13-16. hét
Születésnapommal és a tavasz első, halvány próbálkozásaival együtt az első trimeszteri nyűgjeim is megfogyatkoztak. Elmúlt az étvágytalanság, elmúlt az extrém fáradékonyság, a mellfájás. Ami maradt, az elviselhető szintű lett, egyedül a migrénem tudja megkeseríteni a napjaimat, mivel nem akarok fejfájás-csillapítót bevenni (egyszer mondjuk megszegtem, de muszáj volt dolgozni mennem, és azzal a fejfájással képtelenség volt gondolkodni).
Elértem abba az időszakba, amikor az ember lánya időnként elgondolkodik azon, vajon tényleg terhes-e. A jellemző tünetek megszűntek, az alakomon még nem látszódik, egy-két eddig is szoros nadrág kivételével a ruhák sem szorítanak, és egyelőre még a baba mocorgását is csak este, oldalfekvésben érzem nagyon gyengén. Vannak olyan reggelek, amikor szinte megijedek attól, hogy eltűnt belőlem a gyerek észrevétlenül. Persze tudom, hogy észrevétlenül már sehogyan sem tűnik el, de ilyenkor kezdem el visszafelé számolni a napokat a következő vizsgálatig és ultrahangig, amikor meggyőződhetünk arról, hogy valóban minden rendben van odabent.
De hogy ne unatkozzak, és élvezzem a szinte tünetmentes terhességemet, arról az élet gondoskodott azzal, hogy lányom bölcsődéjét az épület életveszélyes állapota miatt bezárták. Először csak 1-2 nap itthonlétről volt szó, amíg az új helyük meg nem kapja a szükséges engedélyeket. Aztán ez az 1-2 nap fokozatosan 1 hétté, 10 nappá, 2 hétté hízta ki magát. Végül 3 hetet kellett otthon „kényszernyaraltatni” a lányt. Mivel biztosra soha nem tudtuk, hogy mikor mehet újra bölcsibe, ezért nagyon nehéz volt megszervezni felváltva a felügyeletet.
A munkám ugyanis olyan, hogy 1-2 hét kihagyással csak saját magamat szívatom, mert más nem végezheti el a melómat, ami csak gyűlik, ráadásul március beköszöntével ugrásszerűen meg is nőtt az ügyeim száma. Szerencsére férjem otthonról dolgozik, de egyszerre két helyre, így ha ő vigyázott napközben a lányunkra, akkor éjszakába nyúlóan dolgozott, miután én hazaértem. Nagyszülők sajnos nem tudtak sokat segíteni, még aktívak, maguk is dolgoznak. A helyzet főleg lelkileg viselt meg, amire a terheshormonok még rá is raktak egy lapáttal, mivel hol szaranyának éreztem magam, hogy három hétig nem tudok otthon maradni a gyerekkel, hol a bölcsire és a kormányhivatalra voltam mérges, hogy nem képesek felfogni, hogy oka van annak, hogy bölcsibe adtuk a gyereket, és nem én vigyázok rá otthon. Úgy tűnik, hogy most már megoldódik a helyzet, és talán vége lesz ennek az állapotnak.
Mivel lányunk egy idő után eléggé sérelmezte, hogy nem mehet bölcsibe, holott nem is beteg, ezért a délutánokat folyamatosan lent töltjük a játszótéren a többi pajtásával együtt. Összeszokott társaság vagyunk, a nagyobbik gyerekek egyidősek mindannyiunknál, és most jönnek sorra a másodikak, jelenleg én vagyok a soros terhes anyuka, akinek várandósságát végig lehet követni és izgulni. Bár szeretem, hogy sokat vagyunk így a levegőn, néha baromira elfáradok abban, hogy munka után estig még lent kell lenni, és csak utána tudok otthon nekiállni még bármi apró házimunkát elvégezni. A lányom viszont nagyon élvezi, és a rengeteg futás, motorozás, mászókázás után könnyen el is alszik otthon, amivel mi is sokat nyerünk.
A hétvégén pedig a jó időt kihasználva idén először elmentünk túrázni a Mecsekbe. Végigjártuk a volt Vidámparkot, ahol férjemmel és anyukámmal közösen nosztalgiáztunk arról, hogy melyik játék melyik betonplaccon is volt, majd kisvonattal eljutottunk az Állatkertig (ahova most nem mentünk be), végül átsétáltunk a Mandulásba, ahol a lányunk természetesen kitombolhatta magát a játszótéren, míg mi az idei első jégkrémet szopogattuk el.
Gitta
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
