Lassan szerintem már egy éve olvasom a Bezzeganyát, minden posztot, a kommentáradatokat, sőt, egyhez már hozzászólást is mertem írni. Biztos nem én fogom feltalálni a spanyolviaszt ezzel az írással, inkább csak egy hangos gondolkozásnak szánom, aminek a végére talán megszülöm, hogy mit is tart valaki az anyaságról, aki még nem az.
Valahogy kicsit „csalásnak” érzem, hogy egy olyan közösségbe akarok tartozni, amire még nincs jogosultságom. Ezért is nem akartam még nagyon elmerülni a témában, mert ugyan mit akarok én tapasztalatlan csitri diskurálni az anyaságról? Mit tudhatok én róla?
Mert azért így a 20-as évei végére persze megérik az emberben a gondolat, hogy babát szeretne, ezt az igényt megpróbálja összeegyeztetni a párjával, akivel szerencsére közös a hullámhossz: persze két gyerek legyen egy fiú meg egy lány, hogy mindenből jusson, több nem kell (3 testvér közül jövök, én már csak tudom). Meg egyébként is, 2 is éppen elég lesz. Majd, ebben sajnos nincs egyetértés, én már szeretném, ő még várna egy picit. Azt hiszem, ez sem ritka szituáció.
De egyelőre csöndben készülök csak magamban, igyekszem nem túladagolni magam szüléstörténetekből, nem panaszkodni, csak úgy körbenézni. Puhatolózni. Aztán néha felpillantok a kutakodásból és elgondolkodom rajta most már úgy igazából. Hisz nem csak ennyiből áll ugye? Nem csak azt Instagram-kész képet jelenti, ahogy a szőke copfos cserfes kislány összemosolyog a boldogságtól sugárzó apjával, vagy ahogy az a nagy mancs markolja azt az apró kezet és az élet nagy dolgairól (motorokról, és autószerelésről, mi másról) diskurálva lépked előttem apa a fiával (aki persze kiköpött apja), mire én mégjobban beleszeretek mindkettejükbe.
Hanem belegondolni, hogy ez mekkora felelősség is. Amit nyilván megint sok felől hallasz, meg hát nyilván hülye sem vagy, tehát pontosan tudod az eszeddel (a szíved már kicsit előrébb tart) hogy ez tényleg megváltoztatja az egész életedet. Hogy nem csak egy aprócska életért leszel felelős. Nem csak életben kell tartani, nem csak felnevelni kell, azt az értékrendet szem előtt tartva amit most olyan szilárdan hajtogatsz, hogy márpedig te TUTI, hogy nem így hanem úgy fogod csinálni, majd ha odajutsz, ugye (szép dolog más hibáiból tanulni, de ez nem ilyen egyszerű), hanem az egész hátralévő életedben úgy kell élj ezután, hogy bármikor a szemébe tudj nézni, és vállalni a tetteid és mondataid után a felelősséget. Mert a hibáid onnatól már nem csak rád, meg a párodra tartoznak, nem lehet elhessegetni, hogy nem gond, túllépünk rajta.
Tehát azzal is tisztában vagyok, hogy ennek a gyereknek az életéért tényleg egész életében felelős leszek? Hogy nem csak addig kell boldogságbuborékban nevelni, amíg kicsi és sebezhető? Nem csak jó embert kell nevelni belőle, példát mutatni neki, amíg a családi fészekben lakik? Hanem hogy a CSALÁD az onnatól egy nem megszűnő fogalom lesz? Hogy egy felnőtt gyerek is a gyereked? Hogy amit teszel, az nem csak 8 ,15 vagy 20 évesen fog kihatni az életére? Hogy felnéz(ne) rád akkor is, amikor már önálló élete, családja van? Hogy ha az élettapasztalatoddal már nem is tudod segíteni, hisz okosabb és tapasztaltabb is nálad, még akkor is a szülője vagy? Ellenben meg kell talánod az életed azután is, hogy kirepültek? Nem csünghetsz az emlékeken és rajtuk, hogy feldobják az életed, hanem újra talpra kell állnod? Vagy hogy ne váljunk el 50 évesen, és a kapuzárási pánik közepén ne randalírozzunk, és próbáljuk még jobban tönkretenni a gyerekünk gyerekének is az életét esetleg?
Nélkülük, és közben még mindig szorosan hozzájuk kapcsolva létezel. Nincs vége. És ez nagy felelősség. Bőven túl azon, hogy hogyan tartsd életben az elején. Amit teszel, ahogy élsz, az elveid nem változhatnak napról napra. A hullámvölgyeid nem csak a tieid, bár ez nem is baj, ha a helyén kezeled. Ha őszintén élsz és őszintén nevelsz és nem söpröd az ágy alá a szart, akkor nem szakad meg a finom, de erős szál.
Azt nem tudhatom, milyen lesz tényleg, amikor nem lesz sem nappalom, sem éjszakám, hogy milyen lesz szorongani érte, hogy épségben hazaérjen a buliról, hogy olyan élete legyen, amilyet szeretne, és ebben tudjam segíteni, milyen lesz aggódni, ha lázas, és elviselni, ha szenved, de azt tudom, hogy önzőség, ha csak azért akarsz gyereket, mert milyen cuki kiskorában.
Tényleg hosszú listám van arról, hogy miket szeretnék elkerülni, ha egyszer szülő leszek, és mik azok, amiktől nem kímélném meg a gyereket. Nem kell ellhalgatni előle a rosszat. Ne stresszeljük azzal, hogy előtte veszekszünk a baromságokon, de ne titkoljunk el előle a dolgokat, főleg ne a fontos, bár néha ijesztő dolgokat (mint betegségek, pénzügyi gondok, nyilván nem egy kétévesnek, de egy 10 éves gyerek például már sok mindent felfog, és valószínűleg sok mindennel meg is tud birkózni. Saját tapasztalatomból kiindulva legalábbis nekem sokkal jobban fáj, hogy egy csomó mindenhez túl gyerek voltam, hogy megosszák velem). Készítsük fel az életre, hogy utána őszintén tudjunk vele beszélni, egyenrangú partnerként kezelni, és ne csak kirakatcsaládként mosolyogjunk a családi ünnepeken.
Bár tudom, hogy a klasszikus családmodell manapság nem a legszilárdabb, de talán ez azért is van, mert még nem alkalmazkodtunk a 21. század kihívásaihoz a régi, ránk ragadt családmodellekkel, de azért szeretném hinni, hogy még ez is működhet, hiába látom a sok elrettentő példát magam körül. De honnan tudjam, hogy mi jól csináljuk majd, mikor már most sem érzem magam a felhők felett lebegő szerelmes frissházasnak? És miért akarjam kockáztatni két, még meg sem születtet életet is azzal, hogy nem tudom nekik biztosítani, hogy konstans élethelyzetet tudok nekik teremteni? Persze tudom, hogy ez nem ilyen fekete fehér, és jönnek nehézségek, élethelyzet-változások.
De hát ugye hol vagyok én még azoktól, akik már évek óta küzdenek, nekem még csak ilyen lányos képek vannak a fejemben és olyan dolgokon aggódom, amik még abszolút nem aktuálisak. Érezhetek én így, jogom van hozzá?
Harmincéves korom előtt akartam gyereket, mert mindig is a fiatal anyukakép élt a fejemben. Aztán rájöttem, hogy ez nem ettől függ. Sosem leszel elég érett és eléggé felkészült, és ez talán így is van rendjén. Ha már tartani akarom magam ahhoz, amiről eddig beszéltem.
Sok mindent tudok és sok mindent nem. És nem is lehet a végtelenségig mérlegelni, de a lényeget nem szabad elfelejteni. Nem a külsőségek miatt kell vágyni valamire. Ez igaz egy gyerekre is. A további közhelyeket már jobb lenne meghagyni későbbre, hogy majd elpuffogtathassam nagy tapasztalatommal a hátam mögött: hogy nem attól vagy jó szülő, ha mindent tökéletesen csinálsz, vagy hogy egész életen át tanulsz, és tanulnod kell a gyerekedtől is, és hogy tuljadonképpen együtt nőttök fel. Ezeknek nem most van itt az ideje.
Amikor kétségeim vannak, és kicsit belekavarodok ezekbe a gondolatokba mindig Kovács András Péter viccesnek szánt, ám számomra legalábbis világigazságot tartalmazó sorai jutnak eszembe:
„Amikor kamasz voltam és öntudatra ébredtem, akkor úgy éreztem, hogy az egész világ rólam szól, és ez az egész evolúció, ez a több millió éve a Földnek, beleértve a saját szüleimet is, azért volt, hogy én minél tökéletesebb, minél királyabb legyek. És olyan durva, hogy ahogy gyerekem lett, azon vettem észre magam, hogy tulajdonképpen én is csak egy lépcsőfok vagyok abban, hogy talán majd ők...”
Azt hiszem, akkor fogom magam szülőnek érezni, amikor ez a gondolat valamilyen formában bennem is megfogalmazódik majd.
Enccso
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
