Nem emlékszem, hogy mikor vártam a hétfőt utoljára ennyire. Már hetekkel ezelőtt megbeszéltük a nővéremmel, hogy ezen a napon fedjük fel egymás és a családunk előtt a babáink nemét, mert én erre a napra kaptam ultrahang időpontot. Reméltem, hogy a babánk nem fog titkolózni, hanem majd lelkesen villant egyet a felvételen...

A mi családunk szeret ünnepelni. Nemcsak a szokásos dolgokat, a szülinapokat meg a karácsonyt, hanem a nagyobb sikereket, meg a névnapokat is mindig számontartjuk, találkozunk, és eszünk egy jót mindig az ünnepelt örömére. Nem megszokásból, vagy kötelességtudatból, hanem mert ehhez van kedvünk, és mindig élvezzük az együttlétet. Úgyhogy nem lepett meg, hogy bár véletlenül, de a babák bejelentése is tök különleges alkalom lett (nem mintha egy baba híre nem lenne mindig iszonyú különleges dolog), és a nővérem felvetette, hogy a nemek bejelentéséből is csináljunk valami extra alkalmat, csak most direkt.

Még korábban kérdeztük a férjem szüleit, hogy ők hogy szeretnék majd megtudni az unokájuk nemét, és arra szavaztak, hogy a vizsgálat után azonnal telefonon, úgyhogy szót fogadtunk nekik. A nővéremmel viszont megállapodtuk, hogy a mi szűk családunknak valahogy máshogy jelentjük majd be. A neten láttuk, hogy az USA-ban közkedvelt módok a dobozból kiengedett kék/rózsaszín lufik, a lufiba rejtett kék/rózsaszín konfettik és a kék/rózsaszín töltelékes torták. Mi arra jutottunk, hogy inkább levetítjük a két ultrahangfelvételről készített videót, és akkor mindenki kitalálhatja az alapján, hogy lát-e valamit úszkálni a kis lábak között, vagy nem, és az tök izgi.

Ezt a tervet teljesen elrontottuk a férjemmel. Ő eddig nem tudott eljönni egy ultrahangra se velem, mert mindig elküldte a főnöke külföldre pont akkor, de most végre először ő is ott volt, és nézhette velem a képernyőt, foghattuk közben egymás kezét. Teljesen el volt varázsolva, egy másik világba került ő is, úgyhogy még az elején néhányszor mondtam neki, hogy videózzon, miközben a monitorra mered, de nem jutott el hozzá a hangom. Aztán hagytam, mert nem olyan fontos az a videó, csak élveztük, hogy láthatjuk a babánkat, és ámultunk, hogy mennyire megnőtt, milyen csodaszép. Nagyon örültem, hogy ez alkalommal ő is élőben nézheti, nem felvételről.

Iszonyúan meg voltam hatódva, és teljesen odavagyok a babánkért, aki törökülésben, mosolyogva üldögélt bennem! Mindene megvan, ép, egészséges, boldog és meditál. Hihetetlen! 15 perc után említettem az orvosnak, hogy még nem tudjuk a nemét, de kíváncsiak vagyunk rá, úgyhogy rákérdezett az anyai megérzésemre, aztán bekukkantottunk a törökülés alá, ahol egy kis zacsi úszkált… Úgyhogy igazuk volt a hasam alakja alapján tippelő idegeneknek.

Este összegyűltünk anyukámnál, mindenki leadta a tippjeit (a férjem meg én még az ultrahang előtt), és a bátyám egy marokkói tevetejes csokit ajánlott fel a nyertes tippelőnek jutalomként. Mivel a mi babánkról nem készült most videó, azt rögtönöztük a nővéremmel, hogy befestettük kékre vagy pirosra a tenyerünket, rászorítottuk a hasunkra, aztán egyszerre felemeltük, hogy a szín árulja el a baba nemét.

Mindkettőnk hasa kék volt. Annyira örülök, hogy már tudom, hogy unokaöcsém van! Ettől sokkal közelebbinek érzem valahogy. Meg is taperoltuk egymás hasát, és éreztük a rugdalásokat, nagyon jó nap volt ez! Délelőtt pedig megkötöttük a magánkórházzal a szerződést, így ha árat is emelnének novemberig, mi azt az összeget fizetjük, amiben most megállapodtunk.

Megnyugtató volt látni a helyet élőben is, nem csak videóról meg elmesélés alapján elképzelni. Tiszta, szép, igényes. Lehet kádban szülni, és nemcsak papíron, hanem a gyakorlatban is, úgyhogy egyelőre teljesen elégedett vagyok a kórházzal.

Itoshii