2018 októberében lettem várandós első kisfiammal. Nagyon boldogok voltunk, nagyon vártuk, tervezett baba volt.
Nagypapám már nem volt a legjobb egészségben, fulladt.
Ezért anyukámon kívül Ő volt az akinek elmondtuk a terhességem a harmadik hónap előtt.
Nagyon örült, a mai napig a szemem előtt van az arca, ahogy meglátta az ultrahang képet; neked babád lesz?!
Igen!
Eljött a karácsony, a nagy bejelentés, a testvérem ajándéka volt egy fotó amire az volt ráírva, az első képed rólam, keresztapu. Aztán teltek a hónapok, 2019. június 31-re voltam kiírva. Vártuk, vártuk de nem jött a Manó. Majd jött a hír, hogy a papa elesett, viszik a kórházba.
2 napos ráhúzással zötyögtük el a kórházba, remélve, hogy nem akkor indul be a szülés.
Elmentem hozzá, nem akartak elvinni, féltettek minket a babával. De elmentem!
Mondtam papának, már nem jövök, csak ha megszültem. Másnap anyuék voltak nála, azt üzente, mondjátok meg a Barbinak, hozza világra azt a kisgyermeket.
Július 4. 2:40 perckor jött az első fájás. Háromkor már erősödtek. Papa 3:30-kor elment. Szülés után pár órával mondták el, mi történt, átadta helyét! A mai napig könnybe lábad a szemem, ha erről beszélek, úgy, ahogy a történet leírása közben is.
Ez a mi történetünk.
Barbi
