Szeretném előre bocsátani, hogy ezzel az írással két dolgot nem szeretnék: egyrészt sajnáltatni magam, másrészt a szokásos bezzegelést hallgatni. Tanácsot szeretnék kérni. Tisztában vagyok vele, hogy én vagyok az, aki valamit rosszul csináltam/csinálok, de most már önerőből nem tudom megoldani a dolgokat, a jószándékú segítő tanácsok pedig rendre kudarcot vallottak.

Az alapfelállás: van egy brutál dackorszakos, nagyon rossz evő és közepesen rossz alvó, 2,5 éves fiúgyerekem. Tudom, ez kb. minden családban előfordul, de nálunk tényleg nagyon problémás a helyzet. Rengeteget gondolkodtam a dolgon, beszéltem is olyanokkal, akik valamelyest belelátnak a mindennapi életünkbe, de megoldás sajnos nincs.

Hogy érthető legyen a probléma, írnék egy kicsit a háttérről írnék. Azt sokan tudják itt, hogy születése óta egyedül nevelem a fiamat, az apja felé se néz, kettesben éldegélünk. A gyerekem borzasztó anyás, nem is hajlandó a saját ágyában aludni, csak mellettem a nagy ágyban úgy, hogy közben szorongatja a karomat. Itt vannak a szüleim (sőt: mivel elváltak, hála az égnek, a fiamnak két pár nagyszülője van most, mindkettő az én oldalamról), akik pótolhatatlan segítséget nyújtanak abban, ha a gyerek például beteg (márpedig gyakorlatilag egyfolytában beteg), vigyáznak rá, én meg tudok menni dolgozni. Elkeserítő a tudat, hogy lassan többet van a gyerek az anyukámmal (főleg, ha beteg), mint velem.

Emellett nagyon nehéz szűk egy év áll mögöttünk. Volt váratlan munkahelyváltás (olyan körülmények között váltunk meg egymástól a volt munkáltatóval, hogy csak azért nem mentem bíróságra, mert a francnak van erre idegrendszere meg fölös energiája, de a hullámok sajnos azóta sem ültek el), egy szakvizsga, amire jóformán csak éjszakánként bírtam tanulni. A levegőben lóg egy műtétem, amit egyszer már elhalasztottak, augusztus elején lesz újra esedékes a dolog, kb. egyhetes kórházi üdüléssel egybekötve.

Dolgozom fél ötig egy másik városban, utána rohanok a gyerekért a szüleimhez. Azért oda, mert a bölcsibe, ami ötkor bezár, esélyem sincs odaérni. Húsz percem van, hogy az 50 fokos kocsiban a városban araszolva átkapcsoljon az agyam a munkáról a gyerekprogramra. Mire hazaérek hozzá, holtfáradt vagyok. Örülök neki, szeretek vele lenni, de egyszerűen kimerítenek a szűnni nem akaró korosztályos kérdések és a hisztik. Olyan hisztik vannak, amiket saját maga generál. Például: kér virslit. Mondom, jó, megfőzöm. Erre összegörnyed, eltorzul az arca és elkezd visítani: NEEMKÉJEKVISJÍÍÍÍT! És ebből naponta több is van. A szokásos ellenkezős hisztik (nem megyünk ki, megyünk be, megyünk fogat mosni, megyünk aludni, stb.) már csak grátisznak vannak.

Ami viszont a legnagyobb probléma, és alapvetően ezért írok, hátha tud valaki segíteni benne: a gyerekem nem eszik. Pontosabban: semmi értelmeset nem eszik. Az édesség, az nagyon megy. Ezt nem feltétlenül csokiban kell elképzelni (bár szaranya vagyok, és szokott azt is kapni), hanem édes alapízű dolgokban. Kakaó. Kakaós csiga. A virslihez ketchup (cukormentest veszek), persze a virsli nagy része ott marad (prémium virslit veszek, még mielőtt). Zöldséget, gyümölcsöt egyáltalán nem eszik, és ezt annyira szó szerint értsétek, hogy soha életében nem kóstolt cseresznyét, dinnyét, szőlőt, epret, mert egyszerűen erre sem bírtuk rávenni, ahogy a főzelékekre, párolt vagy nyers zöldségekre sem. Mindenki mondta, majd a bölcsiben látja a többiektől és hejj de jó lesz. Aha… Fütyül rá.

A gondozónénik gyakorlatilag minden nap azzal fogadnak engem/anyukámat, hogy a gyerek egy falatot sem evett egész nap, aztán persze nem is alszik, mert éhes. Ha egy hónapban egyszer eszik a gyerek öt falatot ebédre, már örömtáncot járnak a gondozónénik is. (Az meg már csak egy mellékes bosszúság, hogy mire fizetek én be havonta tízezer forintot ebédre…) Régebben legalább evett húst, vagy minden nap kért egy pohár tejfölt. Ma már azt sem. Tésztás ételek mennek (zöldséges ebből sem), a 12+ hós üveges bébiételből a paradicsomos-halacskás tészta, abból minden nap enne (szerencsére ennek a házi verzióját is szereti, és legalább némi hal kerül a szervezetébe, mert egyéb húsféle nem). Tudom, bébiétel egy ekkora gyereknek, fúj. De ha láttátok volna, amit én, hogy a gyerek gyakorlatilag fényevő tud lenni napokig, és már bármit megadnátok, hogy legalább valamit egyen, ebben meg legalább mutatóban van némi értelmes dolog, akkor ti is talán elnézőbbek lennétek magatokkal szemben.

Ősszel lesz 3 éves, most kb. 12-12,5 kiló (a kétéves státuszon is pont ennyi volt, bár azóta nőtt jó pár centit), ami mellékesen a születési súlya háromszorosának felel meg. A problémát minden létező szervvel próbáltam megvitatni. A bölcsiben csak a „mármegintnemevett” lemez megy, meg a szöveg, hogy ha nem rág, csak pépeset eszik, tönkremennek a fogai. A védőnő csak sopánkodott, hogy hát ez így nem jó, enni kéne, meg külön ágyban aludni; a gyerekorvos letudta annyival, hogy nem sovány ez a gyerek és turmixoljam le neki a kaját (kösz, ha meg se kóstolja, próbáltam, sokszor, csak a mosogatnivalót halmozom vele). Nem, végül is nem extrém sovány (bár minden nadrág szó szerint leesik róla), és én nem is a kilókon aggódom elsősorban. Hanem azon, hogy értelmes dolgok nem kerülnek a szervezetébe. Vitaminok, rostok, ásványi anyagok. Hogy minden valószínűség szerint rottyon van az immunrendszere, mert szeptember óta a rekord, amit tudott menni betegség nélkül a bölcsibe, az 3-4 hét volt. De nem ritka az sem, hogy az ab-kúra befejezése után egy héttel már újra beteg. A kullancs elleni oltását úgy két hónapja váltottam ki, azóta ott pihen a gyerekorvos hűtőjében, mert egyszerűen nem sikerült neki azóta sem beadni.

Próbáltam már mindent, görcsösen akarni, beleszarni, ha eszel, jó, ha nem, éhes maradsz. Próbáltam alkudozni (ha eszel, nézheted közben a mesét), fenyegetni (ha nem eszel, nincsen csoki), előnyt vagy hátrányt kilátásba helyezni. Próbáltam a száját megízesíteni. Egyszer beleerőltetni, ordítva kiköpte. Már mindent próbáltam, ami az én eszembe vagy a környezetemből bárkinek az eszébe jutott, és próbálták a bölcsiben, a nagyszülők is, mindenki, nulla eredménnyel.

Erősen gyanítom, hogy mindezek a sztrájkok amiatt vannak, hogy kevés érdemi időt töltünk együtt. Valóban, mire hazaérek a munkából, holtfáradt vagyok. Egy mókuskerék az egész. Úszok minden dolgommal, ha késő estére minden el van mosogatva, már halál büszke vagyok magamra (a fél karomat adnám egy mosogatógépért, de itt az albiban erre nincs lehetőség). Nincs meg sem a fizikai, sem a lelki feltöltődés a munka-gyerek-háztartás-kis alvás-munka-gyerek… körforgásban. Nem járok el sehova, gyakorlatilag az egyetlen szórakozásom a net, vagy egy könyv, szigorúan este tíz után. Sejtem, hogy ő ezt érzi és a maga módján bosszulja meg. Például, nagyon sokáig pontban nyolckor ment aludni, mint a kisangyal. Amikor bejött az, hogy készülnöm kellett (ugye éjszaka, mikor máskor) a szakvizsgára, elkezdett tízig vagy még tovább kukorékolni, ötvenszer kijött, nyavalygott, próbálta felhívni magára a figyelmet, esélyt se hagyott nekem a tanulásra. Aztán már vissza se szokott többé a nyolc órás elalváshoz (ami azért rossz, mert 6-f7 között meg kelünk).

Érzem, hogy baj van, és azt is, hogy ezen sürgősen változtatni kellene. De kifogytam az ötletekből, talán az erőből is, hogy tovább küzdjek. Legszívesebben elszaladnék két hétre valami lakatlan szigetre, ahol csend van, ahol nem kell a bajaimra gondolnom… de még az se lenne jó, mert akkor is egyfolytában a gyereken járna az eszem, és hogy még annyira se vagyok ott neki, mint eddig.

Mirzanya