Gubacs pöttöm varázsló volt, és mindenek előtt roppant segítőkész. Varázskörútjain kifürkészte az emberek gondjait-bajait, és varázslótehetségét bevetve mindig segített rajtuk. Ám egy dologra nagyon vigyázott: hogy soha, semmilyen körülmények között senki ne vegye észre, hogy segített. Azt akarta, hogy természetesnek tűnjék a dolgok jóra fordulása, és nem szerette volna, hogy az emberek úgy érezzék, tartoznak neki a segítségéért. Nem utolsósorban pedig úgy gondolta, egy varázsló legyen szerény, és ne várjon dicséretet azért, hogy a dolgát végzi. Így aztán megszokott emberi ruhákban járt, és varázslatait kellő távolságból hajtotta végre. Gubacs még valamire nagyon odafigyelt: hogy minden nagyobb erőfeszítést igénylő varázslat után alaposan pihenje ki magát.
Begyógyultak a sebei annak, aki megsérült, elveszettnek hitt tárgyak hirtelen megkerültek, a gyűlölködők egy szempillantás alatt kibékültek, hazatalált az eltévedt ember – ilyen és ehhez hasonló varázslatok mestere volt Gubacs. Az emberek pedig örültek, de nem is sejtették, minek köszönhetik mindezt.
Ám egy napon, mikor Gubacs szokásos körútját járta, olyan varázslatra vállalkozott, amilyenre addig még sohasem. Egy nagy bevásárlócsarnokban tipegő nénire lett figyelmes, aki a lépcső alján állva próbált feljutni az emeletre, de sehogy sem sikerült bár egy lépcsőfokot megmásznia. Gubacs minden erejét megfeszítve olyan varázsigét rögtönzött, aminek hatására a lépcső előbb csak megmoccant, majd mozgásba lendült, és vitte-vitte a nénit fel az emeletre. Egy dologra azonban nem gondolt Gubacs, úgy magával ragadta az ihlet: hogy a néni bizony elveszti az egyensúlyát, ha megmozdul alatta a lépcső. Gubacsnak nem volt ideje sokat gondolkodni, odarepült a néni mellé, hogy segítsen. Igen ám, de a csarnokban rengeteg ember járt-kelt, és feltűnő volt, hogy itt valami különleges dolog történt.
– Figyelték? Varázsló! Varázslat! – kiáltott fel egy fiatalember, aki kis híján kiejtette a kezében lévő tejesüveget.
Gubacs legszívesebben iszkolt volna, de a néni szorosan fogta a kezét, sőt, kis beszédet intézett a jelenlevőkhöz arról, hogy milyen hálás megmentőjének, aki mozgásba hozta a lépcsőt, és ráadásul az eséstől is megmentette. Az emberek éljenzésben törtek ki, ünnepelték a varázslót, akinek a megfelelő pillanatban mégis sikerült elinalnia.
Gubacs tudta, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de azért este, mikor álomra hajtotta fejét, érzett valami büszkeség-félét.
Másnap reggel, mikor felöltözött, csuklyát húzott az arcára, és így indult körútjára. Jóformán ki se tette a lábát az utcára, egy kisfiú utánakiáltott:
– Varázslóbácsi! Varázslóbácsi! Tessék már egy mozgójárdát varázsolni az iskoláig!
Gubacs legszívesebben továbbsompolygott volna, de a segítőkészség győzött, és teljesítette a kisfiú kívánságát az odagyűlt emberek szeme láttára. Lett nagy éljenzés, taps és ováció.
A tömegből egy jól kivehető asszonyi hang így szólt:
– Nem tudna nekem egy olyan olyan sodrófát varázsolni, amelyik magától nyújtja a tésztát. Reumás a kezem...
Gubacs ezúttal sem tudott nemet mondani, teljesítette az asszony kívánságát.
– Nekem egy olyan szerkezet kellene, ami kimossa a ruhákat.
– Nekem meg egy olyan, ami magától felsepreget.
– Nekem meg egy olyan bicikli kellene, amivel egyhelyben is tudok biciklizni!
– Nekem egy olyan boroshordó, ami soha nem ürül ki.
Gubacs csak kapkodta a fejét, és utolsó varázserejét összegyűjtve, hazarepítette magát. Pihenésre volt szüksége. De annyira fáradt volt, hogy nem tudott elaludni. Gyötörte a gondolat, hogy mit tehetne. Végül a sok gondolattól zsibbadtan álomba merült.
Reggel követelőző kiáltozásokra ébredt. Az emberek felkutatták a lakhelyét, és kéréseiket hajtogatva tüntettek a háza előtt. Gubacs jóformán ki sem nyitotta a szemét, az emberek már betörtek a házába. Tudta, feltétlenül tennie kell valamit. Megköszörülte torkát, és így szólt az emberekhez:
– Kedves egybegyűltek...
De nem tudott zavartalanul beszélni, mert mindenki csak a magáét hajtogatta. Ekkor kettőt suhintott a levegőben, és a kiáltozó tömeg hirtelen tátogó sokadalommá változott.
– Kedveseim, örülök, hogy így összegyűltetek, mert sürgős bejelenteni valóm van. Álmomban megjelent a Legnagyobb Varázsló, és szomorú hírt közölt velem. Tudni kell a Legnagyobb Varázslóról, hogy ő osztja szét a világban a varázserőt. Megvan annak a rendje és módja, hogy melyik városra mennyi varázserő fordítható. Nos, a Legnagyobb Varázsló elmondta, hogy a városunkra egy ideig sajnos nem fordítható több varázserő, de ez még változhat. Én azt javaslom, hogy mindazt, amit kértetek, próbáljátok saját magatok elkészíteni, persze, ha úgy érzitek, feltétlen szükségetek van rá. Ha pedig rájöttök, nincs is rá szükségetek, akkor higgyétek el, nem is érte volna meg a varázslat.
Az emberek lassan szétszéledtek. Csalódottak voltak. Valaki haragosan megjegyezte:
– A kutya se fog ezután törődni magával!
Gubacs varázsló, ugye rájöttetek, csak kitalálta mindazt, amit elmondott az embereknek. Nem álmodott a Legnagyobb Varázslóval, és nem fogyott el a varázsereje, de úgy gondolta, hogy a kitalált történet elhitetése az egyetlen módja annak, hogy továbbra is segítsen az embereken. Mai napig járja körútjait. Ha begyógyul egy sebed, megtalálsz valami elveszettnek hitt tárgyat, kibékülsz valakivel, vagy hazatalálsz, talán éppen Gubacs volt az, aki segített.
A mai alkotók:
Bertóti Johanna író, zenész, dramaturg. Versek megzenésítésével és előadásával foglalkozik, a kolozsvári Váróterem Projekt független színházi társulatnál dramaturgként dolgozik, meséket ír, fülbevalókat készít. Blogja itt található http://bertotijohanna.wordpress.com/
Bódi Kati budapesti illusztrátor, grafikus, tankönyveket illusztrál, alkalmazott grafikákat készít. Weboldala itt böngészhető: http://www.bodikati.weboldala.net/
