4. rész
2012. nyár elején lett elegem Petya „majd ha hízik, meg tudjuk műteni” kardiológiai „szakvéleményéből”. Az ismeretségi körömet beizzítottam, segítsenek keresni egy másik orvost. Szerencsénk volt, sikerült találni egy kedves professzor asszonyt. Amikor először találkoztunk és végignyálazta a jó pár oldalas orvosi előzményeit Petinek, teljesen kiakadt! Mi az, hogy ez a gyerek több mint hat hónapja egy dekát sem hízott?! Hogyhogy nincs még megműtve?! Mondtam neki, én ehhez nem tudok hozzászólni, de bármire nyitottak vagyunk.
Pár vizsgálat után Peti felkerült a műtéti listára, amin akkor több mint kétszázan várakoztak. A Professzor asszony elmondta, hogy nem ígér semmit, de megpróbálja előre juttatni őt. Közben el kellett végezni rajta egy orrmandula-eltávolító műtétet és egy tüdőtükrözést, hogy lássák, altatásnál ne legyen vele gond. Az orrmandula műtéten gyorsan túl voltunk – szerintem ő volt eddig a legkisebb, aki ilyenen átment, mert néztek rám nagy szemekkel, hogy rácsos ágyat kértem a gyereknek az orr-fül-gégészeten.
Augusztusban telefonáltak, hogy menjünk be kardiológiai kontrollra, mert ha minden stimmel, a hónap közepén megműtik őt. Nagyon izgultunk. Elvégezték a szükséges vizsgálatokat. Emlékszem, hárman fogtuk le Petyát, hogy meg tudják szúrni és, még így is jó pár percig kellett birkózni vele. Amikor felegyenesedtem mellette, akkor vettem észre, hogy tisztára átázott a felsőm, és hirtelen nem is értettem, mi történt velem. Eltelt egy kis idő, mire tudatosodott bennem, hogy az anyatejtől csurgok. Sírva fakadtam. Otthon kellene lennem tejcit adni Annának, de akkor hogy legyek Petyával a műtét előtti előkészületekben? Amitől kicsit lenyugodtam, az volt, hogy tudtam, Anna jó kezekben van, Mama vigyáz rá, és megkapja tőle az otthon hagyott ellátmányt. A vizsgálatokkal minden oké volt, műtétre alkalmasnak találták Petit.
A műtét napjára három gyereket hívnak be egyszerre. Van a „Kiválasztott” (Petya), de ha valami gond lenne vele – megfázik, bármi, van a „Csere”, és ha nála is találnak „nemmegfelelőséget”, akkor jön a „Harmadik”! (Mondván, ha már megvan a műtéti nap, valaki tutira sorra kerüljön.) Ja, és ha előző éjjel az osztályon fekvők közül „összeomlik” valaki, az kerül előbb a műtőbe, de még őt is megelőzheti egy szirénázó mentőautó, aki még súlyosabb tünetekkel hoz egy kis beteget. Ennyi „ha” után, vártuk az operáció reggelén a 9 órát, hogy meglássuk, kit is visznek be a műtőbe. Az égiek velünk voltak, Petya feküdt bódultan a betegszállító kocsin. A professzor úrral váltottunk pár szót, aki elmondta, hogy fogalma sincs, meddig fog tartani, de minden tőle telhetőt megtesz, és majd utána konzultálunk. Petya szívét „foltozni” kellett. A két pitvar-két kamra találkozónál volt egy 6 mm-es lyuk, ami alá csak a műtétnél lehet látni, ezért sem tudta pontosan megmondani a prof, hogy mi fog történni pontosan – elég-e ha befoltozzák, vagy a lyuk alatt is korrigálásra szorul.
Több órán át várakoztunk. Közben millió telefon jött, hogy tudunk-e már valamit. A végén már fel se vettük. Nagyon lassan telt az idő. Aztán egyszer csak szóltak, hogy kihozták a műtőből, az intenzívre került és a körülményekhez képest jól van. Megvártuk az orvost, aki elmondta, hogy minden rendben ment, a lyukat befoltozta, és szerencsére nem talált alatta semmilyen eltérést, leszámítva, hogy egy-két billentyűt meg kellett igazítani. Nagyon megkönnyebbültünk, és gyorsan szóltunk a nagyszülőknek, hogy túl vagyunk rajta, de most megyünk Petihez. Átöltözés, fertőtlenítés, irány az intenzív osztály!
Egy nagyobb rácsos ágyban feküdt, hatalmas kötéssel a kezén, millió zsinórral a mellkasán, rengeteg géppel körülvéve. Sírtunk. Azt mondták, hogy jók a leletei, estére már lehet, hogy leveszik a lélegeztetőgépről. Segítettek elrendezni a csöveket, zsinórokat, és megengedték, hogy magamhoz öleljem. Mint egy kis rongybaba, úgy lógott a karjaimban. Féltem, nehogy rosszat csináljak, de megnyugtattak, semmi olyat nem tudok tenni, ami ártana neki. Hosszan néztük, ahogy visszateszik a helyére, betakargatják és újra elalszik.
Hazamentünk, elmeséltük a történteket, megöleltük a másik kettőt és megpróbáltunk aludni. Másnap reggel kajával felvértezve irány a kórház! Előre megmondták, mikor lehet bemenni délelőtt etetni, és mikor délután. Amikor beértem, ébren volt, nézelődött a kiságyban, és kaptam egy nagy vigyort, amikor meglátott. Az evés egész jól ment és én is egyre rutinosabban kezeltem őt, a zsinórjaival együtt. Aggódtam a nagy kötés miatt a kezén, ami alatt mérőműszerek érzékelői sorakoztak. Attól féltem, hogy jobb szórakozást nem találván oda fogja csapkodni a rácshoz. Hihetetlen volt látni, hogy milyen óvatosan mocorog és igazgatja ezt az oldalát: mint aki tudja, hogy nagyon kell rá vigyázni.
Egész jó volt a hangulat az osztályon, az ápolók kedvesek és segítőkészek voltak. Pár gyerek volt csak bent, és napról napra egyre jobban lett mindenki. Egyszer, mikor Petihez mentem, nagy futkorászásra, telefonálgatásra értem be. Kérdeztem: mi történt? Mondták, hogy Peti lázas és nem értik miért, és hogyhogy három nappal a műtét után, mert ilyenkor már láz nemigen szokott kialakulni… Szépen, csendesen megjegyeztem, hogy a műtét óta kinőtt pár foga a fiatalembernek, és tettem, hogy esetleg ez az oka a láznak. Annyi választ kaptam, hogy Anyuka, miért nem mondta ezt már korábban?! (Gondoltam, nem annyira fontos – vagy mégis?)
Műtét után két héttel már hazamehettünk. Próbáltuk újra felvenni az otthoni ritmust és kihasználni még a pár napot, ami a nyárból maradt. Nagy pancsolásokat nem rendezhettünk, és jó pár orvosi utasítást kellett betartani, de azért nagyon örültünk, amikor újra együtt lehettünk a kertben.
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
