E h
E heti posztolónk írása alighanem traumafeldolgozás része. Nem jó ilyeneket olvasni, még ha hosszú távon a fizikai sebek be is gyógyulnak. Mindig reméljük, hogy egyre kevesebb ilyen történettel találkozunk, de sajnos, egyelőre nem ez a helyzet. - a szerk.
1.rész: Terhesség
2020 tavasza, Covid első hullám, ekkor már legalább 8 hónapja nem sikerült családot alapítanunk. Tudtuk hogy változtatni kell, így felmondtam az akkori munkahelyemen, majd másnap pozitívat teszteltem. Férjemmel együtt sírtunk örömünkben, és tudtuk, hogy ennek így kellett történnie.
A babavárás nem volt túl eseménytelen. A 17.-ik hétig vészesen hánytam, többször kaptam infúziót is, 17-28-ik hétig már mérséklődött, végül abba is maradt. A 16.héten a lányom birtokba vette a húgyhólyagom, emiatt egy belső fertőzés keletkezett. Az első orvosom nem foglalkozott vele, úgy fogalmazott "Hát majd lesz valami, maximum jó hamar szülünk." Ezen a ponton azonnal orvost váltottam, aki ugyan szülést nem vállalt, de a terhességem végig kísérte, és ugyan egy cipősdoboznyi gyógyszerrel, kúppal, de helyrehozott.
A 30-ik héten kiderült, hogy a méhlepény III-as stádiumú. Folyamatos fekvésre ítéltettem, áramlásvizsgálatokra jártam. Lélekben felkészültem a koraszülésre, figyeltem a lányom mozgását, imádkoztam hogy ne váljon le a lepény, rendben legyen minden. Időközben megszült a másodunokatestvérem is, ugyanilyen problémákkal, valamint a család többi tagja is jelezte, hogy a lepény elöregedése nálunk "családi vonás", mindenkinél így alakult. Tudtam hogy baj nem lehet, én 38 hetesen fogok szülni, eldöntöttem...
2.rész: Szülés
...igen, eldöntöttem. Hétfőn töltöttem a 38.ik hetet. Aznap délben már éreztem hogy itt bizony kezdődik a buli. Teljesen össze vissza jöttek a fájások. Egyszer 15 perc, egyszer 8 perc, majd 30 perc. Ha a férjemen múlik, még akkor este bevisz a kórházba, viszont teljesen rendszertelen fájásokkal, magzatvíz sem folyt el, még nem éreztem szükségét hogy induljunk, így életem legrosszabb érvelése hangzott el: "Biztos nem szülök páratlan napon! Te is páros napon születtél, én is, ő is páros napon fog megszületni! Éjfél után oda viszel ahova akarsz, de addig sehova!"- tudom nem sok értelme van, de elég meggyőző voltam akkor ott abban a helyzetben.
Ezután éjjel is jöttek a fájások, továbbra is rendszertelenül, viszont hajnali 4 körül már elég erősnek éreztem ahhoz, hogy induljunk. Végül úgy döntöttünk, hogy inkább mentőt hívjunk, mintsem útközben történjen baj, ismerve a méhlepényem állapotát. Férjem mentőt hívott, akik 5 órára meg is érkeztek, elvégezték a covid tesztet a szobában, megígérték férjemnek hogy nagyon vigyáznak rám, elmondták hogyan tud jelen lenni ő is. Majd elindultunk. Hogy hova, melyik kórházba, az a történet szempotjából úgy gondolom lényegtelen.
Reggel 6 óra, megérkezünk. Mentősök könnyű szülést kívánnak, elmennek. Akkor még nem tudtam hogy jónéhány órára ez az utolsó pár jó szó hozzám... ügyeletes szülésznő vizsgál. Nyekkenek egyet a durva bánásmód végett, jól leteremt, majd szalad ki az ügyeletes orvosért, közben kiált: "A burok tartja a gyereket". Burokrepesztés lesz, aztán szülünk. Legkésőbb 7 órára meglesz a baba- mondják. Írtam is a férjemnek, hogy milyen vagány gyerek vagyok, letudtam a tágulási szakaszt otthon, és még energiám is van bőven, sima ügy lesz, ne aggódjon egy percet sem.
Közben 4 másik anyuka is megérkezik mellém. Függönnyel elválasztva, hallgatom a sóhajaik. Hozzám is megérkezik a szülésznő, jelezte hogy vért kell vennie az őssejthez, ezt megejtjük most. Ezzel egyidejűleg bekötötte az oxytocint is, amire azt mondta hogy fájdalomcsillapító... Közben megérkezik az ügyeletes orvos és egy rezidens. Burokrepesztés lett volna, egyik doki keze bennem, aki mondja a rezidensnek hogy nézze már, úgy tűnik elment a burok. Benyúl ő is, én közben tűrök, és hosszú percek után megállapítják hogy valóban nincs szükség burokrepesztésre. Ezek után otthagytak.
Fájásaim elmúltak, oxy bennem, viszont nem történt semmi. Mellettem mindenki egyre hangosabb, én viszont vigyorgok mint a tejbetök. Egyik fiatal szülésznő meg is jegyezte, hogy ennyire itt nem szabadna mosolyogni, mire mondtam hogy szuper a fájdalomcsillapítójuk, tényleg hat, majd kacsintottam. Ekkora egy fiatal doktorúr is oda lépett, elnézést kért hogy nem tájékoztattak, és megkérdezte hogy vagyok, mit érzek. Jeleztem hogy semmit nem érzek, egy tompa nyomást sem, mire ő feljebb tekert az infúzión. Innen kezdve bárki felém jött emelte az oxy adagot.
9 órára 3 anyuka már megszült mellettem, ketten maradtunk. Kezdtek újra rendszertelen apró, teljesen elviselhető fájásaim lenni, viszont a türelem kezdett fogyni. Ekkorra már azt hittem kezemben tarthatom a lányom, mégis még itt ülünk, és nem mond senki semmit. 10 óra után nem sokkal egyedül maradtam a szülőszobán, ekkor végre rám néztek. Doki megvizsgált, majd felnéz: "2 ujjnyi". Hátulról egy női hang: "Ez volt a burkos" majd megérkezik a reggeli szülésznő, rámförmed, hogy én mit keresek még itt, hol a gyerek?? Háát mondom, én itt ülök a sokadik oxy zacskómmal, fájásaim sehol.
Na és itt kezdődött a poklok pokla. Számtalan kézzel való méhszáj tágítás után 3an üvöltenek hogy nyomjak nyomjak nyomjak, én nyomok, teszem amit mondanak. Majd fölém tornyosul egyikük, én nyomok, ő könyökkel próbálja világra segíteni a lányom, eredménytelenül. Ezt játszuk újra meg újra. Egyik alkalommal megszólal a szülésznő, hogy "vágjunk rajta egyet majd lesz valami".
Ekkor a fiatal doki felállt a lábam közül, leteremtette a szülésznőt, hogy minek még vágni? Sehol nincs a feje...
Ezután egy rövid tanácskozás folyt körülöttem, eltűnt méhszájról, majd oxy, aztán méhszáj mégis 2 ujjnyi, hoppá lehet hogy én vagyok a 100-ból az az 1, akinek nagyon nem kéne.. majd mintha mi sem történt volna, ott folytattuk ahol abbahagytuk. Közben egy harmadik orvos is megszólalt a háttérből, hogy "Anyuka, nyomjuk már ki azt a babát, hát már hozzák az ebédet."
Én nyomjak fájások nélkül, az orvosok pedig "segítenek". Néha elsötétült minden, nem kaptam levegőt, úgy éreztem magam mint állat a vágóhídon.
Majd minden utolsó erőm összeszedve elkaptam a kart, aki belém könyökölt, felültem, a szemébe néztem, majd megszólaltam határozottan,hogy "Fejezze be!"
Hirtelen megváltozott a légkör. Rögtön kérdezték, hogy amúgy mikor volt az első fájás? Mondtam hogy pontosan 24 órája. "Huuu hát akkor már készítjük is a műtőt"
Volt még egy kis nézeteltérés a fiatal doki és a "könyöklős doki" közt, amíg a papírokat írtam alá, arról, hogy ez mennyire felelőtlen döntés, meg tudná szülni, ha akarná.. De én ekkor már csak a nagy találkozásra vártam a lányommal.
A műtőben egy teljesen más légkör volt. Kevésbé feszült, és mindenről tájékoztattak, mi fog történni. Ahogy kiemelték a lányom, megmutatták, vitték is el, viszont oda súgták "Ne tessék aggódni, nagyon fogok rá vigyázni"- akkor és ott, ez a mondat nagyon sokat jelentett, segített visszazökkenni a való életbe.
A fiatal doki műtött, aki előtte kiállt értem. Hogy oldjam a hangulatot megkérdeztem tőle, amíg pakolt vissza, hogy "Doktorúr, ugye nem az első vagyok akit műt?" Mire mondta viccesen:" Neeem, a második". Közben kiderült, hogy a köldökzsinór egyszer a nyakán, egyszer a vállán volt körbe tekeredve.
A hazajövetelünk előtti vizsgálaton elnézést kért mindenért, én pedig megköszöntem neki hogy nem vágott indokolatlanul, mert akkor 2 sebbel mehetnék haza.
A 6 hetes kontrollon derült ki, hogy méhszájsebem van, elrepedt a méhnyak, valószínűleg a durva kézzel tágítás és a 2 órás nyomás következtében, de ez már egy másik történet..
Összességében örülök hogy ennyivel megúsztam. Lassan 2 éve történt, eleinte éjjel felriadtam, álmomban is elő elő tört az 'élmény', mára már megszépült, és csak az számít, hogy célunk elértük: Család lettünk.
Rita
