„Te, nálatok is van papírgyűjtés?” – kérdezi a minap egy anyatárs. Igen, nálunk is, gonoszul teszem hozzá, íme, a kommunizmus utolsó lehelete, hiába halt ki az úttörőnyakkendő és a mozgalmi dalok csokra mellőle. Ugyanis utálom.

Pedig nálunk még emberes a helyzet, a ház melletti kis raktárfélében van hol gyűjtögetni, a tanító néni idejében jelezte, a gyerekek lelkesek, reklámújság sok van, tehetek mellé még rendes újságot, lejárt szavatosságú főiskolai brosúrákat is, lesz vagy húsz kiló. Mégis dühödten rugdaltam a kupacot, mikor festés előtt kellettek volna nagyon azok a polcok, a saját dolgaim ideiglenes tárolására.

Miért utálom ezt ennyire? Mert mindenre prüszkölök, amiről messziről bűzlik, a feladatot a szülő kapta, nem a gyerek, a hatékonysága-értelme pedig megkérdőjelezhető, más tényezőkről nem is beszélve. Ne ködösítsünk, a környezetvédelem ott kezdődne igazán, hogy ezt a sok vackot már ki se nyomtatják. Az iskoláig csak autóval tudom odaszállítani, a vasággyal alig tizennyolc kilós elsős gyerek a kupacot meg se bírja mozdítani, de az ötvenkilós anyja is fog mondani cifrákat, amikor az iskola bejáratának harminckét lépcsőjén vonszolja majd a koszos zacskókat-kötegeket felfelé, három fordulóban, mert egyben ő se bírja.  Aki a testsúlya többszörösét fel tudja emelni, az a hangya, nem a szemüveges-vézna Peták Zsuzsi, aki szelesebb napokon épp csak nem repül az iskolába, miközben a nagyi viszi mögötte a táskáját.

Aztán a gyűjtés maga. Vakmacskáéknál az a szabály, hogy kiskorúnak idegen lakásba egyedül becsöngetni tilos, engem pedig töltött pisztollyal se lehet rábírni efféle tarhálásra, időm sincs, meg mókás is lenne közben az egyéves kicsit cipelve. Vannak papírgyáros munkahelyek, de a miénkből kikerülő dolgok rajzolásra, nem kétforintperkilós MÉH-átvételre jók igazán.

Aztán itt a verseny, az osztályok közt. Ha komolyan veszik, hátrányba kerül Misi, akinek már öt éve kiírták a szülei, hogy nem kérnek reklámújságot, csúnyán néznek Editre, akinek tartósan beteg szülője és harminckét négyzetmétere alkalmatlan efféle feladatokra, nem is szólva Daniról, akinek tisztaságmániás nagyanyja két napig se tűr szemetet a lakásban, nemhogy öt hónapig , de bajba kerülhet Ágota is, náluk ugyanis minden papírfélét lelkesen elnyel a vegyes tüzelésű kazán. Berciéknél lenne ugyan papír, de mivel viszik oda? Autó nincs, tehát kis csinos csomagokban röpítik a szelektívbe, mert harminckilós szörnyként már képtelenség lenne gyalog vinni meg busszal. Vagy nézzem a másik oldalát is, Zolika harmatgyenge matekból és hasra esik a kislabdával is, de végre sikerélménye lehet, mivel a nagypapa nyomdában dolgozik?

Közösségi feladatként ma már semmiképpen sem jó, mivel nagyvárosban bezárt kapuk és gyanakvó tekintetek fogadják a becsöngető gyereket, falun a gáz árának ismert trendje miatt ismét divat a vegyes tüzelés, cipelni ötödik osztályon túl tudnak csak úgy-ahogy, az érte kapott pénz meg… nos, ne ringassuk magunkat illúziókba, ebből aligha lesz osztálykirándulás.

A cél meg a szándék nyilván jó, a kivitelezés meg az eredmény vitatható, ahogyan az se feltétlenül a gyerek feladataként csapódik le, ha napórát kéne készíteni a tizediken, színes (és tiszta) falevelet gyűjteni a nyócker mélyén, vagy másodikban végiggyalogolni és lejegyzetelni a környék nevezetességeit. Mind okosan hangzik, de bizonyos életkor alatt bizony a szülő kapja a házi feladatot – de nem a szülőt célszerű osztályozni a második bében. Jobb olyan feladatot adni Pityunak, amit önerőből is képes elvégezni, abból lesz igazi sikerélménye. Nálatok van papírgyűjtés vagy más szülői házifeladat? Hogy boldogultok vele?

Vakmacska