Tanácstalanság, hazugságok, szerencsétlenkedés a gyász körül, ráadásul ott a téma tabujellege, ami nagyjából csak halottak napja körül oldódik egy kicsit. Ilyenkor bezzeg mindenki interjúkéréssel kergeti a gyásztanácsadót, pedig haldoklás, halál vagy gyászmunka van januárban, júliusban és karácsonykor is. Singer Magdolnával beszélgettünk új könyve kapcsán, amely a gyászban magukra hagyott gyerekekről, és a válást sokszor gyászként megélő családokról szól. Második rész.
Az elveszített gyerekek… nemrég egy cikk úgy indított, ez akkora tabu valahol, hogy szó, kifejezés sincs az ilyen szülőre. Van, aki attól megbántódik, ha szimplán megkérdezik, hány gyereke van, más arról számol be, hogy szabályosan leintették, mit gyászol az elveszített két hónapos magzaton, ugyan már egy sejtcsomó, szül másikat.
Igen, a magzatok elvesztésének gyászának nincs létjogosultsága, nem elég, hogy szenvednek a szülők a veszteségtől, még azt is megkapják, ez nem normális, hiszen majd jön a következő. Pedig egy várt kisbaba elvesztésébe nagyon sok fájdalom sűrűsödik: nemcsak a már igenis kialakult kötődés okozta szenvedés jelenik meg, hanem az álmaik, reményeik, a biztonságos világba és a saját anyaságukba, apai kompetenciájukba vetett hitük is csorbát szenved.
Az elveszített magzatokkal külön könyvem foglalkozik, Asszonyok álmaiban síró babák a címe. A könyv azóta önálló életre kelt, folytatja önmagát. Mivel elfogyott, ma nem kapható, de sok gyermekét elveszítő kismama nagyon akarja olvasni a könyvet, ezért az angyalokszulei.hu oldal egyik olvasója felajánlotta a sajátját, amely vándorpéldányként járja az országot. Tettek mellé egy füzetet is, amibe a könyvet elolvasó, babát elveszítő anyák írják bele gondolataikat, érzéseiket, ami már akár egy másik könyvet kitehet.
Akkor a könyv azóta is teljesíti küldetését.
Igen, talán azt lehetne még hozzátenni, ha lennének olyanok, akik elmondanák, hogyan küzdöttek meg a fájdalommal, milyen segítséggel tudtak továbblépni, vagy mi segített volna mély gyászukban akkor, akár orvosaik, akár a környezetük részéről, talán ez még hasznos lehetne.
A könyved másik fele a válásról szól. Miért került így egybe a válás és a haláleset miatti veszteség, gyász? Mert mindkettőben el kell kezdeni egy „új életet”, ami sosem lesz olyan, mint a régi?
Végül is azért kezdtem el a foglalkozni a válással, mert gyásztanácsadó vagyok. Mert igen, a válás is gyásszal jár, nem is kicsivel. El kell gyászolni egy kapcsolatot, el kell jutni az elengedésig. A gyerekek is gyászként, veszteségként élik meg a válást. Igazából nem maga a válás az, ami a leginkább megterhelő a gyerekek számára – bár természetesen ez is megviseli őket –, hanem az azt körülvevő bizonytalanság, a szülők csatározása, ha kifordulnak önmagukból, ha lojalitás-konfliktusba kergetik a gyerekeiket, ha esetleg felnőtt szerepbe kényszerítik őket, ha a külön költöző szülő kevésbé tartja a kapcsolatot, vagy esetleg véglegesen eltűnik, kilép a gyerek életéből. Utóbbi tényleg a halálesethez hasonlítható, annak bizonyossága, egyértelműsége nélkül, és azzal súlyosbítva, hogy a gyerek a saját értéktelenségét éli át, hiszen ő nem kell, nem fontos, nem számít, azaz nem is szerethető.
Nehéz volt elkészíteni az interjúkat?
Nem, mikor kérdeztem, utána csak mondták és mondták. Néhány történet viszont megrázó volt nekem is. Egy 11 éves kisfiú például végigsírta az interjút, annyira méltánytalannak érezte, amilyen helyzetbe hozták a szülei.
Számomra a halálesetes fejezetben a legdöbbenetesebb Andrea története volt, akinek a szeme előtt halt tragikus halált az édesapja, később pedig anyját és húgát is elveszítette, akik önkezükkel vetettek véget az életüknek. Néha azon tűnődöm, mennyit bír ki ép lélekkel az ember, hiszen az ő története már a megkínzott, súlyos traumákon átesettek eseteihez hasonló.
A súlyos, például kínzásokon átesett emberek terápiája már nem a gyásztanácsadó szokványos területe, ez már egy másik szakma. Olvastam tanulmányokat, könyveket erről, és bizony az ilyen traumákból néha szinte reménytelen a felépülés. Andrea nem közéjük tartozik, bár a szerfüggőségtől az alkoholizmusig sok mindennel meg kellett küzdenie, de végül minden megpróbáltatás ellenére kimászott a gödörből, sőt, a megélt tapasztalatokkal gazdagodva egy szép életpálya kezd kibontakozni.
A „válás” fejezetben kevesebb a tragédia, ott az tűnt fel, hogy a gyerekek hiperkritikusak, a szülők meg egy laikus szemével nézve is döbbenetes hibákat képesek elkövetni, és néha fogalmuk sincs, mi jár egy-egy lépésük után a gyerekeik fejében.
Ez az a fejezet, ahol akasztják a hóhért. A megszólalók közt ugyanis a saját fiam is szerepel, akit a saját válásomról kérdeztem, és beleegyezett, hogy ez is szerepeljen a könyvben. Arra kértem, beszéljen szabadon, ne cenzúrázza önmagát, ha akarja, ezt a „vágatlan” változatot az apja (akit talán érzékenyebben érintene) ha akarja, nem látja majd soha. Miután leírom, megbeszéljük, végül mi kerülhet a könyvbe. Megírtam, elolvasta, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, mehet ez így, ahogy van. Akkor már az apja is elolvashatta, volt, ahol meglepődött (bevallom, volt, ahol én is, bár akkortájt már tudtam, körülbelül hol toltunk el számos helyzetet), és olyan is volt, ahol előjöttek a könnyei. Nekünk is érdemes volt utólag átbeszélni ezt a nem könnyű időszakot.
Még „sajátélmény”nélkül sem könnyű végighallgatni ennyi emberi tragédiát. Magdi, ki segít a segítőknek? Hiszen a segítő nem omolhat össze a másik terheinek súlya alatt.
Mivel ma már javarészt képzéseket tartok, és csak időnként találkozom gyászolókkal, én nem részesülök olyan töményen az emberi tragédiákból, mint mondjuk egy napi 8 órában haldoklókkal foglalkozó hospice-nővér. Azt is látom, hogy a legtöbb esetben a beszélgetés vége egyfajta megkönnyebbülés, tudtam egy parányit segíteni, vigaszt, reményt nyújtani, így engem se taglóz le az együttlét, sőt, örömmel tölt el. Kölcsönösen adunk valamit egymásnak.
És ha már a hospice nővér munkáját emlegettem, ami valóban megterhelő hivatás, azért itt is érdemes elmondani, ha az emberek tudnák, hogy a segítőnek is sokat adhat a haldoklóval való utolsó együttlétsorozat, bátrabban vállalkoznának a kísérésre. Sokan számolnak be arról, életük mennyire fontos időszaka volt ez, többet tanultak ez alatt az időszak alatt, mint akár egész addigi életükben. A tavaly megjelent Mindhalálig című regényem erről az élményről szól, mind az elmenő, mind a kísérő oldaláról.
Köszönöm a beszélgetést!
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
