Jó napot! Ezt a beutalót kaptam a háziorvostól – nyújtom a papírt. A lány átnézi, majd vissza rám. Várom, mit mond, két héten belüli időpontban reménykedek. Telefonért nyúl. Van itt egy hölgy, mondja, és olvassa a háziorvos megjegyzését. Mehet? Én egy szót se szóltam, eszembe se jutott most bemenni. Talán észrevette a szememben a kutyamenhelynyi riadtságot.
Kis várakozás után igenlő választ kap, mert megnyugtatóan int. Fogadja a doktornő, menjen. Ez több, mint amit vártam, hálálkodva fogom a cuccom, és megyek a váróba. Csak két ember van előttem, aztán én kerülök sorra.
Ez egy ciszta. Meg szoktuk műteni. Ha rászánta magát, jöjjön vissza, megírom a beutalót. Koppannak a szavak a kétperces vizsgálat után. Állok, megmintázhatnák rólam a szerencsétlenség szobrát.
Ez… ilyen… egynapos sebészet? – nyögöm ki. Egy hét kórház, két hét betegállomány, nevet a nő, méghogy egy nap. Mert van két gyerekem és addig velük… de már látom, hogy nem érdekli. Végeztünk. Próbálok még valami információmorzsához jutni. A szövettan, az majd a műtétkor? Igen, akkor, mondja, hátradől, kezével türelmetlen mozdulatot tesz. És legközelebb időponttal kell jönni, teszi hozzá megrovón. Úgy akartam, mondom halkan, de nem néz rám. Megköszönöm, hogy fogadott, és elhagyom végre a rendelőt. Így is feltartottam, talán már öt perce is itt vagyok.
Ciszta. Ízlelgetem a szót. Ártatlanul hangzik, talán mert a dallama a cicához hasonlít. Mintha nem lenne túl jelentős dolog. Egy baj van. Akik eddig nekem azt mondták, hogy van egy kis cisztám, azok nem jártak jól. Buszmegállóban nem sírunk. Nem akarok kórházat. Vérvételt, infúziót, altatást. Eredményt várni. A többire még gondolni sem merek.
Se egy ultrahang, se egy röntgen. Pofa be, majd megműtenek. Keresnem kell egy orvost, akit nem zavarok. Akinek fizetek annyit, hogy ne zavarjak. Én elhiszem, hogy már este hat óra, és én vagyok a nyolcvanötös, és pont most akart reggelizni, és rég máshol kéne lennie. Mindent megértek, de akkor is szükségem van egy szakemberre, aki nem pöcköl odébb, mint egy bogarat.
Lehet, hogy bagatell, és tényleg nincs félnivalóm, azért volt ilyen szűkszavú. Vagy van, de úgysem tud segíteni, azért? Kétségek közt vergődök. Próbálom elhessegetni a fejembe toluló képeket. Várom a buszt.
Valamit nagyon szarul csináltam ezek szerint. Szkeptikus vagyok, ha beázik a gyerek csizmája, és másnap tüsszög, hogy ez a lélek problémájának megnyilatkozása, de most elbizonytalanodtam. Tényleg nem volt egyszerű néha ez a négy év. De úgy érzem, már nagyrészt túl vagyok rajta, és sikerült. Pont most esnék össze fizikailag? Mikor mindjárt megyek vissza dolgozni, és új időszámítás kezdődik? Az nem lehet.
Közben hazaérek. Anya, sírsz? Nem, már nem, semmi baj. Gyertek fürödni, engedem a vizet. Beülök a párom ölébe, simogatja a hajam, mint ahogy a szomorú gyerekekét szokták. És én úgy zokogok, ahogy a szomorú gyerekek szoktak. Aztán feltúrom a netet, máris megtudok pár dolgot, amit a rendelőben nem mondtak.
Elolvasom a gyógyfüves könyv idevágó oldalait is. Basszus, egész nyáron ezeket a növényeket kerülgettem az erdőben. Most bezzeg nincs egy se, majd pár hónap múlva. Az nekem késő. Nem várhatok.
macskaszem
