Amikor a kislányom kétéves lett, úgy gondoltuk, előrukkolhatnánk valami olyan szülinapi ajándékkal, ami hosszabb távra szól. Mivel tavasszal vettünk neki egy kis játszóházikót – nem húsvétra, csak úgy, mert akkor volt éppen annyi az ára, mint amennyi –, gondoltam én, kapjon bele egy kis babakonyhát, mert igencsak érdekli, mi is folyik az igaziban.

Napokig bújtam a netet, az aukciós oldalakat, az apróhirdetéseket, a játékboltokat, mindhiába. A legtöbb babakonyha műanyag valami, amivel biztosan jót játszanak a csöppségek, de ÉN nem ilyet akartam. Méghogy a gyerek miatt! NEKEM nem tetszett a kínálat. Nekem egy játékkonyha ne legyen műanyag, ne villogjon, vagy ha már mindenképp villognia, világítania kell, legalább ne „zenéljen”. Különben is egy pici kis házikóban lesz, ahol nem lehet körüljárni, és hideg is lesz, meleg is lesz, a műanyag pedig nem nagyon szereti ezt a kiképzési formát.

Akkor kezdtem érdeklődni a kis fából készült, igazi konyhát utánzó remekművek iránt. Na, abból nagyon sokat találtam, ami tetszett. Ami megvehető volt, azt drágának találtam, ami elkészíthető, azt időigényesnek, tekintve, hogy az ötlet és a szülinap között nem hagytam túl sok időt.

Végül félresöpörtem az egészet. Mi lenne, ha a magam feje után mennék, és egy rendbontó, gyorsan és olcsón elkészíthető, valamit ütnék össze meglévő dolgok felhasználásával? Körülnéztem a sufniban: találtam két fából készült „fűszertartó” polcot. Csak a nevében volt fűszertartó, mert együtt a kettőre sem tudtam volna felrakni a fele fűszeremet sem, de eltettem, mert a formájuk tetszett. Volt egy régi műanyag játék villanyrezsó is. Csak épp hiányzott az egyik főzőlapja, és lekoptak a gombok mellől a matricák, és a mutató mellől az óralap. Voltak még edények, evőeszközök, poharak. A rezsót és az edényeket a testvéremtől hoztuk el egy bohém ötlettől vezérelve, miszerint az ő lánya a felnőttkor küszöbén talán már nem tart rá igényt, az én gyerekem meg később lehet, hogy igen.

Ha már eddig megvoltam, elkezdtem gondolkodni, hogy hova is helyezhetném el a rezsót és az edényeket. Kellene valami polc. Mivel épp Pesten volt dolgom, bementem a kedvenc bútorboltomba, és beszereztem pár olcsó apróságot: egy éjjeliszekrénynek nevezett darabot, egy ülőkének címkézett hokedlit, valamint két kis gyerekszéket, ami nagyon megtetszett. Nem sokba került az egész. Hazavinni tömegközlekedéssel annál izgalmasabb volt.

Maradt majdnem egy hetem, hogy összerakjam a konyhát, persze teljes titokban, hogy a szülinapos ne is sejtsen semmit. Úgyhogy esténként fogtam az ecsetet, és élénk színekre festettem – akrillal, hogy vízálló is legyen – a darabokat. A konyha egy tűzhelyből, két polcból, és egy kis étkezőből állt. A hokedli lett az asztal, a két kis gyerekszék megtartotta eredeti funkcióját, és székként szerepelt az összeállításban. A szülinap előestéjén, miután a leányzó elaludt, egy elemlámpával kimentem a kertbe, és a sufniból szépen előszedtem a gondosan elrejtett darabokat, és berendeztem a házikót. Ez a mozzanat később kapott fura szerepet: az utcában futótűzként terjedt a hír, miszerint este valahol betörők jártak, mert többen látták az elemlámpa fényét, ahogy ugyanazon az útvonalon járt valaki fel és alá.

 

A szülinap remek volt: egészen délutánig nem is járt a kisház közelében sem az ünnepelt. Volt más érdekes dolog: vendégek, bográcsozás, torta… Aztán eljött a pillanat, amikor azt mondtuk, hogy nézze meg az ajándékát, ott van bent. Nagy volt az öröm! Egészen sötétedésig ment a főzőcske. Bár a konyha nem modellez valódi konyhát, nem villog, és nem zenél, nincs ezernyi kiegészítő hozzá, de remekül megállta a helyét. Tavaly nyáron már az akkor kétéves fiam is felfedezte, micsoda rakott káposztát, teát, és leveseket lehet főzni ott. A konyha kiállta az idő és a gyerekek próbáját. És ehhez még különösebb kézügyesség sem kell!

keszzsu