illusztráció
Szeretném én is közzétenni a szüléstörténetemet, és ezúton is köszönetet mondani a székesfehérvári Szent György Kórház dolgozóinak, mert nekik köszönhetem, hogy a kisfiam és én is épségben hazajöhettünk.
A 34. hétig teljesen problémamentes terhességem volt, leszámítva egy ájulást, mert rosszul bírtam a foghúzást. Ez az eset Veszprémben ért, és a saját (és másoktól is hallott) rossz tapasztalatok ellenére meglepődve tapasztaltam, hogy szinte mindenki körülugrált, kedvesek voltak, tényleg nagyon alaposan kivizsgáltak, még szívultrahangra is visszarendeltek, és ott tudtam meg azt is, hogy kisfiam lesz.
Ezután semmi problémám nem volt azon kívül, hogy kicsit hamarabb elfáradtam, de rengeteget mászkáltam, ki akartam használni, hogy még lehet. Aztán a 34. héten egyik pillanatról a másikra elkezdett dagadni a lábam. Különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki, de azért megemlítettem a védőnőnek. Ő is azt mondta, normális lehet, de azért következő héten menjek be vérnyomásmérésre. Világéletemben alacsony (100 körüli) volt a vérnyomásom, majdnem leestem a székről, mikor láttam, hogy most 157. Főleg, hogy én ebből semmit nem éreztem. Naponta jártam a védőnőhöz ellenőrzésre, két nap múlva már kétkeresztes fehérjevizelésem volt, úgyhogy elmentem a fogadott orvosomhoz. Gyógyszert írt fel, só- és fűszerszegény diétát javasolt, és berendelt a kórházba is laborra, ctg-re.
Innentől szinte kétnaponta kórházba jártam, otthon is mérnem kellett a vérnyomásomat, a gyógyszeradagot is növelnem kellett, de egy hét múlva még mindig 161-et mutatott a műszer, úgyhogy a 36. héten befektetett a kórházba, de megnyugtatott, hogy csak beállítják a vérnyomásom, és a szülés előtt valószínűleg még hazamehetek. Sajnos látogatási tilalom volt, úgyhogy a párom csak a cuccaimat hozhatta be, és mivel már minden össze volt rakva, be is hozattam vele mindent, mintha csak szülni mennék. A többiek nem is értették, minek, hiszen valószínűleg úgyis hazamehetek, de gondoltam így egyszerűbb, mint szétszedni a csomagokat.
Miután bekerültem, és az adatfelvételnél elmondtam, hogy lisztérzékeny vagyok, egy órán belül bejött hozzám egy nagyon kedves dietetikus, és elmondta, hogy süttetnek nekem kenyeret, mindenről tájékoztatott, hogy milyen lisztből készül a kenyér, az ebédnél a tészta. Teljesen lehidaltam, főleg mert a kenyér kifejezetten finom volt, és kétnaponta küldtek egyet, és ebédre is olyan ételeket kaptam, hogy fel se tűnt volna senkinek, hogy gluténmentes, úgyhogy ebből a szempontból is le a kalappal a kórház előtt. Pedig én meg akartam kérdezni, hogy tudják-e biztosítani vagy hozassak be magamnak ételt.
Szerencsére jó társaság gyűlt össze a szobában, úgyhogy mivel nem is voltam rosszul, egész jól viseltem a kórházat. Csütörtöki napon kerültem be, mondtam is a páromnak, hogy hétfő előtt biztos nem engednek haza, mert hétvégén nem nagyon adnak ki zárót, úgyhogy nem is aggódtam. A ctg-k teljesen jók voltak, csináltak 24 órás vizeletgyűjtést, de minden viziten azt mondták, jók az eredményeim, az új gyógyszerektől a vérnyomásom szépen ment lefelé, biztos voltam benne, hogy hétfőn elengednek. Egy furcsa tünetem volt csak. Szombat estétől minden éjjel úgy éreztem, mintha a baba bele szeretné állítani a gyomromat a tüdőmbe. Szóltam is az esti viziten, a doki megnézett, de azt mondta, ez normális, még el is poénkodta...Tudja maga, hol a tüdeje? Azt mondta, maximum annyit tehetek, hogy majd elfenekelem a fiam, ha megszületett, jobb híján én is csak nevettem a biológiai ismereteim hiányosságain, de innentől az éjszakáim borzasztóak voltak, csak addig múlt el a fájdalom, amíg zuhanyoztam, utána fél éjjel csak járkáltam, mert úgy egy fokkal elviselhetőbb volt.
De napközben jobban lettem, úgyhogy elkönyveltem, hogy hát ez van, a gyomorégés normális, ettől még csak hazaengednek. Aztán kiderült, hogy hétfőn még ultrahangra kell mennem, de az is teljesen jó lett, úgyhogy biztos voltam benne, hogy kedden mehetek. Az esti viziten viszont a doki kicsit fura fintort vágott az eredményeimre, és azt mondta, holnap még lesz egy nőgyógyászati vizsgálat, aztán meglátjuk. Este kérdeztem is a nővérkét, hogy akkor szerdánál előbb gondolom, nem mehetek haza, ha kedden még vizsgálgatnak. Csodálkozva nézett rám: szó nem volt róla, hogy én hazamehetek. Akkor már kezdett elég gyanús lenni a dolog.
Aztán kedd délután valóban volt nőgyógyászati vizsgálat, mondtam is az orvosnak, hogy én jól érzem magam, csak fáj a gyomrom. Amit ez a doki már „bordaív alatti fájdalomnak” könyvelt el, majd közölte, hogy a méhszájam 1 ujjnyira nyitott, tudom-e, hogy magas a vérnyomásom, mert akkor most megyünk szülni, pakoljak össze. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, az ajtóból fordultam vissza a nővérkéhez, hogy nekem van fogadott orvosom, mondta, hogy szólnak neki, én meg öt perc alatt pakoljak össze. Sírógörcsöt kaptam, és ha a szobatársam nem mondja, még a páromat is elfelejtem felhívni.
Összepakoltam, aztán a nővérke elkísért a szülőszobára, ahol addigra már ott volt a fogadott orvosom. A szülésznő elkezdett velem foglalkozni, közben a párom is befutott. Nem sokkal később megjelent egy orvos és közölte, hogy annyira romlanak az eredményeim, hogy nincs idő beindítani a szülést, császár lesz, ébren szeretném-e vagy altatásban. Pár perccel később kiderült, hogy nincs választásom, mert annyira alacsony a trombocitaszámom. Fel se fogtam, mi történik velem, a következő pillanatban már a műtőben voltam, nagyon fáztam és sírtam. Aztán egy halvány emlékem van róla, hogy élesztgetnek. Itt a babája. Egy síró valamit nyomnak az arcomhoz, én megpusziltam, de a szememet nem tudtam kinyitni.
Aztán másnap reggel egy rácsos ágyban ébredtem, rengeteg cső lógott belőlem, konstans mérték a vérnyomásom és megmozdulni sem mertem. Aztán jött a nővérke, mondta, hogy mozoghatok, csak ne emeljem fel a fejem. A babáról pedig úgy tudta, jól van, ezt később az egyik volt osztálytársam is megerősítette, mert mint kiderült, ott dolgozik az osztályon, látta a kartonját, semmi baja, úgyhogy legalább ebből a szempontból megnyugodhattam. Kissé szürreálisnak éreztem a szituációt, hogy nem látok magam körül semmit. Aztán több orvos is jött megvizsgálni, kérdezgettek, hogy jól vagyok-e, de viszonylag jól voltam, csak borzasztóan fájt a torkom, hurutosan köhögtem és persze ettől a sebem is nagyon fájt. Mérhetetlenül kiszolgáltatva éreztem magam. Inni is csak fecskendőből tudtam, és fogalmam sem volt, hogy a párom tudja-e, hol vagyok (mikor még én se tudtam), az időérzékemet teljesen elvesztettem, közben jöttek-mentek a dokik, annyit sikerült megértenem, hogy a trombocitaszámom már jó, és talán már aznap visszavisznek az osztályra.
Közben hallottam, ahogy a nővérek felvették a telefont és rájöttem, hogy az intenzíven vagyok, de olyan kába voltam, hogy még megijedni sem volt erőm. Csak akkor kezdtem el gondolkodni rajta, mikor megjelent anyukám beöltözve, pedig látogatási tilalom van. Gondoltam azért engedik be az intenzívre, mert itt haldoklók is fekszenek. Akkor gondoltam bele először, hogy elég nagy baj lehetett velem. Végül aznap még nem kerülhettem vissza, úgyhogy este megtapasztaltam, milyen, amikor mosdatnak. Persze a nővérkék nagyon aranyosak voltak, de ettől még borzasztó élmény volt,mintha teljesen magatehetetlen lettem volna. Este már kaphattam volna vacsorát, de a lisztérzékenységemre nem voltak felkészülve. Ennek ellenére az egyik nővérke valahonnan szerzett nekem egy kefirt és egy szelet sajtot. Utálom a kefirt, de hihetetlenül jólesett.
Másnap pedig másik doki volt, aki reggel még nagyon nem akart elengedni, azt mondta, elmélkedik rajta. Pedig akkor már kezdtem úgy érezni, hogy becsavarodom. Sajnos addigra rájöttem, hol látom a vérnyomásomat, és minél inkább néztem, annál magasabb lett, kérdezte is a doki, hogy így izgulok...? Nyilván izgultam, mikor még nem is láttam a fiamat. Ebédre már hoztak nekem gluténmentes menüt, meg egy kenyeret is. Szegény nővérke véletlenül leejtette az ebédhez járó kompótomat, 2 perc múlva pedig megjelent egy másikkal, sőt, újságot és rádiót is szerzett nekem. Egyszóval itt is nagyon rendes volt velem mindenki. Kaptam egy lufit is, hogy óránként fújogassam, mert még mindig hurutosan köhögtem. Aztán délután visszavittek az szülészeti osztályra. Szó szerint vittek, meg sem mozdultam, becsavartak a lepedőbe, átemeltek a hordágyra, bebugyoláltak egy pokrócba, rám pakolták a kenyeremet meg a lufimat, és szállítottak. Ezt sem kívánom senkinek, mert megint végtelenül magatehetetlennek éreztem magam.
Aztán a szülészeten rá kellett jönnöm, hogy az is vagyok, ki se tudtam kelni az ágyból, még felülni is alig tudtam, az ágyat pedig nem lehetett megemelni, úgyhogy hoztak nekem plusz párnát, aztán maszkot kaptam, oxigént, infúziót. Közben behozták megmutatni a kisfiamat, de csak az ágyból nézhettem, még a karomba se tudtam venni. Nem így képzeltem az első találkozást. A gyógyszerek miatt a szoptatás egyelőre kizárt dolog volt. Ennek ellenére ott hagyták a kisfiamat az ágyam mellett, hogy ismerkedjünk. Én kábán nézegettem őt, de megmondom őszintén, nem öntött el az anyai ösztön, annyira el voltam foglalva magammal és a saját túlélési ösztönömmel, hogy nem igazán tudtam mit kezdeni azzal a ténnyel, hogy anya lettem.
Folyt köv.
Melinda
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
