Mióta a gyógyszerek lehetővé tették az AIDS-es betegek élettartamának meghosszabbodását és életminőségének javítását, mintha elfeledkeztünk volna a betegségről errefelé. Sajnos mintha az óvatosságról is elfeledkeztünk volna. Pedig a betegek köztünk járnak...és ahogy Singer Magdolna írásából kiderül, ma sem könnyű a sorsuk. Ma van az AIDS, illetve az ellene folytatott küzdelem világnapja.
A kilencvenes évek elején Ausztráliában annyira komolyan vették az AIDS-veszélyt, hogy a sydney-i buszon is felvilágosító szövegeket helyeztek el. Ma is emlékszem a szövegre: „és akkor Ádám találkozott Évával, majd egy idő után szexuális kapcsolatot létesítettek. Hűek voltak egymáshoz, illetve… Ádám egyszer elcsábult egy délután az irodában, ahol rövid afférja volt Jane-nel, a titkárnővel. Éva is hűséges volt… kivéve az egyetlen esetet, amikor munkatársa, Jack elcsábította a céges bulin. Jane és Jack is erényes életet éltek, kivéve, amikor Jane egy jamaicai nyaraláson elment egy helyi szépfiúval, Jack pedig Thaiföldön életében először és utoljára kipróbálta, milyen egy ottani örömlánnyal. Kalandjaikat persze titokban tartották. Sajnos mind a jamaicai szépfiúnak, mind a thaiföldi örömlánynak több mint 100 nemi kapcsolata volt az elmúlt néhány hónapban… és bármelyik átadhatta neki a HIV-fertőzést, így megkaphatta a szolid életet élő Ádám vagy Éva is. Még mindig biztonságban érzed magadat?” – kérdezte a plakát a buszon 1991-ben. Azóta eltelt húsz év, de a pesti buszok valahogy azóta sem mutogattak utasaiknak efféle szöveget.
A magyar HIV-fertőzöttségi arány viszonylag csekélynek mondható (mégiscsak jó valamire a magyarok csekély mobilitási hajlandósága és idegenekkel való viszonylagos bizalmatlansága?) ám ne áltassuk magunkat, fertőzöttek itt is vannak, bár a korszerű gyógyszerek segítségével sokaknak van esélye hosszú évekig életben maradni. De se a szemérmes hárítás, sem az az igyekezet nem visz előre, hogy „közérdekből” megszüntessék a szűrések egy részének anonimitását, hiszen akkor az érintett sem tudja meg, ha nem mer elmenni szűrésre, és így fog fertőzni még igazán. A fertőzésveszély ugyanis egy grammal sem lett kisebb, mint azokban az években, amikor a kissé mókásra vett felvilágosító szöveget olvastam annakidején Ausztráliában.
Hogy mennyire nem tudunk mit kezdeni a helyzettel, arról szakemberek beszámolói is szólnak. Singer Magdolna terapeuta, gyász-szakértő és hospice-segítő Kettős fejlődés című megrázó beszámolója szabadon letölthető a szerző oldaláról. Magdolna általában gyászolókon, haldoklókon segít, de a sors Danit, a HIV-fertőzött, AIDS-es fiatal férfit is útjába sodorta, aki a modern kezeléseknek hála nem kellett, hogy pár éven belül elbúcsúzzon az élettől. A beszámolóból kiderül, hogy a Magdolnához hasonló tapasztalt segítő sem tudja könnyedén kezelni a feladatot, és az írás talán legtanulságosabb része a „segítő” szerep csapdáiról szól.
„A mentálhigiénés képzés második évében találkoztam Danival. A sokéves tapasztalatnak köszönhetően kezdetben nem okozott nehézséget a segítő támogatás, később azonban kevésnek bizonyult a meglévő tudásom. Dani ugyanis nem az a halál felé tartó beteg volt, akikkel hospice munkám során találkoztam. Kiderült, hogy szívós küzdelme a betegséggel szemben eljuttatta oda, hogy esély van arra, hogy még éveket tudhat magáénak. Így a hospice halálba kísérésből magam sem tudom, mi lett. Nem működtek a bevált sémák, rutin. Más problémák keletkeztek, az életteljes ember problémái, nem megfeledkezve természetesen az állandó fenyegetettségről a halál közelségében. Az alaphelyzet változása magasabb követelmények elé állított, amelyeknek nehezen tudtam megfelelni.”
„Tizenkilencedik öngyilkosságom. Ismerős hely nekem ez a Lipót. Pedig az utóbbi időben már értékes az élet számomra. Amióta AIDS-es vagyok. Előtte hússzor akartam véget vetni az életemnek. Most élni szeretnék, de nincs esélyem. Ez az öngyilkossági kísérletem azért volt, mert nem mehettem el a barátom temetésére. Meghalt a 19 éves barátom, aki azért lett öngyilkos, mert megnézte a TV-műsort, benne a bejátszást a Philadelphia című filmből, amelyben látta, hogyan hal meg egy AIDS-es fiú. Azt mondta, ő ezt nem akarja végignézni, szeret engem, nem akar így látni. Ha elmehettem volna a temetésre, akkor azért más lenne, akkor talán megkönnyebbülhettem volna. De nem tehettem, a barátom családja engem tesz felelőssé a fiuk haláláért.”
- Megtanultam vállalni… Nem volt könnyű… Nincsenek barátaim. A családom meg elhagyott. Anyámmal éltem, de amikor kiderült, hogy beteg vagyok, elvitt a mentő, elfordult tőlem, félt. Azt mondta, maradhatok, de külön asztalnál kell ennem, külön tányér, evőeszközök, külön szobában aludnom. Nem akartam ezt a megaláztatást. Azóta sem láttam, nem keresett egyszer sem.” (részletek Dani naplójából)
Dani ma itthon a többségnek láthatatlan. Akkor is az lenne, ha nem lenne homoszexuális, avagy hajléktalan, "csak" AIDS-es – HIV-fertőzöttséget ugyanis nem csak a homoszexuálisok kaphatnak, sőt az sem szükséges hozzá, hogy mi magunk szexuális kapcsolatba kerüljünk egy majdnemhogy ismeretlennel. Ádámok és Évák vagyunk a buszon, amin biztonságban érezzük magunkat, amíg el nem olvassuk a felvilágosító szöveget. Akik szántszándékkal nem teszik ki, azok valamiért úgy gondolják, így a jó nekünk, Daninak pedig úgy, ha őt nem „látja” senki. Hiszen a probléma akkor talán nem is létezik. Csak akkor döbbenhetünk rá, mit is jelent ez, amikor miránk kerül akaratunk ellenére a láthatatlanná tevő köpönyeg. Ha nem hordjuk, akkor megbélyegzést kaphatunk helyette. Segítséget már jóval kevésbé, elvégre a nem létező problémákra csak kevesen bírnak felkészülni.
Singer Magdolna teljes beszámolóját Dani történetéről és kapcsolatuk fejlődéséről innen lehet letölteni.
Vakmacska
