26 hónap. Nem tudom, hány nap. Akinek van kedve, számoljon utána. Nekem sem erőm, sem agyam nincs hozzá. Ugyanis ennyi ideje nem aludtam át egyetlen éjszakát sem. Ennyi idős a gyermekem. Bár, ha jobban belegondolok, a terhesség utolsó időszakában kezdődött már. A gyakori vécére járás meg az izgalom. Akkor 27 hónap. Adjatok hozzá még harminc napot. Kimondani is sok. A kialvatlanság számomra eddig ismeretlen, borzasztó és ijesztő oldalamat hozta elő.

Éjjelente cirkalmas káromkodások között kóválygok a kiságyhoz, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illetem a gyermekemet, amiért nem hagy aludni. A férjem szólt, hogy mivel már tud beszélni, nehogy megtanulja. A nappali énem meg csodálkozik, értetlenkedik, hogy válthat ki ilyen reakciókat az éjjeli gyereksírás. Annyira más tudatállapotban vagyok, hogy nincs kontroll. Félálomban vagyok-e, vagy épp kimerült, mély álomból vernek fel, nem tudom. Szélsőséges, gyakran ijesztő gondolataim támadnak ilyenkor, néha sírok, néha tajtékzok, aztán másnap megrökönyödök saját magamon. A férjem nemkülönben. Nem is a gyerekre ébred, hanem az én reakcióimra. Hiába érvelek, hogy nem simogatásra, odabújásra ébredek évek óta, hanem ordííítááásra. Ő fogalmazta meg először, hogy ez nem én vagyok, egy másik ember bőrébe bújok éjjelente. Farkasbőrbe.

A szülés után a kórházban virrasztottam először, az ötágyas szobában valamelyikünk babája mindig sírt. Otthon a mienk már csak egyszer kelt fel éjjel enni. Amíg nem szólt a gyermekorvos, hogy nem gyarapszik eléggé. Ezért hathetes koráig ébresztenünk kellett éjszaka is háromóránként. Kezdő anyukaként megfogadtam a tanácsát. Kár volt. A lányom megszokta, és bár továbbra sem hízott olyan sokat, óramű pontossággal kelt. A fogzás idején valamivel rosszabbodott a helyzet. Ekkor rászokott a cumizásra is, talán könnyebben aludt vissza. Elalváskor igényelte a közelséget, de elég volt, ha csak ültünk az ágy mellett, vagy fogtuk a kezét, nem kellett ölben ringatni vagy simogatni. Tíz hónapos korától azonban nem fogadta el a tejet napközben. Mivel egyéves koráig úgy gondoltam, szüksége van rá, szinte még örültem is, hogy éjjelente bekapja azt a 3x150 ml-t. Napközben szépen elvolt tejpépen, gyümölcsön, főzeléken, mint a nagyok.

Sorra kérdeztem az ismerősöket, ki hogy csinálja és milyen sikerrel? Édesanyám korosztálya nem etetett éjszaka, csak teáztattak, ők a „hagyd sírni” elvet vallották. Én képtelen voltam rá. Férjem is próbálkozott, de neki is a szíve szakadt meg. A korombeli anyák elenyésző hányada volt szerencsés, a többségről szépen lassan kiderült, hogy ők is kelnek éjjelente, és/vagy a babával alszanak. Ezt nem alkalmaztuk, úgy gondolom, mindenki a saját ágyában aludjon, én is a férjem mellett szeretnék.

14 hónapos volt, amikor ismét teherbe estem. Ez volt az a pont, amikor beláttam, hogy sürgősen tenni kell valamit. Az éjszakai zabapartikat vízzel váltottam ki. Gondoltam, ha rájön, hogy nincs evés, talán nem kel föl. Tévedtem. Rákapott a vízre. Mivel már tudott beszélni, nem sírt, csak kiszólt: „inni!” És továbbra is 2-3 üveg folyadék fogyott, csak vízből. A fogai épsége miatt talán szerencsésebb, de engem továbbra sem tehermentesített. Néha azért sírt, mert kiesett a cumi a szájából. Megkerestem a sötétben, visszaadtam, már aludt is. A következő ivászatig. Betettem hozzá a cumisüveget, de nem találta meg. Betettem kettőt, akkor ráfeküdt, kiesett, kifolyt, nem emelte föl egyedül. A cumisüveg mellé még vagy öt cumival ment aludni, hogy valamelyik a keze ügyébe kerüljön a sötétben, ne nekem kelljen megkeresni. A hasam nőtt a kétségbeeséssel együtt. Hogy fogok két gyerekhez kelni? Elolvastam az érveket és ellenérveket a testvérek egy,- vagy külön szobában altatásáról.

Végül bejelentkeztünk az alváslaborba. Telefonon keresztül elmondták, mi várható. Először konzultáció, az esetek többségében már itt kiderül, hogy csak rossz szokásokról van szó. Ha mégsem, akkor bent kell aludni, és műszeres vizsgálattal kizárják a szervi okokat. Sejtettem, hogy nálunk az előbbiről lehet szó. A szakember táplálkozás oldalról közelítette meg a dolgot. Átbeszéltük, mikor mit eszik a lányom. Mivel ekkor még vacsorára is főzeléket kapott, azt javasolták, hogy cseréljem fel az uzsonnával, és este kapjon 2 dl tejet. A javasolt mintaétrend alapján az ebédi főzeléket kövesse uzsonnára is főzelék, majd vacsorára az uzsonnának szánt keksz, joghurt. Lefekvés előtt közvetlenül pedig a tej. Ez utóbbit megtartottuk, de a két egymást követő főzelékezés nem ment. Nem éhezett meg annyira.
Az alvásban azonban nem következett be változás. Sejtettem, hogy nem a tejtől fog aludni, hiszen azelőtt is lakmározott éjszaka.

A másik tanács az volt, hogy tanítsuk meg egyedül elaludni, akkor éjjel sem fog minket keresni. Sikerült is, meglepően gyorsan. Fürdés, mese az ölemben, majd bemászott a kiságyba, egyet még énekeltem, és még ébren eljöttem az ágytól. Mire lezuhanyoztam, már aludt. De továbbra is felsírt éjjel, és csak akkor aludt vissza, ha kapott inni.
Egy hónap múlva kellett visszamenni az alváslaborba, ahol elmondták, hogy akkor valószínű a csecsemőkori ébresztgetés áll a dolog hátterében. Úgyhogy hagyjam sírni. Köszönöm.

A terhességet rosszul viseltem, alig volt energiám, égett a szemem, fájt a fejem a kialvatlanságtól. Reggelente még fáradtabb voltam, mint este, lefekvéskor. Sokszor alig vártam, hogy elteljen a délelőtt, hogy az ebéd utáni alváskor én is ledőljek.
Egy időben a férjem kelt hozzá éjjel, de mivel a munkája kapcsán sokat vezet, jobban aggódtam amiatt, hogy ő elalszik a volánnál, minthogy én ásítozok a játszótéren.
A terhesség vége felé megint jött az álmatlanság. Ha épp nem a lányunkhoz keltem, akkor pisilni, ha nem tudtam visszaaludni, akkor összehajtogattam a megszáradt ruhákat, néztem a plafont. Alig vártam, hogy megszülessen a kistestvér, hogy végre a kórházban alhatok. Agyrém, nem? Aztán persze ott sem sikerült.

Amikor hazahoztuk a picit, megpróbáltam őket egy szobában altatni. Nem sikerült. Egymást ébresztették. Gyakorlatilag a két ágy között ingázva töltöttem az éjszakát. Másnap a kisbabát áttettük a másik szobába. Szokjon hozzá, hogy külön van, és nem ugrok minden nyikkanásra. Ha valóban felsír, megetetem. Eszembe sem jut éjjel ébreszteni, még orvosi tanácsra sem. Egyszer eszik, ez jó. Jó lenne, ha a nagy nem inna, vinnyogna, nyöszörögne legalább háromszor. Persze mindig van mivel magyarázni, eddig is volt; fogzás, szeparációs szorongás, a testvér születése miatt megbillent a kis lelkivilága. Mostanában beszél is álmában: „Menjünk hintázni!” „Kakaóscsigát kérek!” Én meg káromkodok, vagy fohászkodok egyet válaszul. Mert ha épp nem kell felkelni hozzá itatni, vagy cumit keresni, mégis felébredek rá. Éberen alszom, minden zajra felriadok.
Végleg elromlott az alvókám.

Most este van, már mindketten alszanak. Hamarosan kezdődik... Pedig nincs is telihold.

Edit

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?