Második gyerekünk érkezése a vártnál jobban, vagyis inkább korábban felforgatta az életünket. A terhesség végén több probléma is felmerült, melynek többszöri kórházi tartózkodás és itthon fekvés lett az eredménye. Amellett, hogy aggódtam a baba miatt, a munkahelyem miatt is lelkiismeret-furdalásom volt. A munkatársaim, főnököm természetesen megértették a helyzetet, de nekem kellett egy kis idő, míg nem éreztem úgy, hogy cserbenhagytam őket. A családunk nagyon sokat segített a nagylánnyal kapcsolatban, nélkülük csak nehezen tudtuk volna megoldani. Végül a 41. héten, szilveszter éjszakáján, teljesen egészségesen született meg a kisfiunk.
Ahogy a legtöbben, mi is főleg a testvérféltékenység miatt aggódtunk. Négy év a korkülönbség a két gyerek között. Kislányunk nagyon várta a kistesó érkezését, sokat beszéltünk vele erről. Kiskorától nagyon önálló, vagy legalábbis törekszik rá. Ezt a kicsi érkezése fokozta. Kis hezitálás után úgy döntöttünk, hogy néhány dologban engedünk neki. Szeretett volna egyedül vásárolni a pékségben. Mivel ismernek minket, és mi is az eladókat, így engedtük. Nagyon büszke voltam rá, amikor szinte hibátlanul hajtotta végre. Később jött a zöldséges. Ami több fejfájást okozott, az a közlekedés. Erre egy játékot találtunk ki: úgy teszünk, mintha nem ismernénk egymást. Ő elöl száll fel, én középen (a kicsivel). Aztán egyedül leül, majd leszállunk, és ott újra ismerjük egymást. Az első pár alkalommal nagyon féltem. Rosszabbnál rosszabb lehetőségeket vizionáltam: korábban leszáll és nem veszem észre, elrabolják, leszáll és elrabolják – eléggé görcsben volt a gyomrom. A lányom itt is jól teljesített. Számára tényleg játék volt a dolog, amit nagyon élvezett, és ami után büszke lehet magára.
Most, hogy már mindennapi dolognak számít bármelyik fenti eset, tudok másra is koncentrálni a lányomon kívül. Az emberekre. A pékség és a zöldséges könnyű terep. Ott egyértelmű, hogy a lányunk nem eltévedt, nincs egyedül, hanem hozzám tartozik. Az emberek türelmesek, nem siettetik, már többször megdicsérték, hogy ilyen ügyesen segít nekem. Mindig napközben megyünk, amikor viszonylag kevés vásárló van.
A tömegközlekedés kicsit más. Sokszor csak annyit látnak, hogy ül egy óvodás korú gyerek egyedül. Erre pedig sokféle reakció van – többnyire pozitívak. A leggyakrabban már egy megállón belül odamegy hozzá valaki és megkérdezi, hogy egyedül van-e. Ilyenkor a lányom megmutatja, hogy velem van, csak én a babakocsival középen szálltam fel. Ilyenkor a kérdező vagy csak leül, vagy beszélget vele kicsit, ezzel újabb feladat elé állítva engem. Mire tanítsam a lányom? Teljes bizalmatlanságra nem szeretném. Az sem szerencsés, ha mindent elmond magáról/rólunk. Azt hiszem, ezt kicsit túlaggódtam. Többnyire ovis mondókákról, játszótérről, esetleg épp aktuális élményről beszél.
Persze az alapok egyértelműek: enni-inni nem fogad el senkitől, nem száll le senkivel. A kínálást teszteltük is már néhány kisgyerekes anyuka jóvoltából. A játszótér után ez már nem volt kihívás. A leszállást még szerencsére nem. Negatív tapasztalatom csak kétszer volt, amikor a lányomat megkérték (vagyis inkább utasították), hogy adja át a helyet. Megmondom őszintén, erre nem számítottam, szóval elsőre nem volt rá forgatókönyvünk. A lányom megoldotta: mindkétszer visszakérdezett, hogy miért. A válasz az volt, mert ő a felnőtt és ezt mondta neki. Az egyik még azt is hozzátette, hogy magától kéne átadnia. Majd felrobbantam. Mindkétszer odamentem és elmondtam, hogy én is felnőtt vagyok, és én azt mondtam neki, hogy üljön, mert még nem tud elég stabilan kapaszkodni.
Aztán megtörtént az első igazi udvariasság: felszállt a buszra egy idősebb nő bottal, a lányom pedig felajánlotta neki, hogy üljön le. Nem volt tökéletes, de sosem felejtem el.
„Szia néni, ülj le! Én ügyesen kapaszkodok”
Egy angyal volt, na (nem, kicsit sem vagyok elfogult). Az egészséges önzés még azért a legtöbb esetben felülkerekedik benne. Ő fáradt, ezért ő ül. Nem bonyolítja. De az ülését bármikor megosztja egy másik gyerekkel, akivel beszélgetni is szoktak. Valahogy ez is teljesen természetes számukra.
A terhességem alatt sokat gondolkodtam a szoptatáson. Főleg a nyilvános szoptatáson. Mint olyan sok dolog az életben, ez is túl van bonyolítva. Végül is egyszerű: a baba éhes/szomjas, tehát cicire teszem. És így is lett. Ha már egy ideje nem evett, elkezdtem keresni egy kevésbé zsúfolt helyett, és ott letakarva magunkat megetettem. Mivel csak gyerekes helyekre járok velük, ezért a szoptatásokra is olyan helyen kerül sor, ahol inkább gyerekes családok fordulnak elő: Állatkert, játszótér, park, kirándulóhelyek. Sosem volt még belőle problémám. Ami kevesebb előzetes fejtörést, de annál nagyobb problémát okozott, az a felnőtt vécé keresése és használata. Egy egész napos program során ez ugye elkerülhetetlen. Ha találok is, nem férek be a gyerekekkel. Nincs sok választásom: gyerekek kint, nagy énekel a kicsinek, én pedig végzem dolgomat. Viccesek lehetünk.
Ami még újdonság nekünk, az a hordozás. A kendőt praktikus okokból vettem: oviba vinni-hozni a nagylányt, pékségbe, zöldségeshez leugrani jó megoldásnak tűnt. Döcögősen indult a dolog, de aztán megszerette a fiam és én is. Szinte minden nap használjuk: altatásra, fogzáskor, ha táncolok a naggyal, jó pléd helyett, szoptatáskor eltakarni magunkat, autóba árnyékolónak és a közlekedést is megkönnyíti. Ha egész napos programunk van, akkor babakocsit is viszünk, de sokszor inkább a táska van benne, nem a gyerek.
Féltem, milyen lesz újra itthon. Milyen lesz két gyerekkel, főleg a nyári szünetben. De ez szerencsére alaptalan félelem volt. Nagyon élvezem, hogy kétgyerekes anyuka lehetek!
Kicsidelfin
