Mindig is imádtam az autókat. Gyerekkoromban apukám régi matchboxaival játszottam. A babaház volt a garázs, abban parkoltak a kocsik. Az összes autómárkát ismertem, emblémával együtt, gyakran játszottunk rendszámosat, amint megtanultam az ábécét.
Alig vártam, hogy én is vezethessek. Az első fizetésemből rögtön beiratkoztam a KRESZ-tanfolyamra, aztán amint meglett a jogosítványom, elkezdtem saját autóra gyűjteni.

Végtelenül boldog voltam, amikor szert tettem első járgányomra. Öreg volt, picike, alig 900 köbcentis, de az enyém volt. Nő létemre mindenféle kütyüt, kiegészítőt vásároltam „neki”: díszcsíkot az oldalára, központi zárat, riasztót, sötétített ablakokat, dísztárcsát. Minden hétvégén külső-belső mosás, persze saját kezűleg. Tél előtt lewaxoltam, hogy védjem a zord hidegtől. Nem hálálta meg. Egy idő után mindenféle bajok voltak vele. Hektikusan indult, vagy sem, menet közben leállt a motor, a szerelőm csak csóválta a fejét. Nagyon akartam, hogy rendbe jöjjön, másik három szerelőnél is jártam, kevés sikerrel. Aztán egyszer végleg megadta magát, nem indult többet. A ház előtt parkolt még hetekig. Fogalmam sincs, mégis mit vártam, nehezen szántam el magam a végső döntésre. Egy roncsautó-kereskedő vitte el, megsirattam, amikor feldobta a trailerre. A lelkemnek azonban jót tett, hogy a pótkulcsról füllentettem: azt megtartottam magamnak.

Tudtam, hogy minél előbb autót kell szereznem. Amit a kicsi kocsiért kaptam, az egy jobbfajta biciklire lett volna elég. Másodállást vállaltam, fiatal voltam, független, terhelhető. Pár hónap múlva már újra a hirdetéseket nézegettem. Most nem bíztam a véletlenre, szakemberrel nézettem meg a kiszemelt járgányt, de lebeszélt róla. Még kettőt nézett meg, a harmadikra mondta, hogy nyugodtan megvásárolhatom. Ez is használt volt, középidős, sportos kis piros.
Az adásvételi szerződés napján randevúztam először a (most már) férjemmel. Mondtam neki, hogy kicsit kések, épp autót veszek. Két virágcsokorral várt, az egyiket nekem hozta, a másikat az autómnak. Imádtam érte! Második randira autóskiállításra hívott. Aztán jött a harmadik, negyedik, sokadig randevú, majd két év múlva eljegyzés.

Na de kanyarodjunk vissza a kocsihoz! Fürge volt, jól szólt benne a zene, mindenhova elvitt. És a legfontosabb: megbízható volt. Bárkinek az autója elromlott a családban, mindenki az enyémet kérte kölcsön, indult hóban, fagyban, vidáman. Hat évig hajtottam, majd' százezer kilométert tettünk meg együtt. Néhol rozsdásodott, kisebb horpadások tarkították, de a motorja kifogástalanul muzsikált. Többen mondták, hogy le kéne cserélni egy fiatalabbra, de mérgesen visszavágtam ezekre a kéretlen tanácsokra. Amikor a férjem új autót vett, és nekem akarta adni az ő négyévesét, nem mentem bele a cserébe. Inkább eladtuk az övét, én pedig boldogan ültem bele az akkor már 14 éves piroskámba. Abban maradtunk, hogy akkor cseréljük le, ha bővül a család, a gyerekek biztonsága miatt.

Teltek az évek, a gyermekáldás azonban sajnos váratott magára.

Egy napon épp az uszodából kanyarodtam ki. Hatra a medencében voltam, leúsztam a szokásos penzumot, gyors hajszárítás, nyolcra mindig beértem a munkahelyemre. Egyenesen hajtok, negyvennel, amikor hirtelen elém kanyarodik egy kocsi a szembejövő sávban, majd ott ragad a kereszteződésben. Nem tudtam lefékezni. Óriási csattanás. Ordítva szálltam ki, te barom, nem láááátsz??! Hol az elsőbbségem?

A középkorú férfi dadogva szállt ki a kocsijából. Tényleg nem tudott megszólalni. Aaazt hitte, bebebefér még előttem. Nenenem is érti, mit keres itt, nenenem is eeeeezen az útvonalon szokott jönni. Mögöttünk leállt a forgalom, kértem segítséget, hogy húzzák félre a mozgásképtelen autómat, a férfi még erre sem volt képes, annyira lefagyott. Megírtuk a papírokat, nem volt kérdés, hogy elismerte a felelősségét. Amikor kezdett magához térni (személyi sérülés nem történt, csak leblokkolt), trailert hívott, telefonszámot cseréltünk, majd ment a dolgára. Az ő autója elindult. A enyém ott hevert csúfosan, nála jobban csak én voltam összetörve. Lelkileg. Épp akkor kezdtünk el járni egy meddőségi központba, petefészek-stimulálás, kétnaponta ultrahang, hogy fogok odajutni autó nélkül? Gondoltam, hamar megjavítják.

Aztán következett a küzdelem a biztosítóval, számukra csak egy öreg roncs volt az autóm, gazdasági totálkárra vették. Amennyit fizettek érte, abból nem tudtam volna megjavíttatni. A rendszer sajnos olyan, nem számít, hogy vétlenül elveszítem a motorikusan kifogástalan autómat. A piaci értéke lófütty, a használati felbecsülhetetlen. Az elvesztése felett érzett fájdalmamat az sem enyhítette, hogy a lehető legtöbbet sikerült kiverni a biztosítóból. Sőt, talán ez a felfűtöttség segített a nem egyszer heves vitákban. Ezt is roncsautó-kereskedőnek kellett eladnom, a biztosító hajthatatlan volt. A pótkulcsot azonban most is megőriztem. A károkozó férfi többször hívott, érdeklődött az ügymenettel kapcsolatban, és sajnálatát fejezte ki.

Az orvosi vizsgálatokra hol bkv-val, hol céges, hol kölcsönautókkal jártam. Aztán egyszer csak nem kellett többet menni. Ott volt a két csík a teszten.

Miután megkaptuk a biztosítótól a pénzt, újra elkezdtünk autóhirdetéseket böngészni.
Új szempontok merültek fel, gondolatban már családosok voltunk: beférjen egy babakocsi, isofix csatlakozó, légzsák. Jó öreg szerelőm, aki az előzőt is kellő gondossággal választotta ki, megint a segítségemre volt. Kinéztük, átvizsgálta, rábólintott, megvettük. Nagyon örültem neki, szép, kényelmes, újabb, mint a piroska, de... nem olyan volt.

Én sem voltam már olyan. Nem száguldoztam vele üvöltő zene mellett, nem vagánykodtam, vigyáztam a már bennem növekvő gyermekünkre. Akkor jutott eszembe, mit hajtogattam éveken keresztül: majd akkor cserélem le az autót, ha családunk lesz. És tulajdonképpen így is történt. Csak akkor, a karambol idején még nem tudtam az ok-okozati összefüggést felfedezni. Ha bővül a család.

Ha nem történik a karambol, magamtól sosem váltam volna meg az imádott kisautómtól. Addig nem bővült a család. A baleset kizökkentett erről  a pályáról. És lett család. 
Amikor erre rájöttem, felhívtam a dadogós férfit, és elmondtam neki, hogy a lehető legjobbat tette velem, amikor azon a reggelen balesetet okozott. Legnagyobb megdöbbenésemre nem nézett hülyének. Sőt, ismét elmondta, hogy sosem azon az útvonalon közlekedik, valamiért aznap ott kellett lennie. És megköszönte, hogy felhívtam, mert őt azóta nem hagyta nyugodni, tudta, hogy elveszítettem az autómat. Neki két lánya van, jó egészséget kívánt.

Lehet, hogy csak az én fantáziám szüleménye az egész. Sors, eleve elrendelés, ki minek hívja. Egy azonban biztos: minden nehézség, vagy kilátástalan élethelyzetnek lehet olyan hozadéka, amiről csak később derül ki, hogy valójában a javunkat szolgálja.

Nos, az új családtag azóta elmúlt egyéves.
Négy kerék helyett két lábon jár, sosem áll meg.
Lelkiismeretesen ápolom a karosszériáját,  gyakran olajozom.
A legjobb üzemanyagot tankolom bele (anyatej és házi koszt), ellenőrzöm a folyadékszintjét is. 
Rendszeresen hordom a szakszervizbe (gyermekorvos).
A szórakoztató elektronika csúcsszuper benne (most kezdett beszélni).
Imádom.
Van még egy büszke tulajdonosa: az apukája.

Pótkulcsra nem lesz szükség, ő már mindig nálunk marad.

Tintahal
 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?