4. fejezet

Ormányosi úr rossz napja

Az állatkert igazgatója, Ormányosi Bonifác reggel, mikor felébredt, még nem sejtette, hogy ez a mostani lesz élete legrosszabb napja. Sőt, meglehetősen derűsen indult a reggele. A tejeskávé pont annyira volt langyos, amilyennek szerette, és a felesége frissen sütött kifliket tett elé, házi készítésű, aranyló baracklekvár és friss vaj társaságában. Mivel nem volt gyerekük, a felesége Bonifác úr kényeztetésére fordította minden energiáját, aki viszont az állatokat tekintette fogadott gyermekeinek. Igazán szerencsésnek mondhatta magát a munkája miatt. Népes állatsereglet vette körül minden egyes nap.

            Egyetlen dolog árnyékolta be a kedélyét: amióta a város szélén felépült a csupa csillogó üveg pláza, és megnyitotta kapuit a vérszomjas hüllőket bemutató terrárium, az állatkert közönsége átpárolt oda. A terráriumnak volt egy cápája is, és azt tényleg nehéz lett volna felülmúlni.

            Ám Bonifác úr bizakodó volt. Éppen tárgyalásokat folytatott egy külföldi állatkert igazgatójával, aki hajlandónak mutatkozott átengedni néhány ártalmatlan, de nagyon veszélyesnek tűnő gyíkot. Ezzel bizonyára sikerül majd visszacsábítani a látogatókat.

            Miután Bonifác úr jóízűen elfogyasztotta a reggelijét és belepillantott a reggeli lapokba, lesöpörte a morzsákat terebélyes pocakjáról – hiába, a házikoszt az házikoszt –, csókot nyomott felesége arcára, és derűsen fütyörészve indult a csupán néhány saroknyira lévő állatkertbe.

            Út közben gondolatban sorra vette napi teendőit. Megnézni a tatu-ikreket. Gondoskodni csokoládé-szállítmányról a gibbonok és tamarinok számára. Ellenőrizni, hogy az újszülött szitatunga jól érzi-e magát.

            Hanem amikor megpillantotta az állatok éppen felé vágtató áradatát, torkán akadt a füttyszó. Az állatok nem kifejezetten tekintélytisztelőek. Ha azok lennének, bizonyára nem gázolnának át az állatkert igazgatóján. Ám a majmok, a kacsák, sőt még a flamingók is fittyet hánytak a ténynek, hogy magával az igazgatóval találkoztak, és habozás nélkül rátiportak a lábára, röptükben orron legyintették, sőt, az egyik szemtelen kacsa vette a bátorságot, és zöldes ürüléket pottyantott az igazgató frissen tisztított zakójának jobb vállára.

            Az igazgató némán hápogott.

– Hogy a.... – kezdte volna mondani, ám egy megkésett és halálra vált mormotakölyök ebben a pillanatban felfutott a lába szárán, és zekéjének zsebébe bújt.

– Jól van, jól van, semmi pánik – paskolta meg Bonifác úr a megriadt jószágot, és megpróbálta összeszedni a gondolatait. Az állatállomány szemmel láthatólag épp az imént megfogyatkozott. Ez nem jó jel, semmi esetre sem az. Haladéktalanul intézkednie kell.

– És éppen itt van az állatkert igazgatója! Igazgató úr, mivel tudja magyarázni azt a tényt, hogy városunkat ellepték a veszélyes vadállatok? – hadarta valaki, és Bonifác úr meglepődve tapasztalta, hogy egy mikrofont dugnak az orra elé.

– Én, nos, valójában...

– Pontosan ki tehető felelőssé a helyzetért, amely a lakosságot veszélyezteti, Orrlyukasi úr? – vágott a szavába a szemüveges, szigorú tekintetű riporter, és intett a kamerásnak, hogy fókuszáljon rá az igazgatóra.

– Valójában Ormányosi a nevem… – nyögte az igazgató. – Nos, én…

– Értem, tehát önt terheli a felelősség. Miközben odakint, a nyári forróságban katlanként égő városban vadállatok szedik prédáikat, ön mindeközben az árnyas sétányokon andalog. Pontosan milyen intézkedéseket tettek a veszélyes hordák megfékezésére?

– Kérem, szó sincs veszélyes hordákról… – ellenkezett Bonifác úr.

– Azt állítja, hogy a két oroszlán, amely kisvárosunk utcáin szedi áldozatait, nem veszélyes? – érdeklődött hűvösen a riporter.

– Két oroszlán? Hogy áldozatokat szedne? Nos, én igazán nem hiszem… – dadogta Bonifác úr, aki csak most értesült arról, hogy a ragadozók sincsenek a ketrecükben. – Hiszen öregek már és nincs is foguk…

– Egy ilyen állat több tonna, bizonyára elég, ha ráugrik a zsákmányul kinézett szerencsétlenre, majd hatalmas mancsával porrá zúzza az illetőt, nem gondolja? – feszegette a riporter a kérdést. – A farkát pedig az áldozat nyaka köré hurkolva akár meg is fojthatja a szerencsétlent, vagy hatalmas karmaival felszánthatja a hasát úgy, hogy kiömlenek a belei! És mi a helyzet a többi ragadozóval, a mormotákkal és a vízilóval?

– Nem, hát igazán nem hiszem… én valójában… hogy zsákmány, az túlzás… – szabadkozott az igazgató. – A mormota és a víziló pedig nem tekinthető ragadozónak igazából

            Ám a riporter figyelmét időközben elvonta egy tatu-ikerpár és futtában ordított hátra a kamerásnak:

– Mikikém, csinálj néhány közelit ezekről a hatalmas pincebogarakról! Kedves nézőink! Vérszomjas lények lepték el időközben az állatkert sétányait, amelyeken máskor békés látogatók, anyák és ártatlan gyermekeik töltik gyanútlanul vasárnapjaikat…

– Nem, nem, azok tatuk, ártalmatlan öves állatok csupán. Rovarokat, gyümölcsöket esznek, emberre veszélytelenek! – kiáltott utána az igazgató, de hangját elnyelte a lábdobogás.

            Bonifác úr leroskadt egy pálma alatti padra, és elővette hatalmas zsebkendőjét, hogy megtörölje izzadó homlokát. A korábban a zsebébe menekült mormotakölyök ezt a pillanatot találta alkalmasnak, hogy eleressze feszülő hólyagját, és az igazgató zekéjén nedves foltot hagyjon.

            Az afrikai óriáscsótányok szabályos libasorban masíroztak a lába előtt a sétányon.

            Ormányosi úr felnyögött. Ez őrület, tiszta őrület. Mi folyik itt? És egyáltalán, hol a pokolban lehet Tóni és Tódor, a két állatgondozó?

A szerző június 6-án, szombaton 15 órakor dedikál az Ünnepi Könyvhéten, a Naphegy Kiadó standjánál.

kertedi

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?