A gyerekek mindig akarnak valamit. Ezek egy része egyszerűen megválaszolható: naná, hogy nem tartunk krokodilt háziállatként, viszont persze, kimehetsz játszani. Más kérések már trükkösebbek: vagy azért, mert nem egészen vagyunk tisztában rögtön a következményekkel, vagy valami kényelmetlenséggel járhat a kérés teljesítése, esetleg olyasmitől függ, amire a szülőnek nincsen teljes ráhatása. És ilyenkor bejön a jó öreg „talán”. Gyakran elhangzik, de elég pusztító hatással járhat a szülői eszköztárunk ez egyszerű darabja.
Sajnos sokszor tűnhet úgy, hogy az egyetlen racionális válasz a „talán”. Kimegyünk a játszóra, mikor hazajöttél a munkából? Hát, attól függ, mit akarunk vacsorára, esik-e az eső, meg egyáltalán, anyának meg apának van-e még energiája kilépni a házból. Ez az egész katyvasz egy nagy, kövér „TALÁN”-ban fog megtestesülni.
De lehet, hogy a szülő egyszerűen nem akar az azonnali „NEM” következményeivel szembesülni. Még. Bűnösnek érzi magát, ha egy ésszerű (vagy annak hangzó) kérést visszautasít. Kell a csudának a cirkusz meg a huzakodás, aminek a vége gyakran az, hogy a szülő ellágyul, és mégis igent mond. Vagy TÉNYLEG kell még valami plusz információ ahhoz, hogy normálisan dönteni tudjunk. Akármi is a helyzet, a legjobb taktikának a halogatás tűnik.
Na ja, csak épp ez egyfajta ketyegő érzelmi bombaként működhet.
A gyerek, aki a „talán”, a „meglátjuk” meg a „még meggondolom” típusú válaszok valamelyikét kapta, az tele lesz bizonytalansággal, és a bizonytalanságot mindenféle lehetséges kimenettel fogja megtölteni a fejében. Attól függően, eddig mit tapasztalt a „talán”-ok után, valamiféle érzelmi várakozást vált ki belőle a válasz. Vagy optimistán várja, hogy csak idő kérdése, hogy kimenjetek a játszóra, vagy fél napig reszketve számít a végső elutasításra. A csalódás azonban, ha tényleg nemet mondunk, az optimista és a pesszimista gyereknél is robbanóan hangos reakciót hozhat.
A bizonytalanságra adott rossz válasz nem valami jellemhiba, hanem általános emberi tulajdonság. A bizonytalanság érzése csak játékokban, fejtörőkben, sportban, vagy fantázia/detektívregényekben kellemes, minden egyéb esetben inkább szorongást válthat ki, hogy a dolgok balul üthetnek ki végül. Ha pedig egy gyerek többször kap sorozatban „nem” választ a „talán” után, akkor a bizalma rendülhet meg a szülőben.
Nem is szólva arról, hogy olyan gyerek is akad, aki egyszerűen engedélynek veszi a „talán”-t, abban a formában, hogy saját döntést hoz. Ha „talán” nézheti a tévét, akkor nézi, ha „esetleg” megihatja a cukros löttyöt, akkor mire kettőt pislogsz, üres az üveg. Végülis, 50 százalék esélye volt eltalálni, mit mond a szülő végül. Ha meg cirkusz van az ügyből….hát istenem, a tévéműsor már „meg van nézve”, és az üdítő is elfogyott.
Öt javaslat a „talán” helyett:
- Légy elég bátor rögtön nemet mondani, és elég értelmes és határozott, hogy megindokold, miért.
- Vagy mondj igent. Lehetőleg azonnal, vagy egy meghatározott időn belül.
- „Akkor, ha…” – kösd valamilyen feltételhez, amit a gyereknek teljesítenie kell, hogy az „igen” valósággá váljon.
- Megmondom, ha tudom, hogy…(amennyiben valamilyen külső feltételnek kell teljesülnie a kéréshez)
- Időt kérek! Amennyiben nekünk kell határozni, de kell némi idő az átgondoláshoz. Legyen ennek előre megadott határideje, előbb megszülethet a döntés, de később nem. Ragaszkodjunk a határidőhöz, és a döntés tartalmához is.
Az elég képtelen elvárás volna, hogy egy szülőnek minden esetben azonnal kell kellő határozottsággal és bölcsességel lépnie minden gyermeki kérésre. A szándékolt bizonytalanságban tartás viszont nem jó válasz. De kérhetünk időt, és mutathatjuk, hogy foglalkozunk a témával.
Ahol lehet mihamarabb igent-nemet mondani, ott tegyük meg, és mindenkinek jobb lesz tőle, még ha a „nem” azonnali, néha igen kellemetlen reakciókat is válthat ki. Egy kellően határozott szülő hosszabb távon azonban jobb a gyereknek, mint a bizonytalan, döntésképtelennek tűnő felnőtt, akinek vagy az ígéretében nem lehet bízni, vagy mindenféle további magyarázat nélkül tartja hosszas bizonytalanságban a másikat.
A Fatherly cikke itt be is fejeződik – azt már mi tesszük hozzá, hogy bizony számos felnőttet ismerünk, akik szintén egy „talán” segítségével térnek ki az „igen” vagy a „nem” kimondása elől, esetleg a ködös jövőbe helyezik ki a várható eseményt. Ugye ismerős, amikor már háromszor ígérte neked valaki az elmúlt két hónapban, hogy „a következő két-három hétben már biztos leülünk egy kávéra!” Ilyenkor én legszívesebben azt az öregasszonyt idézném, aki a Halálnak úgy mutatott fügét, hogy az ajtóra közös megegyezéssel rávésték: „HOLNAP”. Lehet mondani, hogy a jövő kedden, a jövő hónap keddjén, vagy két év múlva a Lánchídnál, vagy akár azt, hogy akkor se, ha piros hó esik. A "majd egyszer" és a "talán" viszont felnőtteknél is hasonlóképp működik, mint annál az ovisnál, akinek egy meggondolatlan pillanatban "talán" meg "majd" hullámvasutat vagy kiskutyát ígértél, pedig te szédülsz rajta, vagy te nem akarod hordani sétálni. De nem volt szíved kioltani a csillogást a szemében. Akkor.
A gyereknek is jár a tiszta beszéd. Még ha rögtön és azonnal nem is tudunk mindent lecsapni az egyszerű játék szabályai szerint: fekete, fehér, igen, nem.
Vakmacska
A Fatherly cikke nyomán
