Sokszor említettem már, hogy elvált szülők gyereke vagyok. Ezzel együtt ismerem sok sorstársam életét is – holott nincs két ugyanolyan sors, csak nagyon hasonlók.
Biztos néhányan felvont szemöldökkel fogjátok olvasni, hogy mennyire evidens dolgokat, vagy hatalmas lózungokat írtam ide le. Sajnos azonban azt kell mondanom: nagyon sok érintett szülőnek az itt leírtak nagy része nem evidens. Nekik – illetve inkább a gyerekeiknek – szeretnék ezzel segíteni.
(Megjegyzés: „elvált” szó alatt az alábbiakban értem azokat a párokat is, akik ugyan sosem éltek a törvény szerint definiált házassági életközösségben, azonban élettársi kapcsolatukból gyermek született, és ez az élettársi kapcsolat később véget ért.)
Az alább leírt esetek és szereplőik a képzelet szüleményei, esetleges egyezésük valós személyekkel és történetekkel pusztán a véletlen műve.
Ki a hibás?
Elvált – vagy válni készülő – szülők gyereke sokszor szembesül ezzel a kérdéssel. „Anyád a hibás!” „Nem, apád az oka mindennek!” Na, ez az, amit sürgősen el kell felejteni. NINCS ilyen, hogy ki a hibás. Legalábbis kis gyerekeknél, akiknek még nem nyílt ki az értelme a világra, felesleges és bántó ilyen mondatokat mondani.
Persze lehet, hogy apa volt az oka, mert félrelépett a titkárnővel a karácsonyi céges buliban. Lehet, hogy anya volt a hibás, mert addig cirkuszolt apával, amíg már nem bírták elviselni többé egymást. Az sem ritka, hogy a kedves anyós fúrja azt a párkapcsolatot. De ezek nem tartoznak egy gyerekre. A válás így is elég nagy trauma minden érintettnek, de azt nem szabad elfelejteni, hogy nem a gyerek tehet a dolgok alakulásáról. Ha a szülők csak maszatolnak, és a másikat áztatják a gyerek előtt, az semmi jóra nem fog vezetni. A gyerek csak összezavarodik, mert nem fogja tudni értelmezni azt a szituációt, hogy apa őt szereti, mégis a Marikával hetyeg az irodában (ez utóbbit anya mondta). Most akkor apa mégse őt szereti?
Tehát: el kell vonatkoztatni attól, hogy a szülők mennyire gyűlölik (igen, sajnos ez a helyes szó) egymást. Utáljátok egymást, vagy az új férjet/feleséget kedvetekre, de ezt soha ne éreztessétek a gyerekkel. Legalábbis addig ne, amíg a gyerek nem tudja értelmezni a helyzetet magától is.
Tipp: a szülők hajlamosak a megtörtént eseményeket a saját szájuk íze szerint tovább adni a gyereküknek, és az eltelt idő is alakítgat itt-ott a történeten. Ha már elkerülhetetlen, hogy a szülő később a saját (és a másik szülőt befeketítő) verziójával traktálja a gyereket, akkor hasznos lehet „bizonyítékok” megőrzése. Példa: egyszeri lány (nevezzük őt Katinak) nagyon kicsi volt még, amikor a szülei elváltak, de anyukája megőrizte a tárgyaláson készült bírósági jegyzőkönyvet. Kati sokáig kétségek között vergődött, hogy vajon melyik szülője nem mond igazat – a jegyzőkönyv tárgyilagosan igazolta az édesanya verzióját. Ha egyszer elváltok, és a gyerek ellentmondásos történeteket hall, kicsit később, amikor már fel tudja fogni ezeket a dolgokat, jó, ha tudtok nekik mutatni valamilyen elfogulatlan bizonyítékot.
Eltiltjuk a másik szülőtől. Új anya, új apa
A gyermek-elhelyezési procedúránál szóba fog kerülni a láthatás kérdése is. Itt is szükséges, hogy a gyereke érdekében az ember felül tudjon emelkedni a saját utálatán, azon, hogy minél inkább ki akarja zárni a másik szülőt a gyereke életéből.
Kati szerencsés volt, mert bár a bíróság megállapította a „láthatást”, a szülei (minden utálatuk ellenére) meg tudtak állapodni úgy, hogy amikor már Kati is el tudja dönteni, kinél mikor érzi jól magát, akkor és annyi időre ment át apáékhoz, amennyire jól esett.
Attól, mert nem tud valaki többé együtt élni a másikkal, az a másik még továbbra is lehet jó szülője a gyereknek. Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy összemossák a két dolgot: ha Józsi nem volt jó férjem, akkor nyilván a gyereknek se lesz jó apja. Ez hülyeség. Eltiltani a másik szülőtől (hacsak nem az alkoholista, erőszakos, vagy hasonló egyértelmű ok miatt alkalmatlan rá) nem szerencsés. Fel kell tenni magatokban a kérdést: miért is akarom eltiltani az anyjától/apjától? Csak mert én személy szerint utálom? Ugye, hogy ez elégtelen indok?
Némileg bonyolítja a képletet, amikor az elvált szülő később újraházasodik. Vagy, ami még kellemetlenebb: apu elhagyja anyut egy másik nőért (vagy fordítva, kinek hogy tetszik). Nyilván sokan ismeritek ezt a jelenséget, amikor a kicsi, még könnyen befolyásolható gyerek belecsöppen egy ilyen helyzetbe. A „vér szerinti” anya uszítja a „mostohaanya” ellen a gyereket. „Látod, ő az a szemét dög, aki miatt apa elment!” – és a kisgyerek máris elkezdi gyűlölni azt a „szemét dögöt”. Akiről aztán szép lassan kiderül, hogy nem is a hétfejű sárkány, hanem egy nagyon rendes asszony, és esze ágában sincs se elszeretgetni az anyjától a gyereket, se pedig kitúrni őt az új közös fészekből.
Nagyon fontos itt is, hogy ne saját magunkért, hanem a gyerek érdekei miatt próbáljunk jóban lenni a volt házastárs új párjával. Hiszen a gyerek úgyis fog oda is menni (láthatás), és sokkal jobban fogja mindenki érezni magát, ha nem egy gyűlölködéssel teli lökettel érkezik meg hétvégére. Nem kell félni, attól a gyerek nem fogja kevésbé szeretni az anyját vagy az apját, ha felbukkan az életében egy „pót-” vagy „mostohaszülő”. Katinak például két apuka és három anyuka is jutott, és nagyon boldog volt ebben az állapotban. És amikor az egyik pótanyukáját elveszítette, majdnem megszakadt a szíve.
1. tipp: Ha Te vagy a gyerek elsődleges nevelőszülője, és elengeded a másik szülőhöz, aki már új párkapcsolatban él, ne próbáld befolyásolni a gyereket! Hagyd, hogy kialakítsa a saját véleményét, hogy lássa, mennyire érzi ott jól magát, hogyan viszonyul az esetleges kistestvérekhez. Lehet, hogy az exed új párja valójában egy tök rendes ember, és imádná a gyerekedet is. Nem kell azt elhitetni se a gyerekkel, se saját magaddal, hogy odaát ellened nevelik majd, vagy bántják, esetleg kiközösítik. 99%, hogy simán csak szeretnének együtt lenni vele. Az „új anya” nem Irene Gerlach A két Lottiból: tudja, hogy a párjának volt egy korábbi házassága, abból gyereke(i), és ezzel együtt is elfogadja élettársaként. Nem célja intézetbe dugni a más gyerekét.
2. tipp: Ha Te vagy az új élettárs, aki most ismeri meg a gyereket, legyél nagyon rendes és türelmes vele. Valószínű, hogy a gyerek vér szerinti (elvált) szülője kígyót-békát kiabált rád, amit a gyerek egy bájos mosoly vagy egy durcás fej mellett az arcodba vág. Ne felejtsd el, hogy ez nem a gyerek, hanem a szülő véleménye. Nem kell ekkor sem hisztizni, a mártírt játszani, párodat fényezni, másik szülőt szidni, semmit. Csak kedvesen és tárgyilagosan kell hozzáállni a szituációhoz. Az új „pótszülők” nagyon sokszor megszeretik a kisgyereket, és fordítva. Sőt, ideális esetben a „mostohaapa”/„mostohaanya” úgy fogja szeretni, mint a sajátjait. De ezek a dolgok eltartanak egy ideig, hónapokig, akár évekig is, csak türelem! Akkor se essen ki senki a barátságos és együttműködő új anya/új apa szerepkörből, ha még a sokadik találkozás után is ellenséges vele a gyerek. Előbb-utóbb mindenki elkezd a saját belső érzéseire hallgatni.
Új testvérek
Ha a szülők elválnak, megesik, hogy nem sokkal később újra családot alapítanak, és születnek az új házasságba gyerekeik. Katinak négy testvére van. Kettővel az anyuka, kettővel az apuka közös. Erősen valószínű, hogy azok a gyerekek, akik felnőttkorukig végig egy háztartásban élnek, sokkal jobban fognak kötődni egymáshoz, mint ahhoz a (fél)testvérhez, akit mondjuk csak kéthetente hétvégén láttak. Az „új” testvérek azonban nagyon fontosak, akármelyik szülőnél is vannak.
Tipp: minden gyereket egyenlően kell szeretni. Még véletlenül se álljon elő olyan helyzet, hogy a gyerek azt hihesse, az „új” testvéreket jobban szereti anya/apa mint őt! (Ne mondja pl. senki a gyerekének, hogy „te vagy a család fekete báránya”, „a húgodat jobban szeretem”, stb.) Olyan ordas nagy hibát se illik elkövetni, hogy az egyik gyerekednek a másik szeme láttára átadsz egy szép ajándékot, és szegény másik gyereked meg semmit nem kap. Pocsék érzés, higgyétek el. Előbb-utóbb ez a tüske is elkopik, de nem múlik el soha. Ezzel azért is érdemes vigyázni, mert könnyen egymás ellen hangolhatja a testvéreket, az pedig szintén nem vezet semmi jóra.
A mocskos anyagiak
Ó, erről a témáról szerintem egy komplett regényt is tudnék írni. Kedves szülők! Talán senkinek sem újdonság, hogy a gyereknevelés biza pénzbe kerül. Azt nem tudom, hogy élettársi kapcsolat esetén hogy van, de házasság felbontásakor a bíróság rendelkezik a gyermektartásdíj összegéről. Nyilván, ez az évek alatt szükségszerűen emelkedik, Katiék esetében a bíróság a ’80-as években párszáz forintos összeget állapított meg, ez ma már nyilván semmit nem ér. Itt szükség van a megegyezésre a szülők között. Ezt a szülők normális esetben a gyerek bevonása nélkül rendezik le. A probléma ott kezdődik, ha a gyerekhez fordulnak, és az ő szavával akarják a másikból kicsikarni a maguk igazát.
Talán olvastátok az „Egy gésa emlékiratai” c. könyvet. Ebben van egy jelenet, amikor a címben szereplő Szajurit egy elszámolási vita során arra kérik fel, hogy nyilatkozzon, az életét befolyásoló két nő (Mameha gésa és Anya, az okija úrnője) állítása közül melyik az igaz. Bár Szajuri tudja a választ a kérdésre, nagyon szenved, mert pontosan ez a két nő az, akiktől az ő egész élete függ. Valaki mellett és valaki ellen kell állást foglalnia, és inkább leesne a tetőről, mint hogy erre válaszoljon.
A gyereket nevelő szülő (legyen ő most anyu) pl. elkezdi bizonygatni (jogosan), hogy nem csak ruhákból és játékokból áll az élet, mert a gyereknek szüksége van tankönyvekre, ennivalóra, de bizony még WC-papírra is. Erre apu, aki fizet x összeget (ami a gyerek havi költségének nem hogy a felét, de még a negyedét se fedezi), képen röhögi volt házastársát, hogy ezek egyrészt nem költségek, másrészt meg kötelessége róla anyunak gondoskodnia. És amikor anyu esdekel apunál (akinek igen jó anyagi helyzete még csak nem is titok), hogy ugyan már, egy kicsit emeld már meg azt a gyerektartást, akkor apu cinikusan lepattintja, és olyan kedvességeket vág anyu fejéhez, hogy anyu azt a pénzt nem is a gyerekre költi, hanem saját magára. Természetesen mindezt a gyerek kényszerű-kötelező jelenlétében. Méltó ez egy szülőhöz? Ugye, hogy nem.
Tipp: itt jön a fenti példa az életbe átültetve: a gyerekből ne csináljon senki Szajurit!!
A gyerek zsarolása és a másik szülő ellen fordítása az anyagi kérdésekben sem vezet semmi jóra. A gyerek csak megfélemlítve érzi magát, és vagy nem fog őszinte választ adni, vagy utána szenved attól, hogy viselnie kell a következményeket, hiszen az egyik szülőjét mindenképp magára haragítja. A gyereket a szüleinek kell eltartania, nem kell és nem is szabad elvárni tőle, hogy beleszóljon ezekbe a dolgokba – pláne úgy, hogy valakivel szemben mondja el a véleményét. Sajnos sokszor vannak olyan szülők, akik nem érzik fontosnak, hogy gondoskodjanak a gyerekük anyagi igényeiről, vagy egyszerűen nem mérik fel, hogy a gyerek eltartása pénzbe kerül. Bármennyire nehéz is ezt a problémát megoldani, semmiképp sem lehet indokolt ebbe belerángatni egy gyereket (akinek még arról sincs fogalma, mennyi például egy villanyszámla). És arra felhasználni, hogy a másikat „betámadjuk” vele, vagy megharagudni rá, amiért ebben nem akar partner lenni, szánalmas és inkorrekt dolog.
Kedves szülők!
Ha felül tudtok emelkedni önmagatokon a saját szeretett gyereketek érdekében, akkor sokkal könnyebb, boldogabb gyerekkort teremthettek közös gyereke(i)teknek. Az idő előrehaladtával a gyerek úgyis felméri majd maga, mi a legjobb neki. Kati imádja az anyukáját, viszont évek óta nem tartja a kapcsolatot az apjával, de az apai féltestvéreivel a mai napig nagyon jó viszonyban van. Kati „második anyukája” és „második apukája” erején felül, példamutató módon viselkedett vele mindig, amiért ő a mai napig végtelenül hálás. Kati mára már csak mosolyog a múlton, de az elsősorban apukájától kapott sebeket soha nem felejti már el. De ebből is lehet tanulni: a saját gyerekeit ennyivel is jobban fogja nevelni.
Epres négercsók
