I. rész
2014 Valentin napja igen jól sikerült. Néhány héttel később egy pozitív terhességi tesztet tartottam a kezemben. A párom akkoriban Ausztriában dolgozott, ő 37 éves volt, én 24. Gyors hazaköltözés, lakásfelújítás, esküvő és babavárás. Ezek külön-külön is próbára tesznek egy kapcsolatot, de valahogy csak túléltük. Abban a kórházban választottam orvost, ahová egyébként is tartozom, egy nagyon kedves fiatal doktornőt. A terhességem teljesen problémamentes volt, én valahogy mégsem éltem meg csodának. A szüléstől meg egyenesen rettegtem. Szülőszoba-látogatáson is voltunk, ahol sokkot kaptam a kengyellel felszerelt szülőágy és a szülés közben használt műszerek-eszközök látványától, de azzal nyugtattam magam, hogy annyi nőnek sikerült már a környezetemben (is), akkor nekem is meg kell csinálnom, ki kell bírnom. Sokáig dilemmáztunk a férjemmel, hogy bejöjjön-e velem, vagy inkább meghagyja-e ezt a nemes feladatot az anyukámnak, de végül az apás szülés mellett döntöttünk.
Mivel a baba nem érkezett meg a kiírt időpontig, és még csak jósló fájásaim sem voltak, az orvosom azt javasolta, hogy indítsuk meg a szülést. Még végzett egy utolsó méhszájvizsgálatot, és most idézem:
„Ühümm, bő egyujjnyi. Na, jó, akkor legyen kettő”
- és begyömöszölte a másik ujját is a méhszájamhoz. Azt hittem, leugrok az asztalról. Másnap reggel 7-re beszéltünk meg egy randit a szülészetre, és azt ígérte, estére meglesz a baba. Hazafelé sírtam az idegességtől, félelemtől (a hormonoktól?). Tudtam, innen nincs menekvés, nekem itt holnap szülnöm kell. Otthon véglegesítettem a kórházi csomagot, megfürödtem, hajat mostam, és simábbra borotváltam magam, mint a nászéjszakára. Reggel irány szülni!
Aztán ember tervez. 23:30-kor nagyon erős hastájéki fájdalomra riadtam. Majd tíz perc múlva újra és újra. Rögtön tudtam, hogy ez bizony AZ, itt ugyan nem kell semmit megindítani. Először feküdni próbáltam, de sehogy sem volt jó. Aztán sétálgattam össze-vissza a lakásban és mértem a fájásokat, amik jöttek is rendszeresen 8-10 percenként. A férjem teljes pánikban volt, hogy „úristen induljunk a kórházba, nehogy a háló padlójára szüljek”, és inkább engedtem neki, mintsem nekiálljak vele vitatkozni, pedig így utólag milyen jó lett volna még egy kicsit itthon vajúdni, meg mondjuk egy kád jó meleg vízben „lazítani”.
Hajnali 4 órakor vettek fel a szülészetre, ahol az ügyeletes szülésznő megvizsgált, megállapította a bő egyujjnyira nyitott méhszájat, és azt mondta, ő inkább nem tenné be mellé a másodikat. Normál esetben még hazaküldtek volna, de mivel 3 óra múlva úgyis indítottak volna, és teltház sem volt, így „bekvártélyoztak” a szülőszobába. Volt itt minden kérem szépen: szülőágy, franciaágy, bordásfal, labda, sarokkád, spanyolfal, szépen festett falak, színes függönyök (hogy én ezt pár óra múlva mennyire leszartam!). Felraktak a ctg-re és türelmesen vártunk. A fájások lassan sűrűsödtek, erősödtek. Közben 10-15 percenként rohangáltam a mosdóba hol kis-, hol nagydolog miatt. Hét órakor érkezett a váltás, és érkezett az orvosom is. Pechemre nem választottam szülésznőt, csak orvost, így egy igazi boszorkányt dobott nekem a gép. Első perctől kezdve tudtam, hogy egy árva mosolyt vagy jó szót sem várhatok tőle, de legalább a hálapénzt is megspóroltam.
7:30-kor jöttek egy óriási „kötőtűvel” burkot repeszteni. Nekem rettenetesen fájt és feszített, ugyan magát a repesztést nem éreztem, de amíg a doktornő feszegette a méhszájamat és mozgatta a babám fejét, szégyen vagy sem, nyüszögtem, mint egy kutya. Bíztam benne, hogy ezután majd begyorsulnak az események. Próbáltam sétálni, labdán ülni, beleguggolni a fájásba, de nekem egyik sem jött be igazán, viszont fura módon a vécén ülve egész kényelmes volt, na de azért mégse mertem 8-10 órára befoglalni a szülészet egy szem mellékhelyiségét. Mivel délelőtt 10 órakor még mindig csak kétujjnyinál jártunk, bekötötték az oxitocint. Azt, ami utána következett, soha senkinek nem kívánom. Szinte azonnal kétperces, iszonyatosan erős fájások jöttek, olyanok, amiktől levegőt is alig tudtam venni. Senki nem okosított ki semmiféle légzéstechnikáról, így jobbára kapkodtam a levegőt, ahogy csak éppen képes voltam rá. Néha beleszédültem és hányingerem lett, erre a szülésznő csak annyit mondott, hiperventillálok és nyugodjak meg.
A férjem ült mellettem, meglehetősen passzív szerepre utalva, csak néha mondta, hogy gondoljak valami szép dologra. Köszbazmeg. Ha valamihez hasonlítanom kéne az érzést, akkor azt mondanám, olyan volt, mintha egy szögesdrót hálót húztak volna a méhem köré, és egy tonna erővel próbálták volna meg kiszakítani a helyéről. Közben minden egyes fájásnál úgy éreztem, bekakilok, amit próbáltam visszatartani, utólag belegondolva nagyon helytelenül, de akkor ott próbáltam amennyire lehet nő maradni a férjem szemében, és nem az orra előtt magam alá „rondítani”. Ezt sem lett volna szabad így csinálni, inkább lett volna velem anyukám és engedtem volna minden ingernek, de hát utólag már okosabb az ember lánya. Csak ültem ott a szülőágyon, mert ez volt az egyetlen kivitelezhető testhelyzet, szorítottam a lepedőt magam alatt, és fohászkodtam valami felsőbb erőhöz, hogy legyen már végre vége.
Amikor magam alá néztem, láttam, hogy tocsog alattam a vér és a magzatvíz gusztustalan keveréke, és minden egyes fájásnál kipréselődött egy újabb adag. 12-kor még mindig nem értem el a háromujjnyi tágulást sem, így nyomatékosan közöltem mindenkivel: EDÁT IDE AZONNAL! Szerencsére jött is az anesztes hölgy, és gyorsan bekötötte, csak egy kis áramütés-szerűséget éreztem, de egyáltalán nem volt vészes. Ezután vártam a megváltást, ami sajnos elmaradt, egyszerűen megvonta mindenki a vállát, előfordul az ilyen, nálam nem hat az EDA. A fájások nem enyhültek, ráadásul két fájás közt sem tudtam lazítani, mert pokoli fájdalmat éreztem a gerincemben, egyszerűen képtelen voltam ellazítani a hátam. Hozzáteszem, évek óta küzdök gerincproblémákkal, a terhesség alatt reumatológusnál is jártam, de nem látta akadályát a természetes szülésnek. Egy 70 kilós görcs voltam.
Körülbelül óránként jöttek vizsgálni, hol a doktornő, hol a szülésznő, és próbáltak kézzel tágítani, de csak nem haladtunk. Közben, ha pisilnem kellett, ágytálat kellett kérnem, mert az EDA miatt nem állhattam fel. Életemben nem éreztem még magam ilyen kiszolgáltatott és megalázó helyzetben. Érdekes dolog, hogy akkor ott egy örökkévalóságnak tűnt minden perc, utólag pedig órák estek ki. Csak voltam ott és csak túl akartam élni a fájdalmat. Délután háromkor háromujjnyinál jártam, pedig a 3-as cseppszámot az oxitocinos adagolón ekkora már 18-ra emelték. Azt hiszem, itt valami elszakadhatott bennem, nem is ismertem magamra. Sírni kezdtem és könyörögtem, hogy császározzanak meg. Mondtam én mindent, hogy bármit aláírok, vagy fizetek is akár érte, de én ezt nem bírom tovább, és vegyék már ki végre a gyereket… akárhogy. Éppen egy sürgősségi császár zajlott mellettem a műtőben, így várnom kellett a soromra.
15:30-kor egy idegen nő lépett be a szülőszobába a szülésznőmmel együtt, egy főorvos. Ő is megvizsgált, a háromujjnyira nyitott méhszájat néhány határozott mozdulattal négyujjnyira próbálta tágítani, mozgatta-forgatta a babám fejét, miközben én egy addig számomra ismeretlen hangomon már visítottam, sírtam és könyörögtem, hogy hagyja abba, elég! Megadta az áment a császárra, mert a baba feje egyáltalán nem állt jó irányban, nem is tudta beforgatni, és már nekem sem lett volna erőm nyomni, ha egyszer sok óra múlva el is jutottunk volna odáig. A műtét hivatalos okaként magas egyenesállás, valamint primer és szecunder fájásgyengeség lett feltüntetve.
Gyorsan előkészítettek az operációra, majd a saját lábamon sétáltam át a műtőbe, de még út közben is jött egy fájás, aztán még egy az asztalon, amikor már próbálták beadni az érzéstelenítőt. Nem is tudom, hány ember fogott le, hogy közben nehogy megmozduljak. Ez ismét nem fájt, vagy csak az erősebb fájdalom miatt nem éreztem, hogy újabb tűt szúrnak a gerincembe. Hanyatt feküdtem, és lassan jött a zsibbadás. Annyira megkönnyebbültem, hirtelen elmúlt minden fájdalom és én csak békésen feküdtem ott, szinte lebegtem, amíg a lepedő túl végén gyakorlatilag majdnem félbe vágtak. Nem érdekelt, hogy rángattak, húztak-vontak. Csinálhattak, amit akartak, már „mindenmindegy” állapotban voltam. Egyszer csak szólt az anesztes asszisztense, aki végig fogta a kezem és simogatta a fejem, nyugtatott, ahogy tudott, hogy most jön. Egy nagy nyomás és 16:10-kor megszületett Lilianna Míra, aki egy kis macskanyávogással tudatta: „Hello, világ, itt vagyok”. Egy csíkos konyharuhába csavarva egy másodpercre odatartották a fejemhez, és amennyire a könnyeimtől láttam, nagyon picike volt, véres és egy hatalmas horpadás futott végig a fején, valahova nagyon beszorulhatott, nem jó helyen akart kibújni. Miután megvizsgálták, még egy puszi erejéig visszahozták, és vitték is le a csecsemőosztályra. Engem még úgy 20-30 percig elvarrogattak ott, aztán toltak le a gyerekágyas osztályra. A műtő előtt a férjem várt rám, könnyek között csókolgatott, a szülészet előtt pedig szinte ott volt az egész családom, mindenki szemében az örömkönnyek, na meg persze az enyémben is.
Az osztályon egy ötágyas őrzőbe kerültem, ahol még négy császáros feküdt. Úgy látszik, ez egy ilyen nap volt, úgy tudom, aznap csak egyetlen baba látta meg természetes úton a napvilágot. A férjem nem sokkal később megjelent az ajtóban, karjában egy óriási plédbe csomagolva, békésen szunyókálva a mi drága kislányunk, aki 2650 grammal és 46 centivel, 17 óra vajúdás után császármetszéssel jött a világra. Együtt lehettünk úgy fél órát, gyönyörködtünk a babánkban, majd visszavitte csecsemősökhöz. Azóta is olyan bűntudatom van, hogy nem öntött el semmi eufória, semmi giccses átszellemülés, egyszerűen annyira fáradt voltam testileg és lelkileg, mint még életemben soha, és csak aludni akartam. Úgy éreztem magam, mint akit megerőszakoltak. Egy „megerőszakolós” szülésélményen voltam túl, amiben szerintem semmi természetes nem volt.
Elaludtam, aztán hat óra múlva a nővér keltett, hogy fel kéne állni. Erről korábban egy császáros barátnőm eképp nyilatkozott:
„Olyan érzés, mintha a belső szerveid mind ki akarnának szakadni a helyükről.”
Hát, elég helytállónak bizonyult a hasonlat, már a felülésnél is össze kellett szorítanom a fogaimat, de a felállás és minden egyes lépés a mosdóig a csillagokat láttatta velem. A zuhanyzásig nem jutottam el, csak a mosdónál felülről kicsit megmostam magam, aztán elszédültem, és visszaszenvedtem magam az ágyba, miközben mondogattam magamban, hogy soha többé nem vagyok hajlandó szülni. Se így, se úgy. Sose hittem volna, hogy könyörögni fogok egy katéterért, de meggyőztem a nővért, hogy nyugodtabb lesz mind a kettőnk éjszakája, ha bent hagyja, mert én tuti nem tudok felkelni pisilni. Végezetül kimerítettem a megengedett fájdalomcsillapító keretemet, és másnap reggel 6-ig mozdulatlanul aludtam.
Másnap egy egyágyas alapítványi szobát kaptam, így hol az anyukám, hol a férjem szinte egész nap velem lehettek. Veszettül próbálkoztam a szoptatással, de nagyon bénák voltunk a lányommal, a csecsemős nővért pedig jobban foglalkoztatta, hogy eladjon nekem minden szart a kis zsúrkocsijáról, mintsem segítsen a szoptatásban. Ennek hála tápszeres lett a kicsi, és egy hét után már fejni se tudtam. Ezt leszámítva a gyermekágyas hat hét viszonylag könnyen ment, a varratszedés után minden fájdalmam megszűnt, mintha sose szültem volna. A libidóm is igen hamar visszatért, mi pedig engedtünk a vágyainknak. A hathetes kontrollal kicsit megcsúsztam, novemberben szültem és márciusban mentem vissza az orvoshoz, alhasi fájdalomra panaszkodva. Egy gyors ultrahang után pedig jött a hidegzuhany: 11 hetes terhes vagyok.
Lexi
