Egy hideg januári napon megszületett elsőszülött fiúgyermekem – papája szerint Maki. Nagy boldogságban nevelgettük a mi kis Makinkat. Jöttünk-mentünk, vásároltunk, mostunk, főztünk, játszótereztünk, ügyintéztünk, kirándultunk, mint borsó meg a héja, remekül elvoltunk. Voltak kisebb elbizonytalanodások, összezördülések, de mindig gyorsan túljutottunk rajta. Működtünk, együtt.

Telt-múlt az idő, és Maki kicsit elmúlt kétéves, amikor megérkezett másodszülött leánygyermekem – papája szerint Maki 2.0. Földöntúli boldogság, én már-már szégyelltem magam, hogy ilyen pofátlanul boldog vagyok. Maki nem mutatott tipikus – olvasmányaimból, hallomásokból ismert – testvérféltékenységi tüneteket. Maki 2.0 áldott jó gyermek módjára evett és aludt, főként éjszaka jó sokat. Pár hét alatt összecsiszolódtunk. Túlléptem kezdeti nehézségeken, kialakítottam új rendszereket, és ismét működtünk, együtt.

Kezdtem azt érezni, valahogy elnehezültek a napok, minden tevékenység elvégzése ólomnehézzé és csigalassúvá válik. Maki kedvenc és gyakran – mondhatni minduntalan – ismételgetett szava a NEM lett. Gyere, öltözzünk – nem!, rakjuk el a ruhákat – nem!, fürödjünk – nem!, ebédeljünk – nem!, játsszunk, építsünk – nem!, menjünk boltba, játszótérre, nagymamához, fagyizni vagy az óperenciás tengeren túlra – nem és NEM. Így, nyomatékosan csupa nagy betűvel és hozzá olyan arccal: csak három betű, mit nem értesz??? NEM és kész.

Tekintettel arra, hogy a tekintélyelvű nevelést nem tudnám hitelesen közvetíteni a gyermekek felé, más módszerekkel próbálkoztam. Elkerülendő, hogy egy liter tej és négy kifli megvétele a sarki boltból 3 és fél órát vegyen igénybe, minden módszert, amely nem ütközik a Büntető Törvénykönyv valamely cikkelyébe, bevetettem. Kértem, magyaráztam, érveltem, utasítottam, komolykodtam, erélyeskedtem, könyörögtem, kuncsorogtam, nyöszörögtem, lekenyereztem és megvesztegettem. Volt, ami bejött és volt, ami nem. Ami, segített hétfőn, kedden már olaj volt a tűzre.

Működünk, de nem együtt.

Aztán egy kellemes őszi napon, már a vacsorához készülve kedélyesen ballagtam ki Makival a konyhába, és útközben magamhoz vettem a cipős szekrényen felejtett félliteres kólásüveget. Drága gyermek ezt észlelve közölte, hogy ő abból akar inni. Én gyanútlanul, mosolyogva közöltem, hogy az a papáé, abból nem szabad, de kap inni mást. És akkor megtörtént. Földbegyökerezett a lába és elkezdett ordítani, hogy de, de, de, azt, azt, azt... és ordított, ordított, ordított és ordított egyre hangosabban és egyre artikulátlanabbul, a fejét hátraszegte az arca vörössé vált és semmi, de az égegyadta világon semmi nem zökkentette ki.

Próbáltam mindent, ami eszembe jutott, bár az egész annyira derült égből ért és annyira... rémisztő és kétségbeejtő volt, hogy szinte semmi épkézláb nem jutott eszembe azon kívül, hogy mit rontottam el, de szar anya vagyok és hogy mindjárt megfullad a gyerekem a saját hisztijébe. Végtelennek tűnt az idő, mire egy kicsit alábbhagyott, elcsendesedett és engedte, hogy megöleljem, megnyugtassam. Megdöbbentő és kiábrándító élmény volt nekem ez, és az, hogy neki milyen lehetett megélni, arra gondolni se szeretek. A hétköznapok forgatagában ugyan el nem felejtődött, de homályba merült, aztán elmentünk tankolni...

Olyan nagyon jó hangulatú volt az egész: csak mi ketten, Maki 2.0 otthon maradt a papával, autót tankolni mégis olyan nagyfiús dolog, aztán bementünk fizetni, és ott szembejött a polcon valami túlárazott műanyag vacakság. Szerinte az neki nagyon kellett (volna), szerintem meg nem és akkor megismétlődött, tetézve azzal, hogy erőnek erejével kellett kivennem a kezéből a dobozt, miközben egy hegyes körmű 20 éves pénztáros unott arccal odacsámcsogta, hogy most akkor megveszik a vacakságot vagy sem. A gyerek ordított és vergődött, a vacakságot nem eresztette, a hátamon csorgott a víz és kínomban azt kívántam, bár lennének majd ikreid, hármasok, akik majd egyszerre csinálják ezt. Végül a doboz visszakerült a polcra valahogy kijutottunk az autóhoz és valahogy bekerült a gyerekülésbe is, de nem vagyok biztos benne, hogy azok, akik ezt látták, nem gondolkodtak el azon, hogy esetleg jelenthetnék a rendőrségen, hogy valami idióta nőszemély ráncigál egy síró gyereket egy benzinkúton.

Még a negyedórás hazautat is végigordította, csak már otthon nyugodott meg. Bevallom, nagyon megviselt az eset, legalább három nap kellett, amíg megnyugodtam és megpróbáltam kívülről vizsgálni a dolgot. Szabályosan sokkolt, hogy a Maki arcán valami teljes önkívületiséget láttam, ami miatt szinte biztos voltam benne, hogy azt se tudja, mi történik ilyenkor vele és körülötte. Később erre rácáfolt a gyermek, mert amikor napok múltán elkezdtem beszélni az esetről, mindent pontosan visszaidézett olyan tárgyilagossággal, mintha ez világ legtermészetesebb dolga lett volna

Szóval küzdünk a „nem”-ekkel és a „de”-kel, ami fárasztó, de viselhető, csak azokat a pillanatokat felejteném, amikor nemet mondok valamire, amiről tudom, hogy neki meg nagyon igen, és akkor egy pillanatra még a lélegzetem is visszafojtom, hogy na, most, mindjárt kezdődik.

És igen, minden titkos és kevésbé titkos, kicsit vagy nagyon hatékony, kipróbált vagy csak kigondolt praktikát, tapasztalatot és ötletet örömmel fogadok, ami segít meggátolni, vagy ha azt nem is, legalább lerövidíteni a hisztiket.

edyt

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?