Várandósságom alatt és a mai napig is szívesen olvasom a születéstörténeteket. A sok pluszért, amit kaptam tőlük-tőletek, úgy érzem, adós vagyok a mi élményünkkel, a lényeg itt is az emberi hozzáállás. Szeretném megosztani veletek a kisfiam születésének történetét.
Egy csodálatos várandósságon vagyok túl. Terveztük a babát, és az első elkapott peteérés alkalmával meg is fogant a mi kis drágánk. A mai napig azt mondom, hogy egy csoda volt. Persze voltak rosszabb napok, hányással, derékfájással, refluxszal fűszerezve, de mindezekkel együtt örömmel emlékszem vissza. Várandósságom 37. hetét kezdtem meg, amikor hirtelen tartósan 140/90 fölé emelkedett a vérnyomásom. Azonnal befektettek a nőgyógyászati osztályra. Az eltöltött idő alatt körvonalazódni látszott a helyzetem, lemondhatok a természetes szülésről, a fejem fölött lebegett egy sürgősségi császármetszés lehetősége. Minden reggel a szülőszobán kezdtünk kismamatársaimmal rutin ,,vizsgálatokkal'' (vizelet, testsúly, vérnyomás, magzatszívhang), melyet a mindenkori ügyeletes szülésznő végez.
A testsúly alapból nálam érzékeny téma, mivel nem vagyok egy nádszál kisasszony, plusz nagyon vizesedtem, így sikerült magamra rántani 14 kg-ot szigorú diéta mellet. Szokásos módon hangosan mindenki előtt kellett kimondani, mennyit nyom a mérleg. Hát nem is büszkén, de kimondtam a számot, majd végigmért a szülésznő, és nekem szegezte a kérdést, hogy mennyit híztam, mondtam neki, hogy sajnos 14 kilót. Gúnyosan elkezdte ecsetelgetni, hogy ez nem 14 kg, mert a túlsúlyomat is hozzá kell számolni, ami még legalább 15 kg. Oké, gondoltam, tehát a túlsúlyból arra következtet, hogy így teherbe esni felelőtlenség, vagyis nem lehetek, csak ,,szaranya''. Akin plusz kiló van, ne vállaljon gyereket? Mindegy is, úgy voltam vele, biztos megkeseredett abban, hogy boldog kismamák veszik körül. Ha császár lesz, legalább ezt a boszorkát megúszom.
Ez idő alatt megtapasztaltam a szülőszoba rejtelmeit, az intimitás hiányát. A vérnyomásom is úgy akarja, ha mégis természetes úton szülhetek, tudtam legalább, mi vár rám: nagyüzem. A vérnyomásomat sikerült beállítani, illetve 2,5 kilótól megszabadítottak, így hazabocsájtottak. Időközben betöltöttem a 39. hetet is, de a kisfiam nem akart kibújni, a vérnyomásom pedig 3x1 tabletta mellett is 140/90 fölött volt újra. Az orvosom rendszeresen megvizsgált minden héten, és érdeklődött a súlyom felől, ezt ezen a héten is megtette. Lesütött szemmel elmondtam neki, hogy egy kiló feljött, illetve a vérnyomásom is újra kezd magas lenni. Totál kiakadt, diszkréten célzott rá, hogy felelőtlenségem miatt gondok lesznek, lemondhatok a természetes szülésről. Hétfő volt, vasárnapra voltam kiírva. Megvizsgált, mondta, hogy nagyon fönt van még a gyerkőc, illetve a méhszájam teljesen zárt volt, megbeszéltük, hogy egy hét múlva hétfőn be kell feküdnöm. Emelte a gyógyszer adagomat 3x2-re, és kérte, hogy azonnal jöjjek vissza, ha a vérnyomásom nem megy lejjebb.
Itthon simogattam a pocimat és beszéltem a kisfiamhoz, hogy most már ideje kibújni, mert anya nem akar befeküdni a kórházba. Nem tudom, minek tudható be, de még aznap este kijött a nyákdugóm egy nagy része. Azonban éjjel semmi nem történt. Másnap, kedden délután ismét egy darab távozott, eltelt pár óra, 17 óra körül hirtelen felálltam, és éreztem, hogy valami meleg folyik végig a lábamon, a magzatvíz volt az, el sem hittem, végre itt az idő. Annyira boldog voltam, azonnal szóltam a férjemnek, 18 órára megtörtént az osztályra a betegfelvétel, ctg, vérnyomásmérés (150/90), ekkor egyujjnyira voltam nyitva. Egy óra múlva újra ctg, fájásaim nemigen voltak, ezért elküldtek aludni. 22 órakor kimentem a szülőszobára, hogy valami nem oké, fura érzésem volt. Megvizsgált a szülésznő, még ekkor is csakegy ujjnyira voltam kitágulva. Mehettem megint ,,aludni''.
Egyre jobban kezdett fájni, igaz, félálomban voltam, de mindent éreztem. Éjfélkor felkeltett a szülésznő, hogy menjek ki, megnézzük, mi a helyzet. Hosszú percekig tartott, míg elvánszorogtam utána. A ctg nem mutatott jó eredményt, a kisfiam szíve nagyon lelassult 140 helyett 78 körüli értéket mutatott a műszer. Azonnal szólt a szülésznő az ügyeletes orvosnak, hogy jöjjön le. Éreztem a levegőben a pánikot, csak császár lesz, majd nagy nehezen rendeződött a kicsi szívverése. Iszonyatos fájdalmaim voltak, közben megvizsgáltak, de még a bugyimat se bírtam levenni, a szülésznő segített, majd ennyit hallottam: háromujjnyi, kifejtett. Megkérdeztem, hogy mit jelent, azt mondta mosolyogva a szülésznő, hogy szülni fogunk.
Elküldtek a kórterembe a szülőszobás felszerelésemért, de az iszonyú fájdalomtól alig bírtam járni. Telefonon szóltam férjemnek, hogy jöjjön be, szülni fogunk - mindezt elhaló hangon - hajnali egy tájékán. Aztán jött a wellness szolgáltatás: beöntés és borotválás. Borotválni azért kellett, mert másfél hete a pocakom miatt már nem tudtam szépen rendbe tenni magamat. Emlékszem, ott feküdtem a vizsgálóágyon, és csendben tűrtem. A beöntés után megkönnyebbültem, ezután jött a tusolás, meleg zuhany, ami nem mulasztotta el a fájdalmakat, de egy kicsit elviselhetőbbé tette, főleg, hogy férjem is ott volt már velem. Ott ültem egy széken a zuhanyzóban, és az sem érdekelt már akkor, hogy pucéran válaszolgatok a szülésznő kérdéseire, pedig nagyon gátlásos voltam világéletemben. Gátlásaim pora fölött üldögélve azon gondolkoztam, hogy mikor lett szétzúzva emberi méltóságom utolsó morzsája.
Újra méhszájvizsgálat jött a zuhany után, azt hittem, belepusztulok, ahogy belém nyúlt a szülésznő, egy kicsit azt kívántam, bár véget érne az életem. Úgy éreztem, beleőrülök, hogy újra fekve, ctg-re kötve kell vajúdnom. Férjem kedvesen simogatni próbált, majd két fájás között ránéztem csúnyán és kértem, hagyjon, annyira nem esett jól, pedig puha meleg érintése van. Végre eljött, amire vártam, felfeküdhettem a szülőágyra, hajnali kettő körül járt az idő. A szülőágyon a derekam alá tettek valami nagyon magas párnaféleséget, azt gondoltam magamban, éljen a gravitáció, nyomhatok a plafon felé. Jöttek a tolófájások, egyik ilyen közben megvizsgált a szülésznő, teljesen eltűnt a méhszájam, mosolyogva rám nézett és mondta, hogy a babának van haja. Szörnyű, de én csak arra gondoltam, hogy vegye ki belőlem a kezét, leírhatatlan fájdalom volt.
Beszólt az ügyeletes orvos, hogy úton van a választott orvosom. Szerintem időhúzásnak újra egy kis ctg következett, de egyre csak jöttek a tolófájások és nekem nyomnom kellett. Mondtam, hogy nyomnom kell, a szülésznő rám szólt, hogy nem szabad, sóhajtsam el. Végem volt, eljátszottuk ezt 4-5-6(?) fájással, nem tudom, mennyivel. Mindig mondtam, hogy nyomnom kell, és mindig azt a választ kaptam, hogy sóhajtsam el. Nem tudom szavakba önteni, hogy ez mennyire nehéz, a testem minden egyes porcikája azon volt, hogy kitoljam a kisbabámat. Ránéztem a férjemre, súgtam neki, hogy nagyon kell... Visszanézett rám, a tekintetében benne volt minden, nagyon sajnált és tehetetlen volt. A sírás közelében voltam. Megkérdeztem a szülésznőt két fájás között, minden erőmet összeszedve, hogy mikor jön már az orvosom. Utólag tudom, hogy megnyugtatásképpen mondta, hogy már biztos a szobájában van és éppen átöltözik, de halkan maga elé motyogta: ,,tényleg jöhetne már..."
Nem tudom, mennyi idő telt el, de végre megérkezett az orvosom. Éljen, hurrá, na végre! Újabb vizsgálat, ez már kevésbé fájt, mondta, hogy amikor jön a fájás, szóljak és húzzam magamhoz a térdeimet, egy levegővel háromszor kell majd nyomnom. Percek teltek el, nem jött egy nyomorult tolófájás sem, leblokkolt a testem. Bekötötte az orvos az oxitocint, és tudom, hogy az járt a fejemben, hogy már rég a karomban lehetne a kisbabám. Jöttek aztán a fájásocskák, meg sem közelítették a valódi természetes tolófájásokat. Nem tudom, hány fájásra és hány nyomás múlva feszítő érzést éreztem, tudtam, hogy a kicsi már a kaput döngeti. Ekkor az orvos szólt, hogy csukjam be a szememet, mert pirosat fogok látni, nyissz, kész is a vágás. A férjem mai napig nem heverte ki azt a hangot, ahogy az olló átvágja a szöveteket. Én nem éreztem semmit, csak arra koncentráltam, hogy végre megölelhessem a kisfiamat.
A gátmetszés után egyből előbújt a kisfiam feje és a törzse is, egy picit kellett nyomni és a lábacskái is kibújtak. Amit akkor éreztem, az egy olyan fantasztikus koktél volt, egyszerre éreztem örömöt, megkönnyebbülést, meghatottságot, fájdalommentességet. Lenéztem a lábam közé, és ott feküdt az én gyönyörű, csúcsfejű kisfiam. Nem sírt fel egyből, de egy kis leszívás, és már üvöltött is, „végre kint vagyok, mi tartott eddig?!” Sajnos nem kaptam meg egyből, mert tiszta lila volt a babánk, amin nem csodálkoztam, túl sok időt volt a szülőcsatornában. Pár perc múlva a mellkasomra tették, csak úgy kiabált, és mi úsztunk a boldogságban. Újra elvitték, szépen megmosdatták, felöltöztették, egy picikét visszahozták nekem. Köszöntem neki, egyből rám nézett azokkal a pici szemeivel, megnyugodott, csodálatos pillanat volt. Ekkor még nem sejtettem, hogy nincs vége a megpróbáltatásoknak.
Időközben a méhlepény is megszületett. A szülésznő rendbe hozott, az orvos pedig lelkesen nekiállt, a – hogy is fogalmazzak – altáji restaurálásnak. Kaptam érzéstelenítést, de amikor a hüvelyemben ejtett metszést varrta, iszonyatos volt, minden egyes tűszúrást és öltést éreztem, a férjem próbált szóval tartani, lehet, csak emiatt nem sikítottam fel. Olyan lassan telt az idő, mire elkészültem! Végre csak kettesben maradtunk a férjemmel, majd egy óra elteltével újra kihozták pár percre a kisbabánkat. Egymásra néztünk, és könnyek szöktek a szemünkbe: végre itt van! Halkan suttogtam, hogy apa ne haragudj, de nem lesz több gyerek. Próbáltam mellre tenni, de nem ment, első baba, így segítség híján hamar feladtam.
A bent töltött idő alatt is azt éreztem, hogy segítenek is meg nem is, ha az ottani hozzáállásba beletörődök, akkor biztos feladom a szoptatást. Csak annak köszönhetem, hogy tudom szoptatni a kisfiamat, hogy elmélyültem a szoptatás témában. Hat hétbe telt, mire elmondhattam, hogy most már megy. A szülésznőm egy csodálatos teremtés, tele empátiával, szeretettel, tudom, hogy a protokoll az ő kezét is megköti. A kisfiunk olyan nagy boldogság számunkra, hogy felmerült egy másik baba gondolta. Maga az az érzés, hogy életet adtam, ahogy megszültem a fiunkat, hogy képes voltam rá, nagy örömmel tölt el, és büszke vagyok magamra, hogy a vérnyomásgondok ellenére ez sikerült. De ott van az a mardosó érzés is, a félelem, hogy nem vagyok még elég erős lelkileg, hogy ezt a bizonytalanságot újra átéljem. Ami a lelkemnek még fáj, az az, ami a zárójelentésemben áll: másodlagos fájásgyengeség. A leginkább ösztönből jövő érzéseket kellett magamban elfojtani ott akkor szülőágyon, amíg az orvosomra vártam.
L.
