Egyéves a lányom. Gondozásra sztk-s rendelésre jártam. Az az orvos, akihez először elmentem, nem volt szimpatikus. Nagyon nem. Írhatnék okokat, hogy miért, de mindegy is, úgy gondoltam, hogy ha egy orvosnál nem érzem rendben magam, akkor nem járok hozzá 9 hónapig. Így nekiültem a neten böngészni. Lista készült, hogy kik azok az orvosok, akikhez területileg járhatok sztk-s rendelésre. Majd őket lecsekkoltam neten, fórumokon. Az az orvos, akit végül „választottam”, fiatal, de a fórumok szerint rendes, figyelmes, nem pénzéhes. A 9 hónapnyi gondozást most nem részletezném. Rendben ment minden, az „ingyenes”, nem magánrendeléses ellátás ellenére minden figyelmet megkaptam.
A szülés előtti utolsó találkozásunk egy kies csütörtöki ctg alkalmával történt. Korábban is elmondta már, de ekkor újra átbeszéltük, hogy ő (az orvos) adott hónap 16-tól szabadságon van (lelkesen megemlítette, hogy 17-én vízitúrázni utazik a barátaival). Én 16-ra voltam kiírva (rákövetkező hét szerda, tehát 6 nap múlva). Azt mondta, örülne, ha még nála szülnék, de ha nem sikerülne, megadja egy kollégája telefonszámát, ha megindul a szülés, hívjam. Ez alkalommal nyeltem egy nagyot, és meglehetősen feszengve belekezdtem a kérdésembe.
– Ne haragudjon doktor úr, ha bénán teszem fel a kérdést, mert még sosem kellett ilyet kérdeznem. Az anyagiakat ilyenkor hogyan szokták, hogyan illik rendezni? Egyáltalán mennyit illik? Nem tudok erről, ne haragudjon, ha a kérdést sem megfelelően teszem fel, de úgy gondolom, erre mégis rá kell kérdeznem.
Rám néz, kicsit szomorúan.
– Azt hiszi, ezért csináltam? Azért gondoztam és azért akarom én vezetni a szülést, hogy fizessen érte? Akkor már rég megbeszéltük volna. Azért szeretném, ha még a szabadság előtt nálam sikerülne szülnie, mert ha már én gondoztam végig, nekem kell felelősséget vállalnom a szülésért is. Pénz nélkül is oda fogok figyelni magára.
Megijjedtem, hogy félreértett.
– Nem doktor úr, nem így gondoltam. Tudom, hogy nem ezért. Eddig is minden figyelmet és gondoskodást megkaptam, nem akartam megbántani ezzel. Csak úgy gondolom, hogy éppen azért, mert így figyelt rám, illik ezt viszonozni. És a hálánkat így tudjuk kifejezni.
– Nem. Egy köszönömmel is ki tudja fizetni. Ne beszéljünk erről többet.
A magzatvíz 16-án hajnalban folyt el, cucc összekap, kórházba be. Beérkezésig nem hívtam az orvost, hátha... és íme: ő ügyelt. Örült, hogy még „elkaptam”, reggel 7-től szabin van. Esztikém 10.21-kor született meg, a doki persze nem lépett le 7-kor. Igazából egy teljesen rendben lévő szülés, szuperkedves szülésznőkkel (nekik is váltás volt 7-kor, így kettő volt velem), akiknek irtó hálás vagyok. Az orvos valami elképesztően megnyugtató volt, nem tolakodó, nem túl sok, nem kevés, időnként jött, megnézett-vizsgált, mondott néhány megnyugtató szót, biztatott, ha kérdeztem, válaszolt, annyira rendben volt minden.
Hogy miért írtam le ezt a történetet? Azt hiszem, ezt már kommentekben is írtam. Másnap délelőtt aludtam a szobában, mellettem aludt a „kocsiban” a gyerek. Arra keltem, hogy valaki óvatosan rázogat. A doki állt az ágy mellett:
– Jó napot! Csak jöttem megnézni, jól van-e, rendben van-e minden.
Magamhoz tértem.
– Jól vagyok, de a doktor úr szabadságon van.
– Igen, a haverok lent ülnek a kocsiban, indulunk vízitúrázni! – vigyorgott.
Hát ezért. Ezt nem lehet megfizetni. Hogy a szabadnapján kerülőt tesz a haverokkal, hogy bejöjjön megnézni. Hozzáteszem, a hathetes vizsgálaton – a lehetőségeinkhez mérten – kifejeztük hálánkat. Zavarba jött, elvörösödött, azt ismételgette: ne vicceljen.
A másodikkal járok most hozzá. Mikor a pozitív teszt után elmentem a rendelőjébe, és mondtam, hogy jön a következő, azt kérdezte: akarták, tervezték? Mondtam, igen. Elmosolyodott: akkor örülünk. Csajok, van jó orvos. Baromi nagy szerencsének tartom, hogy megtaláltam.
Vati
