Előző hétvégén egy szuper rendezvényen voltunk Borkával, ahol többek között az otthon szülésről is szó volt. Ugyan azt hittem, hogy az első szülésemet sikerült már feldolgoznom, mégis elpityeredtem, miközben Király Ági azokról a rutinszerű beavatkozásokról beszélt, amiket bizonyított káros hatásaik ellenére szinte minden kórházi szülésnél alkalmaznak.

Gyakran előfordul este lefekvés után, hogy a sötétben forgolódva annak a bizonyos estének egy-egy képe villan be a tudatomba, minden egyes porcikámba a „menekülj!” üzenetet küldve, de eddig nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Azonban be kellett látnom, hogy a gyógyulási folyamat kritikus része az, hogy amíg nem lökődik ki a lelki tüske, addig foglalkoznom kell vele. Próbáltam magamat elképzelni terapeutánál, vagy ismerőssel kivesézve a témát, de (az elmúlt héten bekövetkezett robbanásszerű hormonnövekedésemnek is hála) valószínűleg 5 percen belül nekiállnék vigasztalhatatlanul sírni, és sosem jutnánk egyről a kettőre. Úgyhogy inkább írok. Kérdés volt, hogy itt, vagy a személyes blogomban, de tulajdonképpen beleilleszthető a várnadósnaplóba, hiszen ez a tapasztalat vezetett el oda, hogy a második gyermekemet otthon tervezzem megszülni.

Szeretném megkérni azon olvasóimat, akik babát várnak (pláne, ha az elsőt!), hogy hagyják ki ezt a posztot, mert senkiben nem szeretnék félelmet kelteni a szüléssel kapcsolatban! Ez egy öncélú, felszabadító írás lesz, nem hordoz különösebb üzenetet, és nem vonható le belőle életre szóló tanulság.

Az első dolog, ami eszembe jut, ha Borka megszületésére gondolok, az az a pillanat, amikor a hasamra tették, és lepisilt. Aztán az arcát meglátva észrevettem, hogy a szemei alatt pont ott vannak gödröcskéi, mint nekem. De ezután további arcok kúsznak be a látóterembe, és azok egyáltalán nem pozitívak. Az első érzés pedig a megfosztottság, aztán jönnek szép sorban a félelem, a kiszolgáltatottság, a csalódottság (leginkább magamban)... Az első igazán pozitív emlékem Borkával kapcsolatban, amikor a megszületése utáni harmadik éjszakán végre sikerült elaltatnom az ágyban ülve a mellkasomon, és a magzatvíz elfolyása utáni negyedik éjszakán végre aludtam két órát, nem csak róttam a köröket az osztály folyosóján. Aztán a beígért hazaindulásunk előtti estén fürdetésnél a mérleg - 300 gramm súlyvesztés után - végre pozitív változást mutatott. De a legelső igazán boldog pillanatunk otthon volt, amikor kicsomagoltuk a jócskán túlméretezett overálból, bebújtattuk a réges-régen vásárolt macis hálózsákba, felvittük az ágyunkba, és mellételepedtünk mi is. Ekkor lettünk igazán család.

A negatív lecsapódás a 35. héten már jelezte a jöttét: kiderült, hogy Borka visszafordult harántfekvésbe, és közben minimum kétszer a nyaka köré tekerte a köldökzsinórt. Az ultrahangot kezelő hölgy (mivel 4d-s volt, nem is vagyok biztos benne, hogy szakember, csak betanított munkás volt) kijelentette emellé, hogy túlérett a lepényem, kevés a magzatvizem, és amúgy mikorra vagyok császárra kiírva? Persze két nap múlva az orvosom megnyugtatott, hogy ez az állapot nem vezet még egyenesen a műtőbe, de így valóban nem szülhetem meg, hiszen a magzatvíz elfolyásával a lábai kerülnének a szülőcsatornába, ami a császármetszés rizikóját is emelné. A homeopátiás és a derékfelpolcolós megoldás nem vált be, viszont a manuális fordítás sikeres volt. De ekkor már teljesen elvesztettem a hitemet magamban. Kövérnek, esetlennek, inkompetensnek éreztem magam. Rettegtem, hogy visszafordul, és mégis felvágnak. A vajúdó pózokat bemutató jógaoktatásra el sem mentünk, kidobott pénznek éreztem. Ímmel-ámmal iszogattam a málnalevél teát, homeós bogyókat szopogattam, de érzésre még nagyon messzire voltam a szüléstől, az anyává válástól. A bepakolt bőröndöm mellett elsuhanva összeszorult a gyomrom: hamarosan a kórházban leszek, ismeretlenek közt, akik csak egy darab húsként látnak, amit ki kell klopfolni.

Nem gondolom, hogy a gonosz orvosok-szülésznők babráltak ki velem. Részben a saját tudatlanságom okozta a traumát, részben a kórházi protokoll – persze a bunkó beszólások (nekem és a kísérőimnek is) és a kommunikáció teljes hiánya semmivel sem emelte a belső békémet, és a magamba vetett hitemet. Úgy éreztem magam, mint egy óvodás, akinek minek is mondanának bármit, hiszen a kis oktondi semmit sem értene, és aki hamarosan még maga alá is fog piszkítani. A beérkezésnél a „Minek jött be?” kérdés, 20 óra stagnálás után a „Nem értem, miért hagyták, hogy elhiggye: normális szülése lehet?!” mondat, a láthatóan bal lábbal kelt szülésznő „Most kap egy injekciót!” kijelentése, a kitolás közben az orvos motyogva kért szikéje (amit véletlenül pont felfogtam, és finoman próbáltam is ellenállni), az osztályra leszállító néni „Csak álljon fel, és lépjen kettőt!” utasítása, amikor éppen elvitték a gyerekemet, mert az ágy támláját nem tudták feljebb emelni, mivel azonnal el akartam ájulni a vérveszteségtől – belém égtek.

Az igazság az, hogy én nem vajúdtam. Idő előtti burokrepedésem volt, de valahogy a szervezetem nem látta elérkezettnek az időt arra, hogy ki is lökdösse magából a kis albérlőt. Hogy ez testi vagy lelki jelenség volt, azt sosem fogom megtudni. Bár gyanítom, hogy lelkileg nem voltam kész még rá, és a mindig is utált kórházi környezet még szorongást is keltett bennem.

Mint „szelíd beavatkozás”, felhelyeztek egy ballont, aminek a kivitelezése fájdalmas és vérzést okozó volt. Ráadásul ezután órákig úgy kellett volna ráhangolódnom a vajúdásra és a szülésre, hogy ülni nem tudtam kényelmesen a csőtől, úgy járkáltam, mint aki már maga alá csinált, és minden pisilésnél manővereznem kellett, hogy csak annyira guggoljak rá a csészére, hogy a vaginámból kilógó műanyag ne érintkezzen vele. De ahogy elkezdte a helyi protokoll által megszabott időkorlát szorítani a személyzetet (persze azért a műszakváltást megvárták...), olyan lendületű oxitocint kaptam, hogy ki akart robbanni belőlem a gyerek. A mindenféle átmenet nélkül fellépő szétfeszítő fájdalom csakhamar kifárasztott, főleg miután rám förmedtek, hogy feküdjek az ágyra, és ne nagyon mozgolódjak, mert a ctg nem érintkezik rendesen.

Az utolsó józan tettem a vécére való kitámolygás volt, aztán már csak villanások maradtak. Elviselhetetlen feszítés a derekamban. Tehetetlenség. A szülésznő olyan fájdalmat okoz az egyik hüvelyi vizsgálatnál, hogy ha lenne erőm, belé rúgnék. Valamit mondtam is neki, mert ezután csak az orvosom vizsgálta a méhszájamat. Forróság. Nem kapok levegőt. Nembírom. Meggyulladok. Sírni sem tudok. Nemakarokcsászárt. Miértnemjönki. Ki akarom nyomni. Kinyomom. Nyomom. Beözönlenek, mintha valami sürgősségi eljárást kéne alkalmazniuk. Jön már. Az orvos a testsúlyát beleadva nyomja a hasam felülről, miközben a szülésznő önti belém az olajat, és két ujjal feszíti, szó szerint tépi a gátamat. Nem érzek már tolófájást. Mostmivan. Azért nyomom. A hüvelyem ödémásodott, nem jön át rajta a feje. Az orvos még erősebben nyom. Odaszalad. Vág. Kicsúszik. Húdevérzek. Kint van. Sír.

A méhlepényemre egyáltalán nem emlékszem, csak arra, hogy miután kijött, nekiálltak kegyetlen erővel nyomkodni a hasamat, mert nem tudták eldönteni, honnan vérzek. Persze a szülőcsatornán való túl gyors áthaladás szétszaggatta a hüvelyfalamat, „szerencsére” csak azokat a repedéseket kellett befoltozni. A vérzéstől alig látták a sebesüléseket, így dolgoztak rajtam vagy egy órát. Közben Borka Apájával volt, és csak üvöltött.

Végre hármasban maradtunk, újra rám tették a kisbabámat. Ahogy a videókon is láttuk, szépen elkezdte keresni a mellemet. Lökte föl magát, és tátogott, közben kicsit panaszkodott, de nagyon szépen haladt. Végre kicsit úgy éreztem, hogy valami úgy sikerül, ahogy azt szerettem volna. Ekkor benyitott a szülésznő, és a mellbimbómtól egy centire tátogó gyereket megfogta, és erőszakosan rányomta a másik mellemre. Itt apró darabokra tört az az elképzelésem, hogy már minden rendben lesz. Mivel felültetni nem tudtak, így hamarosan úgy döntöttek, hogy nem vagyok képes ellátni a babámat, ezért levisznek minket az osztályra. Ha úgy gondoltam, hogy a szülésznőnél bunkóbb már nem lehet senki, nagyon tévedtem: az alvázmosást és a leszállítást végző néninél még a mészáros is finomabban bánik a disznóval kibelezés közben.

Betettek egy üres szobába. Pihenjek. Nem hozzák ki a babámat. Pihenjek. Sok vért vesztettem. Pihenjek.

Egyedül maradtam. Zokogok. Rettegek, hogy ha lehunyom a szemem, meghalok. Hol a babám? Biztos üvölt, és senki sem foglalkozik vele. Ha meg igen, akkor élete első óráiban már azzal szembesül, hogy nem számíthat az anyjára, mert az gyenge. Csak elnyom az álom. Másfél óra múlva felkelek. Zokogok tovább. Keresem a nővérhívót, szerintem bepisiltem. Csak vérzek. Mikor láthatom a babám? Majd ha jönnek látogatók, és ki tudják venni a kiskocsiból. Pihenjek. Ötpercenként nézem a telefonom. Hét óra, hívom Anyut, hogy siessenek, mert nem adják ki nekem Borkát.

Megfogadom, hogy minden igyekezetemmel azon leszek, hogy sokkal jobb anyuka legyek, mint ahogy megszültem.

Bojszy

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?