Elég későn jött szembe a Nagybetűs Igazi, majdnem 33 voltam, amikor rám talált. Persze minden relatív, igazából örüljek, hogy van Nagybetűs Igazi, aki tényleg nagyon szép és jó. Már csak egy kisbaba hiányozna hozzá…

Egymásra találásunk után jó évvel született meg a Nagy Döntés, hogy nem védekezünk tovább, jöjjön a bébi, amikor jönni akar. Párom, a kis naiv, egybőli sikert vizionált, 9 hónap múlva csittifitti kis családot, apu, anyu, és egy kis golyófejű babácska. 

Én azért kicsit borúlátóbb voltam, lévén a nővérem pajzsmirigyes, és évek óta próbálkoznak (több inszem, és egy lombik az eddigi mérleg – egyelőre sajnos még nincs baba). Párom nővérének pedig korai petefészek kimerülése van, 30 éves kora körül elfogytak a petesejtjei, átesett több lombikkezelésen (ha jól emlékszem, 7 volt), aztán megelégelték a férjével az egész hercehurcát, a hormonkezeléseket, és a kudarcokat, és az örökbefogadás mellett döntöttek. Hát szóval az ilyen történetek után az ember kicsit óvatosabb, pláne 34 évesen.

Hozzá kell tennem, hogy én fiatalon voltam már egyszer terhes, védekezés mellett, ráadásul a ciklus 9. napján estem teherbe – sajnos egyáltalán nem álltak úgy a dolgok, hogy vállalni tudtuk volna, nem véletlenül védekeztünk. Műtét, hát nem életem legfényesebb momentuma mit ne mondjak, de túléltem…

Abbahagytuk tehát a védekezést, és vártuk a csodát. A csoda nem jött. Első hónap, második, harmadik, sokadik – semmi. Az elején nem izgultam ezen annyira, nem mindenki olyan szerencsés, hogy elsőre sikerüljön, egy éven belül teljesen oké a dolog. Közben a legény megkérte a kezem, elkezdtük tervezni az esküvőt, utazgattunk, dolgoztunk, éltük az életünket. Egy jó fél év eltelte után azért már egy kicsit zavart a dolog, így a szokásos éves rákszűrésnél megkérdeztem az orvosomat (akiben egyébként emberileg és szakmailag is maximálisan megbízom), hogy ilyenkor mi a teendő? Vérkép nálam, meg kell nézni, hogy az apukánál is minden rendben van-e, és aztán HSG.

Jaj.

Elkezdjük? Kezdjük, persze. Beutaló vérképre, elmegyek, lecsekkolják: minden rendben. Vér, hormonok nálam: pipa.

Apuka csekkolása: szépen elzötyögtünk a villamoson az előre megbeszélt időpontban, vőlegény kabátjának belső zsebében a frissen levett minta a kis üvegcsében. Nem mondom, hogy nem volt életem egyik legbizarrabb élménye, amikor hármasban ültünk a rendelőben: a doktornő, aki a matériát alaposan és szakszerűen vizsgálta előttünk (szín, nyúlósság, stb…), és közben mindenről tájékoztatott, miközben mindannyiunkat szépen lassan elborított az anyag jellegzetes, átható szaga; a lehető legrosszabb választól rettegő, halálra vált, falfehér vőlegény; és én, aki soha nem látott még ilyet mikroszkóp alatt. Végül kiderült, hogy minden rendben, bár kicsit lassúak, de jó lesz ez. Sőt: lám-lám, a mikroszkóp alatt kezdenek felmelegedni, és gyorsabban mozogni, még jobb! Rendben lesz ez! Igazolást megkaptuk, pecsét, minden oké. Bébiragasztó vizsgálat: pipa.

A HSG vizsgálat

A petevezeték átjárhatósági vizsgálat során egy katéteren keresztül a röntgensugarakat elnyelő kontrasztanyagot juttatnak a méh üregébe, ahonnan az a petevezetőkön keresztül - normális esetben - kiáramlik a hasüregbe. A röntgenernyő alatt kirajzolódik a folyadék útja, és láthatóvá válik, hogy a petevezető átjárható-e vagy sem.

A beavatkozás kisebb-nagyobb kellemetlen érzéssel járhat, ezért javasolt a fájdalomcsillapító. Kisebb fokú elzáródás esetén van esély arra, hogy a folyadék nagyobb erővel való befújása esetleg megnyitja a lezáródott petevezetéket, ám ez már valóban fájdalmas lehet.

(Forrás: Egészségtükör)

Hát akkor HSG. Na, ettől nagyon féltem. Egyrészt a nővérem is átesett már ezen, és neki sem volt kellemes élmény, másrészt naná, hogy feltúrtam a netes fórumokat az ezzel kapcsolatos tapasztalatok után, de még a drága doktor urat is megkérdeztem: „Hát nem fog nevetni közben, de túl lehet élni” – jött a válasz. Kösz.

Januárra voltam beírva, de volt egy külföldi párnapos utam munkaügyben, meg egy fontos leadásom, meg… Igazából azt éreztem, hogy nem állok rá készen lelkileg, kell még egy hónap haladék. Sőt, februárban is menekültem volna mindenféle indokkal, de a nővéremmel leültem beszélgetni, és azt mondta, hogy ne halogassam, ezen túl kell esni hamar, és kész. Nem lesz kellemes, de ez van. Hát jó.

Nem szépítem a dolgokat, a HSG előtti héten már nem voltam önmagam, teljesen magamba fordultam, és csak arra tudtam gondolni, hogy legyek túl az egészen. Aznap korán reggel felkeltem, összekészítettem a kis csomagomat, belekaroltam a vőlegénybe, se étel se ital (nyilván nem is tudtam volna), csak két baromi erős fájdalomcsillapító (ezt a dokim tanácsolta, és valóban nagyon jó ötletnek bizonyult), és elindultam, mint akit a kivégzőosztag elé visznek. Magamon kívül lépkedtem a villamos felé, a kórházba, az adminisztrációra. Megérkezett a dokim (vőlegényem akkor látta először, és nagyon jól elszórakozott azon, hogy micsoda karakter), eligazított, én pedig vártam a folyosón a műanyag széken a soromra.

Én voltam az első, szólítottak, bementem, levetkőztem, ágyra fel. Nem tartott sokáig az egész, és bár tényleg nem egy kellemes élmény, sokkal rosszabbra számítottam. Tény, hogy volt egy pár másodperc, amikor ordítottam, de legalább nem nyúltam bele a röntgenképbe, ahogy a dokim kérte. Abszolút kibírható volt, szerintem nálam a következő dolgok segítettek: egyrészt a két baromi erős fájdalomcsillapító előtte. Másrészt: pár  nappal előtte beszéltem a barátnőmmel, aki már szült, és azt a jótanácsot adta tovább, amit neki szüléskor mondtak: csak lazán! Nyilván egy ilyen helyzetben elég nehéz „csak lazának” lenni, de ha a körülményekhez képest megy, akkor az sokat segíthet. Igyekeztem, és szerintem tényleg számított, főleg a műszer felhelyezésénél. Harmadrészt: előtte megkértem a dokimat, hogy mondjon mindent, hogy  mi történik, mit csinál, meddig fog tartani, stb., mert ez engem megnyugtat. Mondta is, és tényleg számított, hogy tudtam, hogy mi történik. Summa summárum megvoltunk elég hamar, és én – kis túlzással – úgy ugrottam le az ágyról, mint a nyúl: a dokim nézett is, hogy nem vagyok-e rosszul, vagy nincs-e hányingerem, de én csak a megkönnyebbülést éreztem, hogy végre túlvagyok valamin, amitől hetek óta rettegtem. Kaptam egy adag vattát, ami jól is jött, mert jött kifelé a kontrasztanyag és vér is rendesen, felöltöztem, és vigyorogva kimentem a folyosóra. Vőlegény hozott egy nagy bögre forró friss teát, emlékszem, annyira jól esett, mint soha máskor. Kis idő múlva összeszedtük magunkat és elmentünk reggelizni, majd vissza a leletért. 

Miután megkaptuk a leletet, kiderült, hogy miért ordítottam: mindkét petevezetékem el volt záródva, de sikerült mindkettőt megnyitni, hurrá! Volt még egy-két terminus technicus, amit nem értettem, de a dokim elmagyarázta: az egyik petevezeték teljesen rendben van, a másik kissé egyenetlen és szűk, „de a sperma ott is befér”. Akkor mi a teendő? „Fél éven belül várom pozitív teszttel.” Oké, doktor úr!

HSG: pipa.

(Hogy ne legyen ilyen rózsaszín az egész, hozzáfűzném, hogy hazafelé a villamoson kiszállt a fájdalomcsillapító hatása, és olyan fájdalom tört rám, hogy azt sem tudtam, hogy élem túl az elkövetkezendő 20 percet amíg hazaérünk – de túléltem, fájdalomcsillapító, pár nap pihenés, és oké voltam.)

HSG után kellett egy kis idő, amíg helyreálltam testileg-lelkileg. Megvártuk az első havit, és utána minden visszazökkent a rendes kerékvágásba. Március volt, és március végén már nem is jött meg. Nem hittem el, hogy mi történik, pedig voltak rá jelek, aztán pedig vettem egy tesztet, kettőt, hármat, és mindegyik azt mutatta: terhes vagyok! Nem tudtam mást csinálni, csak mosolyogni magamban, boldogan, annyira örültem! Bejelentkeztem a dokihoz, kaptam időpontot két hét múlva. Elmentem, megnéztük UH-val: hát, picike, „de hát láttam én már bármilyen kis petesejtből egészséges kisbabát”, várjunk, majd nézzük meg jövő héten. Jövő héten én külföldön vagyok. Akkor majd, ha visszajöttem. Addig se hirdessem mindenfelé, meglátjuk, mi lesz még. Oké, rendben. Amúgy sem értettem soha, amikor valaki a harmadik hónap előtt világgá kürtöl, sőt, még utána is, én nem fogok kürtölni. Azért a szülőknek óvatosan elmondtuk, hogy van valami, de még nem biztos, még nem nyilvános, még nem lehet hangosan örülni, de talán… Annyira örültünk neki, nem bírtuk magunkban tartani!

A következő héten külföldön voltam a vőlegénnyel, de nem bírtuk ki, és elmentünk UH-ra kint: még mindig nincs embrió, szikhólyag van. Még nagyon korai, várjunk. Hát, jó, azért 8 hetesen nincs semmi, nem baj, várunk. Most már annyira türelmesek vagyunk. Hazaérve nem kaptam időpontot, csak későbbre: nem baj, várunk. Egy hét múlva vőlegénynek el kellett utaznia egy hétre külföldre egy munka miatt, én maradtam: majd megírom, hogy mi volt a vizsgálaton, semmi gond. 

Tudni kell rólam, hogy elég aktív életet élek, futok, rengeteget sétálok, biciklizek. Miután kiderült, hogy terhes vagyok, abbahagytam a futást és a biciklizést, bár a dokim azt mondta, hogy csinálhatok mindent, „ha elmegy, akkor nem amiatt megy el”. A séta megmaradt, de a 10. héten már tényleg nagyon hiányzott valamilyen mozgás, ezért elmentem úszni egyet. Úszás után egy kicsit pecsételtem, felhívtam a dokit „semmi gond, ilyen előfordul, jövő héten úgyis jön vizsgálatra, ha kell, akkor felírok rá valamit. Amíg nincs erős vérzés, görcs, addig nincs gond.” Oké mondom, de mi van, ha van? „Hát akkor irány a kórház.” Oké, rendben. Mindez csütörtökön volt.

Pénteken még pecsételtem, de semmi fájdalom, semmi különös. Lenne már hétfő, vizsgálnának meg, hogy tudjam, mi van! Na, mindegy, türelmes vagyok, várok. Szombaton már nagyon enyhén elkezdett fájdogálni a hasam. Nem volt vészes, először csak éreztem, hogy „van valami”. Aztán egyre jobban fájt. Életem legrosszabb éjszakája következett.

Éjjel nem bírtam aludni, egyre jobban görcsölt a hasam, a pecsételő vérzés megmaradt. Egyedül voltam, a vőlegényem külföldön, csak a kutya volt velem – hozzáteszem, soha nem fekszik az ágy mellé az oldalamra, de akkor odafeküdt, és egész este nem tágított. Szerintem megérezte, hogy baj van. 

Eldöntöttem, hogy hajnalig várok, akkor fel tudom hívni az egyik barátomat, hogy jöjjön a kutyáért, én pedig azonnal megyek a kórházba. Hajnali 4-kor hívtam a barátnőmet, nem kérdezett semmit, csak jött, segített összeállítani a csomagot, fogta a kutyát, és megvárta a taxit. Akkor már nagyon erősen véreztem.

Megérkeztem a kórházba, felvették az adataimat, és felmentem az osztályra. Vasárnap kora reggel volt, az ügyeletes doki éppen császározott, engem pedig leültettek a folyosóra, hogy várjak. Annyira fájt a hasam, hogy lefeküdtem a padra, és becsuktam a szemem. Körülöttem csupa terhes nő sétált, várakozott, beszélgetett. 

Nemsokára megérkezett apukám, akit még a taxiból hívtam. Elkezdett reklamálni a főnővérnél, hogy csináljanak valamit, mert rosszul vagyok, és a folyosón fekszem egy padon, és még egy pohár vizet sem kaptam. Kiderült, hogy a főnővér nem szereti, ha valaki iszik műtét előtt – ihatok, de csak egy-két kortyot. Az ügyeletes doki pedig mindjárt itt lesz. 

Elkezdtem sírni, apu pedig vigasztalt, hogy bármi is lesz, a legfontosabb most az én egészségem. 

Nemsokára megérkezett az ügyeletes doki, és behívott a vizsgálóba. Felültem a székbe, ömlött belőlem a vér. Az orvos alig tudott megvizsgálni, mert minden tiszta vér volt, és folyamatosan csak folyt belőlem. Nagyvégtére sikerült megnézni UH-n, nem látott magzatot, embriót, csak a „töredezett méhnyálkahártyát”. Elmondta, hogy műtét lesz, de addig feküdjek be a szobába, majd ha felszabadul, jön. Addig is beküld egy takarítót.

Kiment, és én elkezdtem átöltözni a magammal hozott hálóingbe és papucsba. Minden tiszta vér volt. Emlékszem, ránéztem a székre, amiben vizsgált: úgy nézett ki az a szék, mint a horrorfilmekben, percekkel azután, hogy leszálltam róla, még mindig csöpögött róla a vér, mintha valami effekt lett volna. A földön mindenhol óriási vértócsák.

Átöltöztem, letöröltem magamról a vért, és beslattyogtam a szobába, amit kaptam. Szerencsére egy olyan szobát kaptam, ami üres volt. Rám tették az infúziót, mert nem ihattam. Apu ott volt velem végig, várni kellett olyan 5-6 órát a műtétre, addig feküdtem, beszélgettünk, és én erősen véreztem.  Egyszer bejött az anesztes, fura, érdekes figura, kérdezett pár dolgot, állított az infúzión, aztán kiment. 

Végül megérkezett az orvos olyan 14 óra körül, pont, amikor rosszul lettem. Nem tudom, hogy a vérveszteségtől, attól, hogy nem ettem, nem ittam addig semmit, vagy a lelki sokktól. Bepánikoltam, szédültem, remegtem. Aláíratták velem a papírokat, Apu hívta  a főnővért, hogy csináljanak valamit, rosszul vagyok. Szerencsére akkor már jött a doki, a műtősfiú, feltettek az ágyra, és toltak a műtőbe. Rendes volt a doki, nyugtatott, azt mondta mindjárt minden rendben lesz. Aztán feltettek a műtőágyra, rám tették a maszkot, és onnantól filmszakadás.

A következő kép az volt, hogy ébresztgetnek, és én felriadok: „Mi történt???”. Elmondták, hogy megtörtént a műtét. Kérdeztem, hogy minden rendben volt-e, mondták, hogy igen. Visszatoltak, Apu ott várt. Kábán mondtam neki, hogy milyen jó, hogy itt van, aztán álomba zuhantam.

Pár óra múlva felébredtem. A műtéttel minden rendben volt. Ha szerettem volna, hazamehettem volna aznap este, de úgy döntöttem, hogy nem szeretném a vasárnap estét otthon egyedül tölteni ezután, így bent maradtam aznap estére. Másnap kora reggel felébredtem, végigjártam az adminisztrációs utat, megkértek, hogy menjek vissza vérvizsgálatra ekkor és ekkor, megkaptam a zárójelentést, Apu megérkezett, és hazakísért.

Másnap hazaérkezett a vőlegényem, akinek ugyancsak ez volt élete legrosszabb pár napja. Tudott mindenről, és nem tudott hazajönni egy másik kontinensről szombat éjjel. Mire kedden megérkezett, már nem volt terhes a menyasszonya. Meggyászoltuk a kisbabánkat ketten, és ő ápolt, amíg jobban nem lettem. Volt mindez idén május végén.

Visszamentem a vizsgálatokra, minden rendben volt. Az orvos azt kérte, hogy várjunk két ciklust. 

Közben nyáron megtartottuk az esküvőnket, gyönyörű volt, egy olyan élmény, ami életem végéig emlékezetes marad – bár nem szépítem a dolgot, sok stresszel is járt, már az előkészítés része. Mégis, most már férj és feleség vagyunk. Ha nem is úgy, ahogy gondoltuk még tavasszal - hogy a kisbabánk is velünk lesz az esküvőn -, de nagyon meghitt, bensőséges, intim, családi esemény volt, aminek ráadásul az oroszlánrészét a férjem intézte, szervezte, ügyezte: tényleg, egy szavam sem lehet.

Közben voltam kontrollvizsgálaton, minden rendben a műtét után. Júliusban a doki zöld utat adott nekünk. Csakhogy közben teljesen felborult a ciklusom. Az addig pontosan 30 napos ciklusom teljesen kiszámíthatatlanná vált, 27 és 35 nap között akkor jön meg, amikor neki úgy tetszik. Az utóbbi két hónapban ez inkább felfelé tolódik, azaz 32-34 nap felé. Kicsit kétségbe is estem. Elmentem hát a dokimhoz, aki elküldött egy újabb vérképre/hormonvizsgálatra. 

Beutaló, vérvizsgálat.

Az eredmény megvan, időpont a dokihoz megvan – két hét múlva. Most várok megint. Ha peteéréssel vannak gondok, akkor „azon segíthetünk” - mondta. Ha nem, akkor januárban megint HSG, hiszen a petevezetékek elzáródhattak megint a vetélés miatt. 

Hát, itt tartok. 35 (majdnem 36) évesen, kicsit több mint másfél év „próbálkozás” után (nem szeretem ezt a szót, hogy próbálkozás).

Nem mondanám, hogy teljesen rákattantam a dologra, vagy hogy betegesen mániámmá vált a dolog. Dolgozunk, sportolunk, éljük és élvezzük az életünket, elfoglaljuk magunkat… Csak tényleg, olyan jó lenne. Egy csomó embernek ez annyira természetes – persze tudom, hogy egy csomó embernek meg nem… 

(Azokról, akik azt mondják rám, hogy „karrierista, 35 évesen még nem szült”, inkább nem is mondok semmit… Azokról sem, akik pofátlanul bekérdeznek nagy társaságban: „hát a babán gondolkodtok már?”) Ráadásul annyi csecsemő, meg terhes ember van a környezetben, a „legnagyobb közösségi oldalon” heti két új baba/pocak/UH kép (WTF?) az átlag. Már Katalin hercegné is terhes, a barátnő is terhes, a munkatárs is terhes (ugyanarra a napra van kiírva, mint én voltam) – tényleg, már csak azt várom, hogy az alattam lakó 65 éves szomszéd néni jelentse be, hogy ikrekkel terhes.

Közben meg gondoljak arra, hogy a nővéremnek még nehezebb, meg a férjem nővérének…

Tud valaki mondani valami biztatót? Minden véleményre kíváncsi vagyok.

Perdita

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?