Lassan egy és fél éve kemény próbálkozásban vagyunk annak érdekében, hogy gyerekünk legyen. De sajnos annak ellenére, hogy orvosi szempontból minden rendben és a helyén van, illetve jól működik, a gyerek mégsem akar megfoganni.

Az ember ilyenkor minden módszerben és ötletben megkapaszkodik (persze az életstílusának és felfogásának határain belül): Jónás-naptár, narancssárga derékmelegítő (állítólag hat valamilyen csakrára), fekete ruhák mellőzése (ez is csakra), mindennapi összebújás (szerintem ez a leghasznosabb) és így tovább...

Viszont a mai napig úgy érzem, hogy ennek lelki okai vannak. A vizsgálatok alatt tudtam, hogy mindkettőnkkel rendben lesz minden, de mégis végigszenvedtem őket, mert „ez a szokás”. Úgyis az az első kérdése mindenkinek, hogy „Voltál orvosnál?” És akkor a szemébe tudom mondani, hogy „Igen, voltam (és közöd?)!” Amúgy meg eddig életem legszörnyűbb orvosi beavatkozása a petevezeték-átjárhatósági vizsgálat volt. Őszintén megmondva a vizsgálat alatt halálfélelmem volt, ilyet még soha nem éreztem (csak így zárójelben megjegyzem, hogy az orvos is és mindenki, aki részt vett a vizsgálaton, maximálisan figyelt rám, és nagyon kedvesek voltak, nem velük volt a baj, hanem magával a vizsgálattal).

Előtte is tudtam, hogy lombikbébizés meg injekciók ki vannak nálam zárva. Nekem ez már sok. Lehet gyávának titulálni vagy bárminek, nem érdekel. Nekem ez természetellenes, túl mű! Én ilyenben nem akarok részt venni. Nem ítélem el azokat, akiknek így született gyerekük, de én nem szeretném, ha a családom és én magam ilyenen kellene átmenjen. Akkor inkább az örökbefogadás.

Sokszor nézem az ismerőseim gyerekeit és arra gondolok, hogy de jó lenne, ha már nekem is lenne egy ilyen kis aprótalpúm, aki folyton megkérdezi, hogy „azs mi azs?”, és én meg újra elmondom neki, hogy egy csavar. De néha meg úgy érzem, hogy csak meg akarok felelni a társadalmi elvárásoknak, hisz abban a korban vagyok, hogy gyereket kellene szülnöm. Máskor meg csak túl akarok már lenni rajta, azt akarom, hogy legyen meg már ez a projekt is, és léphessek tovább.

És mi van akkor, ha nem lesz egészséges a gyerekem? És nem magam miatt aggódom, mert én meg fogok a helyzettel birkózni, és azt is tudom, hogy nem fogok elvetetni egy gyereket, csak azért mert Down-kóros vagy nem is tudom, milyen betegségben szenved, vagy csak 4 ujjacskája van, vagy vak lesz, de hogy hogyan fogom a gyerekemet elfogadtatni a környezetemmel, arról fogalmam sincs.

Néha bánom, hogy miért is voltam ilyen jó kislány fiatalabb koromban, és miért védekeztem szex közben, mert gyanítom, hogy akkor biztos már lenne egy gyerekem, és nem kattognék ilyen hülyeségeken.

Minden hónapban a menstruációm környékén azt figyelem, hogy van-e valami tünet, ami arra utal, hogy talán terhes vagyok. Reggel mikor leteszem az ágyból a lábam, azt várom, hogy hátha hányingerem lesz. Ha fáj a mellem, akkor reménykedem, hogy azért fáj, ha meg nem, akkor biztos azért nem. Ha megjön, azért imádkozom, hogy álljon meg egy napon belül, mert akkor még lehetséges, hogy sikeres volt a hónap. De semmi...

Most már próbálom magam néha minél jobban lefoglalni, hogy ne nagyon legyen szabad agykapacitásom gondolkodni, mert akkor biztos ezen kattogok. Emlékszem, mikor mondtam az egyik barátnőmnek, hogy ne kattogjon már annyit a teherbeesésen, mert így biztos nem fog összejönni. Most már megértem őt, és jobb lett volna, ha akkor befogom a szám.

Elkezdtem járni Krav Magára, mert mindig is akartam önvédelmet tanulni, de nem is gondoltam volna, hogy ebben ilyen jól ki lehet adni az összegyűlt dühöt és feszültséget. Úgyhogy mindenképpen folytatom az edzéseket... és reménykedem benne, hogy majd egyszer lehet gyerekem.

 

Jalopy