6. hét
Szept 4., vasárnap. Hajnali ötkor a Kicsire ébredek..... "Anaaaa!" - mondja, de mikor bemegyek hozzá, meggondolja magát és inkább a "mamamát" kéri, aki az apja, majd előzékenyen hozzáteszi azt is, hogy kokokó, hátha nem értenénk, miért van ránk szükség, engem pedig elutasítása jeleként hátra tol.
Na jó, ha már így esett, elkocogok inkább pisilni, mert nagyon kell már. Ez a terhespisilés hosszú távon nagyon demoralizáló... és hiába nem én etetek, persze már nem bírok visszaaludni, főleg, hogy a hasam alja is úgy feszül és nyom, mintha épp most akarna az összes belsőségem előtörni belőle egy ponton keresztül. Nagyon kellemetlen érzés... hogy okozhat ekkora fájdalmat valami, ami a terheskörlevél szerint még csak akkora, mint egy rizsszem?
Ráteszem a közben már visszatért férjem kezét a hasamra - nagy és meleg a tenyere, és múltbéli tapasztalataim szerint ez mindig jó hatással van a pocakban ficergőkre. Most is elmúlik a feszítés hamarosan.
A férjem amúgy szeretné, ha már nagyobb lenne a hasam, mert - mint egyik este fejtegette - akkor jobban tudja a kezét nyugtatni rajta, így meg, mivel még lapos, olyan fura pózban tudja csak rátenni, ami nem túl kellemes, csuklótörő érzéshez hasonlít.
Tegnap reggel elmesélte amúgy, hogy álmodott a babáról: azt álmodta, hogy megszületett, a szülés pedig épp a kórház lépcsőjén jött rám. Állítólag csak szóltam neki a lépcsőn állva, hogy "Fogd már meg! - és már ott is volt a baba a kezében. Sok haja volt (mondjuk ez érdekes, mert még egyik gyerekem se született sok hajjal) és mivel nem volt személyzet sehol, a köldökzsinórt se vágta el senki. Magához szorította hát a gyereket, hogy ne fázzon, és közben érezte, hogy remeg, úgyhogy elindultunk, hogy a csomagunkból ruhát keressünk neki - de abban a pillanatban elökerült egy nővér és elkezdte magyarázni neki, hogy nem szabad felöltöztetni. Férjem erre szavába vágva közölte, hogy bár tudja, mennyire fontos a bőr-bőr kontaktus, de hát remeg a gyerek, annyira fázik, egyébként is köszöni szépen, van már három gyereke, tudja mit kell csinálni egy csecsemővel. Igazi bezzegapa :D
A nap amúgy jól sikerült, a Naggyal elmentek kettesben az iskola melletti teniszpályára, ahol kirakodóvásár volt és vettek neki egy teniszütőt, hogy tudjon majd mivel játszani, aztán elmentünk egy baráti házaspárhoz, akik ebédre vártak minket. Nagyon kellemesen elbeszélgettünk, megebédeltünk, aztán hazamentünk és maradt idő egy félórás bicajozásra is, hogy a Nagy új biciklijét kipróbálják. Sorban haladtak: legelöl ment a Nagy, utána a Középső, végül az apjuk, a háta mögötti gyerekülésben a Kicsivel. Sokszor láttam már, ahogy elindulnak, mégis mindig megdobban a szívem, mikor végignézek a kis csapaton, ahogy a sok kis sisakos fej sorban egymás után távozik. Távozásukat kihasználva nem kezdtem semmi hasznosba, hanem inkább ledőltem, mert olyan álmosság tört rám, hogy az nem mindennapi....
Szept 5., hétfő. Iskolanap, én pedig reggeles vagyok. Ilyenkor a reggelek mindig káoszosak, mert nem tudok teljes erőbedobással a gyerekek összekészítésére koncentrálni. Azért valahogy mégis mindig elkészülünk időre - bár bevallom, időnként a sírás és fogcsikorgatás is bejátszik - és 8:15-re cipőt felvéve, táskával a háton az ajtóban állnak.
A délután így persze rám maradt, én szedtem össze a gyerekeket, majd fuvaroztam el őket a lovardáig, mivel a Nagynak lovaglása volt. Szerencsére élvezte - pedig nyáron még azt mondogatta, hogy nem akar menni. Éreztem amúgy, hogy csak az oktatóval van baja, nem a lovakkal - egy negyvenes pasas volt és a Nagy szerint mindig "nehéz feladatokat" csináltatott velük - de most két fiatal lány lesz egymást váltva, úgyhogy szerintem velük jobban telnek majd az órák. Miután őt letettük, a két kicsivel hazamentem, leckét írtunk, játszottunk, vacsorára pedig a férjem is hazaért a Naggyal. Jó volt a lovaglás? - kérdeztem, mire mosolyogva válaszolta, hogy igen.
Szept 6., kedd. Mit nyavalyogtam a múlt héten, hogy nem érzem a hányingert, csak az öklendezést, ha éhes vagyok? Hogy én mekkora hülye vagyok! Bárcsak megmaradtam volna azon a szinten... ehelyett teljesen kivagyok.
Semmi sem ízlik, semmi sem finom, már a gondolatától is undorodom egyes ételeknek, de közben meg folyamatosan éhes vagyok. És úgy ennék VALAMIT, csak épp nem tudom mit...bármitől, ami eszembe jut, kb .10-ből kilenc esetben összerándul a gyomrom - a tizedik meg valami oknál fogva nyilván elérhetetlen. Jaj de utáltam a fiúknál is ezt a periódust... Délután még vár rám ma is egy kör fuvar: a két nagyot viszem úszásfelmérésre, hogy kiderüljön, melyik csoportba kerülnek majd be. Nagyszerű érzés hányingerrel küszködve, gugolva várni rájuk az uszoda előterében (szék nincs és beljebb nem engednek, kint meg szakad az eső). Félhalott vagyok, mire hazaérünk - de legalább ugyanabba a csoportba kerültek a szintfelmérő alapján.
Estére előveszem az áldott szoptatóspárnát, mert már most nagyon kényelmetlen oldalt feküdnöm... feszül a hasam és mintha nyomna az ágy. A párna szerencsére mindent megold - amióta csak elővettem, le se teszem éjszakánként - a férjem legnagyobb bánatára, mert így most helyette inkább a párnába kapaszkodom.
Szept 7. szerda. A bölcsiben ma a Kicsit délután fél ötig (!) altatták.... azt hittem, lerobban a fejem, mikor ezt meghallottam, és még jópofát is kellett vágnom a dologhoz, mikor elmagyarázták, hogy miután 1-től 3-ig nem akart aludni, 3-kor végre sikerült ringatva (!) letenniük és onnantól aludt fél 5-ig. Marhajó... szerintük így mikor fog este elaludni? Panasznak viszont nincs helye, mert már az első nap elmondták, hogy nekik pedagógiai elvük (!), hogy alvó gyereket nem ébresztenek fel. Ami szintén nem túl szülőbarát megoldás, de arról viszont soha nem volt szó, hogy a rendes alvásidőn jóval túlmenően fogják lerakni aludni.
A mai nap másik eseménye, hogy elmentünk a férjemmel egy bábához. Nem bírtam ugyanis magammal, és bár kaptam időpontot a nőgyógyászhoz szeptember 22-re, tudtam, hogy addig nem fogom kibírni idegekkel (főleg az előzmények után), úgyhogy szétnéztem, hátha van a környéken valaki, aki fogadni tudna.
Találtam is egy magánrendelőt tőlünk sétatávra, ahol az egyik bába naptára ugyan zsúfolásig tele volt, a másiknál viszont már két nap múlvára volt időpont, amit gyorsan le is foglaltam, és ma el is mentünk hozzá. Egy harmincas éveiben járó, nagyon göndör hajú férfi fogadott minket - de már a rendelőbe belépve láttam, hogy nem lesz jó a dolog, mert a szobában nem volt UH. Ezt nagyjából az első három percben tisztáztuk is, de azért még ott ültünk vagy tíz percet, ami alatt a két pasi beszélgetett, én meg füstölögtem, hogy potyára jöttünk ide, és a babáról se tudtam meg semmit.
Nem mondom, hogy nem voltam ideges. Végül kiderült, hogy a másik bába a férfi felesége, és zsúfolt naptár ide vagy oda, beírt minket a rákövetkező hétfőre ultrahangos vizsgálatra - merthogy a felesége azt is csinál. Most tehát nincs más dolgunk, mint azt kivárni... nehéz lesz.
A terhestünetek eközben továbbra sem kímélnek. Az örökös hányinger melletti extraként kiélesedett a szaglásom. Az elmúlt hetekben már voltak néha ilyen fellángolások, amikor valamit nagyon erősen éreztem, de most konkrétan olyan vagyok, mint egy vadászkopó - mindent érzek, és általában nem a finom illatok találnak meg.
Továbbra is savanyú, savanyú és savanyú - kábé csak ezt kívánom.
Ezen kívül rákattantam a krumplis dolgokra. Sültkrumpli, tepsis krumpli, krumplinudli, gnocchi, szóval minden, ami krumplis. Egyik éjszaka már álmomban is mákos nudlit ettem, és azzal ébredtem, hogy nekem MUSZÁJ most azonnal abból ennem. Örülni fog az eddig se kicsi fenekem a nagy krumpli-imádatnak.... igyekszem visszafogni magam, de ez azért necces, mert ugye ha hagyom, hogy nagyon éhes legyek, rosszabbodik a hányinger. Sajnos erre eddig egyetlen taktika vált be az elmúlt években és most is: kb egész nap eszegetek, apránként, hogy ne törjön rám a rosszullét.
Még egy dologgal tudom úgy-ahogy tompítani az erős rosszullétet: a hideg italokkal. Teljesen rájuk kattantam - de miután a fenekem már így is kolosszális méretű, hideg gyümölcslevek helyett inkább jégkockával felturbózott jeges vizet iszogatok, ez legalább nullkalóriás. Azért ha eljutok végre nagybevásárolni, talán veszek majd egy kis cukrozatlan citromlét, hogy íze is legyen a víznek. Ebédre viszont végre megfőztem a reggel óta sóvárgott nudlit és úgy bezabáltam belőle mákkal, ahogy csak bírtam. Mennyei eledel volt!
Szept 8. csüt. Szabadnapom. Rengeteg dolgot terveztem mára, de már kilenc után olyan szédülés tört rám, hogy még fekve is forgott velem a szoba. Szerencse, hogy csak azután, hogy hazaértem a gyerekek leadásából. Szegény férjem azt se tudta, mit csináljon. Körbeugrált, én kértem tőle a lavórt, mert azt hittem, hogy mindjárt hányok, de közben meg csak szédültem, iszonyat erősen.
A délelőttöt is fekve töltöttem, remélve, hogy hamarosan elmúlik mindez. Ebédre csak egy ringlót bírtam elrágcsálni, meg egy kis vajas kenyeret, annyira remegett a gyomrom, ráadásul még felülve is szédültem. Fél kettő tájra összeszedtem magam annyira, hogy fel tudtam kelni, és nem dobtam ki a taccsot - helyette inkább összedobtam a lecsót, amihez Férj már tegnap felkarikázta a jó sok paprikát - csak este nem volt már lelkierőm megcsinálni, úgyhogy mára hagytam. A szédülés meg a gyengeség mondjuk nem volt betervezve, de hál'istennek sikerült végül elkészítenem és olyan jól esett... szinte simogatta a gyomromat.
Pénteken dolgozni voltam az irodában, a hétvégét pedig csak igyekeztük/tem túlélni. Lélekben már a hétfőre koncentráltam, és az aznapi ultrahangra....
Shadow
