Szombat este félkómában takarítom el a vacsoránk romjait, amikor a Férj vigyorogva megáll mellettem, és megszólal „Már alig várom a szülinapodat!” Hajaj, meglepi. De milyen? Szegénykémnek párszor már sikerült melléfognia, ezért az alkalmak előtt, amikor nem beszélünk meg semmi konkrét kívánalmat, igyekszem nem beleélni magam, hogy na, most majd kitalálja a kimondatlan vágyaimat.

Aznap estétől másnap reggelig (ez körülbelül három óra ébren töltött időt jelent) sikerült kierőszakolnia, hogy azt mondjam: ne várja ki a két hetet, hanem adja oda előre. Részben furdalt a kíváncsiság, részben nem szerettem volna beleringatni magam valami hűhába, ha aztán valami apróságról van szó (aminek persze szintén örülök, mert a szándék a lényeg, de ilyen esetekben borzalmasan működik a pókerarcom). Hát most meglepett.

Az információs héten volt az egyik kismamának egy pocakcsengettyűje, ami Borkát is teljesen elbűvölte, és nekem is eszembe juttatta, hogy korábban is mennyire szerettem volna ilyet. Nem nagyon emlegettem, veszek magamnak, gondoltam. Szerencsére még nem jutottam el odáig, így elsöprő volt a siker, amikor még csipától homályos látással kinyitottam a kis dobozkát, aminek a tetején belül az „Angyalhívó” felirat állt, benne kis arany tasak, abban egy halkan doromboló, gyönyörűen megmunkált, holdkővel díszített golyóbis függő. Minimum annyira meglepett, mint amikor öt éve – az első házassági évfordulónkon – a badacsonyi Kisfaludy házban vacsora közben elém tolt egy ugyan ilyen kis dobozt, benne a Világ legszebb holdköves gyűrűjével. Azért néha tud a hapsi.

Vissza a naplóra.

Azért jók a mélypontok, mert onnan felfelé vezet az út. És azért jók az ilyen megállapítások, mert csak utólag jutnak az ember eszébe.

Hol is kezdjem...?

Megírva az előző posztom, napokig még rosszabb volt. Folytonos fejfájás, fáradtság, feszültség, semmisejó, hagyjálbékén, kurvaanyád, csúnyavagyok, kövérvagyok, nemszeretsenki, biztoselhagyaférjem, mineknekemgyerek, nemkellennimindjárthányok... Hopp, micsoda? Csak nem megszállták az agyamat a terhességi hormonok??? Így a második harmad legvégére időszerű is volt.

Ez a felfedezés persze nem oldott meg mindent egy csapásra, és nem mentesít senkit a viselkedése alól, még engem sem. Igen, úgy jöttem ide, hogy tuti rossz lesz, és dögöljönmegaférjemmertcsakmagáragondol. Az anyósom meg magyaráz, fontoskodik, mindenbe beleszól, MINDIG a szánkban van, kopogni sem tud, minden lehetőséget kihasznál, hogy szaranyának és szarfeleségnek érezzem magam. Szinte minden lépésembe beleköt, mintha nem ő erőszakoskodott volna, hogy ideköltözzünk. Én meg csak kitérek az útjából, és hallgatok. A férjem nemkülönben.

Miután világossá vált számomra, hogy ez a helyzet nemcsak engem, de a gyerekeimet is károsítja (mert kivel töltöm az egész frusztrált napomat..?), villámgyorsan elkezdtem megoldást keresni. Először vettem tíz mély levegőt, amivel csak annyit értem el, hogy a pulzusom az egekbe szállt – hülyevagyeztnecsináld. Aztán igyekeztem felkutatni azokat a dolgokat, amik idegileg pihentetnek. Főzés. Erre a gondolatra összerándult a gyomrom, mert eszembe jutott, hogy milyen kánikula-szankciók vannak itt a konyhai lét kapcsán (nyolcadik emelet, délnyugati fekvésű konyha...), és egyértelműen kivitelezhetetlennek tűnt a megszokott, órákig tartó sütő-főző szeánsz.

Jóga. Na, azért meg fizetni kellene, mert ebben a lakásban tuti nem lazulok el. Aztán odáig jutottam, hogy elmentem a kedvenc ezobioöko áruházamba, és pofátlanul bevásároltam. Úgy döntöttem, hogy a jelenlegi állapot nem ideális a mindenféle kutyulmány saját kezű gyártására, így beszereztem tisztító- és tisztálkodó szereket is, megvettem minden mostanában használható gyógynövényt, és Borkának betáraztam egészséges nassolnivalókat. Beesve a lakásba első dolgom volt, hogy forraltam teavizet, landolt benne a citromfű, én pedig egy kád kellemesen meleg, levendula illatú fürdőben. Na, ez annyira kiütött, hogy aludtam közel 12 órát. Másnap egy fokkal jobb volt már, de még mindig morogtam. Aztán piac-terápia. Szerintem így, lassan 26 évesen kijelenthetem, hogy piacperverz vagyok. Imádom.

De a fényt csak másnap kezdtem el látni az alagút végén: most, hogy már nem Pécelen lakunk, akár át is jelentkezhetnénk Veresre. Fogtam a cókmókot, és nagy bátran időpont nélkül beállítottam a veresegyházi okmányirodába, a lakcím változtatási igényemmel. Mivel minden papírt előre kitöltöttünk, és a kisgyerekeseket-kismamákat soron kívül „intézik”, húsz perc alatt a markomban voltak az új kártyák. Én pedig az épületet elhagyva, kisétálva a kisebbik szökőkúthoz megálltam, és mosolyogva szívtam be a hársfavirág tömény illatát.

Amikor felhívtam a férjem, és mellékesen megjegyezte, hogy az anyja házában július 13-ától várhatóan egy hónapon keresztül liftfelújítás lesz, már sírtam a röhögéstől (röhögtem a sírástól?). Még egy költözés. És még mindig nem haza. De legalább egyértelműen meg vannak számlálva itt a napjaink.

Ennek ellenére másnap elkezdtem összecuccolni, hogy Apuval átvitessem magamat és Borkát hozzájuk. Ugyan komoly volt az elhatározásom, de csak a figyelemfelkeltésig jutottam. Legalább normálisan meg tudtuk beszélni, hogy nekem ez a helyzet testileg-lelkileg élhetetlen, és végre úgy tűnt, hogy a szavaim el is érnek az agyáig. Kifejtette, hogy neki sem jó itt, de a többi szóba jöhető opció milyen szempontokból nem lenne ugyancsak jó, viszont ha pár nap múlva is ennyire rossz a helyzet, együtt megyünk. Mint később megtudtam, pont aznap beszélt az anyjával. Hogy a kibeszélés vagy a mindkettőnk részéről történő általános visszaszólás által, de most négy napja egész jó a helyzet (valószínűleg sokat segít a lehűlés, ami miatt főzhetek és szellőztethetek is) – ma még csak azon problémázott, hogy ne mossunk a géppel ilyen piszkos ruhát (Borka veresi játszós cucca).

Körülbelül fél év után szombaton fülest dugtam a fülembe és zenét hallgattam. Közben bámultam ki az ablakon, és élveztem Ketteske hancúrozását. Szándékosan olyan számokat tettem a listába, amikről tudom, hogy erőt adnak. El is terveztem, hogy lesz egy lejátszási listám a vajúdásra is, amin nem Enya, Enigma, meg hang drum-os dallamok lesznek, hanem 15-20 ritmusosabb dal (leginkább a régi kocogós számaim közül), mint például Choclair Made, a Muse Survival, és a Tim Burton-féle Alíz csodaországban betétdala.

Kitettem az ággyal szembeni polcra a Ketteskéről készült 4D-s fényképet, és Borkával minden nap nézegetjük, beszélgetünk róla. Meséltem neki, hogy az a baba a képen benne van a pocakomban, hamarosan ki fog jönni, és akkor ő lesz a nagytesó. Az első ilyen alkalommal rámutatott a pocakomra, megpuszilta, és azt mondta: „Szisza”. Azóta sokat simogatja, puszilgatja a hasamat, egyszer rádőlve aludt el. Én nem tudom, hogy az ilyen picikék mennyire fogják fel ezeket a dolgokat, de olyan jó egy picit hinni benne, hogy érti. Mostanában amúgy is robbanásszerűen fejlődik köztünk a kommunikáció, ezt miért ne érthetné?

Írás közben jutnak eszembe a további témák, de már nem fogom ezt a posztot hosszabbra húzni. Utolsó részletként az első itthoni cukorterhelés eredményét írom le: éhgyomorra 4,2, evés után egy órával 5,8, két órával 4,3. A reggelim most a „nincs más itthon” menüm volt: egy szelet zsíros kenyér újhagymával, egy szelet mézes kenyér, hosszú kávé mézzel. Egy átlagos napon a további étkezések alkalmával viszek be összesen ennyi glükózt, és a szénhidrát sem megy étkezésenként efölé. Ennek ellenére a további két hétben még kétszer megszurkálom magam különböző reggelik után. A kedvenc négybetűs boltomban megint amerikai napok vannak, és lehet kapni egész jó összetételű földimogyoró krémet, úgyhogy sütök palát, és jól belakunk valamelyik nap – az talán kicsit erőteljesebb hatással lesz a vércukorszintemre.

(Helyhiány miatt külön posztban fogok mesélni az információs hétről, és a szülési, szülést követő terveimről.)

Bojszy

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?