugrik egy ilyen ötletre.

Mindenesetre két csillogó szempár érkezett haza este, szóval más apukák is voltak olyan lelkesek, mint ő. 

Vasárnap egy kis édeshármas.

Mama elvitte a gyerekeket korizni meg Mikulásozni. 

Úgy keltem reggel, mint a mosott rongy. Megint.

Miután mindenki elment, megálltam a tükör előtt, hátamon a kókadozó babával, hogy akkor induljon a nap.

"Úristen! Ide már nem elég az arckrém! Uborka kell!"

Kedves mondta "okkké" és szeletelte az ubit. Hallotta, hogy pengeéles a helyzet. 

Hihi.

Ringatóztam a konyha közepén a félig alvó PiciLánnyal, Kedves meg pakolta a fejemre az ubikarikákat, majd alám tolt egy széket, kezembe nyomott egy bögre szívószálas teát, hogy most pihi, tíz perc múlva jön.

Fitten, frissen semmit tettünk, hogy ha PiciLány felébred nekivágjunk a karácsonynak. Kicsit latolgattuk, hogy melyik vásár legyen a cél, végül a túlértékelt Westend tetőkert mellett döntöttünk. 

Ettől biztos nem lesz meg az xmas feeling, de a körhinta gyönyörű. 

Egy kávé-tea a kedvenc kávézóláncunkban (nem a kávézók mekije, ezt elárulom) és keressünk valami szebbet!

Átsétáltunk a Bazilikához, ahol az első bódé a barbár napokról jól ismert kovácsműhely volt. Jól kezdődik!

Persze csak múzeumlátogatni mentünk. Semmit nem vettünk, de nem is volt cél. Azért néhány árusnál olvadoztunk a gyönyörűségtől. Jó lett volna elcsábulni egy-egy bódénál.

A forralt bort viszont nem hagytuk ki! Vittük a Szigeten szerzett repoharakat a Wardruna koncerten vásárolt szatyiban. Jó érzés volt.

Mondjuk nekem lehet nem volt akkora ötlet a bor még forralva sem. Csak két deci, de Kedves nevetve jegyezte meg:

"Mi van veled Szívem? Beb@.....?"

Azért ez igencsak erős túlzás, de az alapbénaságom valóban lépett egy szintet.

Upsz.

Gyorsan egy hambi hazafelé és minden megoldva. Meg tanulság levonva. 

A forró tea is melegít, mégha nincs is olyan csábító illata!

Nanta