A héten nekiestünk a randikönyvnek.
Szeretetnyelv-teszt.
Izgis volt.
A végeredmény meg feladat. Mindkettőnek.
Kedves szeretetnyelve ugyanabban a sorrendben van, mint az enyém.
Éppcsak visszafelé. Ajjjajjjajjj.
Már nem is volt kérdés, hogy ebben a sűrű élethelyzetben miért is kell sötétben tapogatózva keresnünk egymást.
Ezek után felmerült benne, hogy a gyerekekkel is meg kellene csinálni (dejó ötlet!) és vajon kinek melyik lehet??? Erről hosszasan eltémázgattunk. Tök jó kis este volt.
Olyan szörnyen nem lőttünk mellé, de a plusz infó mindig jól jön.
A könyv is alakul, legalábbis ami a dizájnt illeti. A progilehetőségek meg egyre bővülnek, ahogy be-beugrik valakinek egy ötlet.
Egyik este nekiültünk és fellapoztuk, hogy kiválasszuk mi is legyen a mi Nagy Napunk megünneplése. Elég gyorsan meg egyeztünk. Hurrá, mindjárt itt van!
Végre a bakancslistán kipipált Volbeat koncert is megkapta a jól megérdemelt emléksorokat, mint az első esemény, ami ebbe az emlékkönyvbe bekerült.
Ezek igazán jó kis esti beszélgetős progik, csak nehéz abbahagyni. Simán elcsipogunk hajnali 1-ig is akár, másnap meg zombizunk.
Eljutottunk oda is, hogy vergődjünk a karácsonyi ajándékokon.
A mi családunkban már évek óta nincs ajándékozás. A gyerekek kapnak szülőktől és nagyszülőktől. Mindenki más, aki jön, az hoz sütit. Ha mi megyünk, viszünk sütit. Pont.
Számomra minden hangulatot kinyír a kényszeredett
"miafrászt lehetne neki venni????"
Az anyagi vonzatot meg már nem is említem. Súlyos pénzeket költeni a szeretet jegyében?
Nanemár.
Mi épp azt tervezgetjük Kedvessel, hogy a társas, amit magunknak vettünk fillérekért, pont jó lesz a fa alá. A házassági évfordulónkra meg mindig egy élményt kerekítünk majd és azzal pipa. Szívhez szóló, személyes ajcsit meg majd szülinapkor adunk.
PiciLány a múlthéten a földön aludt. Nyugi! Matracon meg babafészekben. Ez így nagyon biztonságos volt. Most viszont megkapta a kiságyat, ami családi ereklye, mert Kedves bátyjának vették még sok X évvel ezelőtt. Nyilván Kedves is ezeket a rácsokat rázta. Működik. PiciLány is rázza.
A kicsike babafészek helyett már egy nagyobban megy a szunya. Annyira nem érzi komfortosnak, szóval még körbe kell pakolni nyuszipárnával meg zenélő egérrel.
A szépséges bölcső pedig a gyerekszobában várja az új lakót. Jobb híjján, mert ott nincs útban. KicsiLány tiszta boldog, mert most a babái alszanak benne.
Nem lesz könnyű eladni. Mármint a szívemnek lesz nehéz. KicsiLány kivételével mindenki ebben aludt az első két hónapban. Brühü. Olyan szívesen adtam volna tovább, dehát mindenhol fiú babák születnek.
Ahhoz képest, hogy a doki néni szerint a fogacskák fényévre vannak (mondta ezt hétfőn), már csütörtök éjjel megharapta az ujjam. Alvás helyett nyilván. Miközben a zenélős felhúzót huzigálta éjfél tájban. Nagyon romi volt, tényleg.
A babahintán addig gondolkoztunk, hogy nem vettünk. Van fahintánk. Azt kicsit babásítottam és pipa. Legalább a varrógépem sem porosodik. És hamár, akkor PiciLány karácsonyi párnáját is elkészítettem. Mindenkinek van, hát nehogymár neki ne...
Cuki meg minden, de nem vagyok elégedett. Talán kicsit fiús... Sebaj, ő azért biztos fogja szeretni.
Az adventi naptár is kész. Minden zokni kész. Mind másmilyen. Aztán lehet stipistopizni.
És akkor megtörtént az a csoda, hogy mindenkinek másik zokni tetszett, így vita nélkül eldőlt, hogy melyik kié lesz.
A kajálás pont úgy alakul, ahogy gondoltam. Meg ahogy már többször tapasztaltam. Ha előbb nem is, de ha egy baba ül önállóan és kibújt a foga, akkor már az evés is érdekes. Boldogan eszik a tányéromból. Még azt is elfogadja, ha én adom a szájába. Hiába szopizta horpadtra a hátam, akkor is kinézi a kaját a kezünkből. Nem zavarja már, ha darabos. Addig nyunnyog a répán/nokedlin/husin, amíg az lenyelhető lesz. Nem lökdösi ki, hanem élvezettel rágózik.
Minden lehetőség (ebből elég kevés van) mellett feláll és olyankor rettenetesen boldog. Ennek örömére az első cipőt is megvettük. A zoknit leszedi, nálunk meg hűvös a padló. A cipőcske pedig agyrém, hogy 20-as! Minek ekkora láb egy ilyen pici lánynak??? Lemértük a méricskélőn. Többször is. Remélem, ha eleget mosom, akkor összemegy. Hehehe.
Hétvégére már teljesen eluralkodott az izgalom. Minden gyerek őrült adventi lázban égett. Egyszerűen nem hagyhattam figyelmen kívül. Benyomtam a Polar Expressz zenéjét jó hangosan, és előkapirgáltam a karácsonyi dekorációt. Volt is naaaagy karácsonyi hangulatom.
Kedves fáradtan és reményekkel telve jött haza. Négy nap szabi!
Erre az várja, hogy ordít a Letitsznó meg a Dzsingölbelsz.
Láttam az arcán a lemondó kínt.
"Dehát még csak november van!"
Szerintem azt hitte, hogy a hétre a karácsonyi ajcsik megvitatásával ez a téma letudva.
A hangulat reggelre bennem is elúszott. De majd a forralt bor a karácsonyi vásárban... Az majd meghozza.
Biztos nem akarok megfagyni a jégpálya mellett, míg a csúszkáló gyerekeimet lesem.
Hittem mindezt addig, míg ott nem voltunk.
Délelőtt még csak-csak. PiciLánnyal körbesétáltuk a vásárt, hallgattuk a lásztkriszmaszt, míg elaludt.
Délután megjött a cumi. Vajon mit képzeltem????
Egyedül három gyerekkel egy illatos, élménydús program első napján...
Tömeg, hangos zene, egyik gyerek színpadnál, másik koripályán, harmadik meg a kezemben, hogy ne sírjon és így ingáztam a két gyerek között.
Szerencsére mind hazatalál innen, de azért utáltam, mikor KicsiFiút nem találtam a koripálya öltözőjében. Tudtam, hogy ott van, csak azért...
Szóval SOHA TÖBBET!
Minimum két felnőttes sztori. Vagy babamentes.
Nem hogy a karácsonyi hangulatot nem hozta meg az este, de azt a szikrányit is eltaposta.
Igazi Grincsnek éreztem magam. Kicsit hisztis is voltam a helyzettől, bevallom.
Fel is vettem a napi teendők közé, hogy
"Utálni magamat"
Nanta
