A múltkori posztomban azt feszegettem, létezik-e az, hogy egy gyerek eleve gonosznak születik. Már a kérdésfelvetésben is benne volt, de a kommentekből is erősen lejött, hogy a kérdésnek van egy másik oldala is: mi van akkor, ha a gyerek azért lesz olyan, amilyen, mert a szülője alkalmatlan vagy egyenesen kártékony? A hajdani Pocsék Áruk Fóruma mintájára vajon megalkothatjuk-e a Pocsék Anyák Fórumát?

Nemrégiben olvastam Susan Forward „Mérgező szülők” című remek és fájdalmas könyvét, amelyről aztán eszembe jutott egy pár vonatkozó olvasmány- és filmélményem. Ide tartozhat akár Eva is a Kevin-könyvből, de akadnak további példák is szép számmal. Ebből szemezgetek most egy szubjektív listányit, remélve, hogy 1. felkeltem az érdeklődéseteket eme alkotások elolvasása/megtekintése iránt, 2. Ti is megosztotok majd a kommentekben hasonlóan elgondolkodtató olvasni/néznivalókat, illetve 3. a távoli jövőmben anyaságom egyetlen szakaszára visszatekintve sem kell majd úgy éreznem ill. gyermeke(i)mtől visszahallanom: pocsék anya voltam.

Precious – A boldogság ára

Legfrissebb filmélményem ebben a témában, és mint ilyen, még élénken él bennem annak az anyának, Marynek a képe, akit a frenetikus Mo’nique játszik ebben a filmben. A neurotikus (sőt, inkább totálisan kattant) fekete asszony mellékszereplő, hiszen lányának, a címadó Preciousnek a történetét látjuk. Ugyanakkor nehéz lenne eldönteni, melyik színésznő is hitelesebb a normalitás határait már messze átlépő család tagjainak szerepeiben, vagy hogy a történetbe visszalépve melyik családtagot sajnáljuk jobban.

A filmet nézve a kiszolgáltatott, minden lehetséges szempontból bántalmazott és megalázott, analfabéta, kövér, saját apjától már második gyermekét váró és még mindig csak 16 éves afroamerikai Preciousé az első szimpátiánk, és nem egy, nézőkínzással is felérő jelenetben drukkolunk neki fogunkat csikorgatva, hogy üssön már vissza, ne hagyja magát (és a gyerekeit) szörnyeteg anyjával szemben, vagy legalább szökjön meg gyerekestül (ez szerencsére végül bekövetkezik,nagy megkönnyebbülésünkre). Mary ugyanis egyértelműen kártékony, mérgező anya, akinek soha nem lett volna szabad gyereket szülnie, de ha már, akkor bárhol jobb helyen lett volna a lánya, mint nála, hiszen nemhogy nem szereti, hanem – bevallottan – kifejezetten gyűlöli őt, mivel „elvette tőle az emberét”. Durva fricska, hogy ennek ellenére Precious-nek (kb: Drágaság) szólítja a lányát...

Ahogy kibontakozik előttünk ennek a mélységesen szomorú és szánnivaló családnak jelene és múltja, úgy értjük egyre kevésbé az anya motivációit: miért? Hogyan? Az ennyire kicsi gyerekét is? És ilyen anyával (és apával) a háta mögött hogy képes mégis Precious bizakodóan tekinteni a jövőbe, anyjának ellenszegülve kitörni a pokolból és elfogadni a szüleinél jobb és őt jobban szerető emberek segítségét? Precious története a filmen belül nem ér véget semmilyen heppienddel, de mégis egyértelműen reményteli folytatást sejtet. Napokkal a film után azonban mélyebb rétegek tolulnak fel bennem, és arra gondolok: mitől lett ilyen embertelen antianya Mary? Vélhetően ő sem szerető családból érkezett, ami nem mentség, de egyfajta magyarázat, és ha elfogadhatóvá nem is, de részben érthetővé tenné, miért és hogyan vált belőle az, aki.

A másik kérdés egy szintén kínos jelenet kapcsán pedig aktuális számunkra is: hát nincs egyetlen civilizált ország sem, ahol a gyermek- és családvédelem túllép azon, hogy a szociális dolgozó kérdéseket tesz fel, felírja a válaszokat és mélyebb vizsgálat (vagy ami még rosszabb, annak törvényes lehetősége) nélkül távozik anélkül, hogy bármit is tenne, megelegedve az adminisztrálással? Ha az USA-ban a szociális háló ennyit tud csak, akkor ebben a hálóban több a lyuk, mint az anyag? Szomorú és a - híreket olvasva - néha nálunk is aktuális kérdés.

Anklaget – nincs magyar címe, angol címe: Accused

Ez a film tudtommal nem volt látható magyar mozikban, és egyéb forgalmazásáról sem tudok, ami nagy kár, mert egy remek dán filmről van szó, ráadásul ez jóval a hírnevet szerzett Vadászat c. Madds Mikkelsen film előtt, 2005-ben készült. A történet némileg hasonló, a főszereplő férfit (Henrik) viszont itt a saját lánya (Stine) vádolja nemi erőszakkal, és a történet az egyértelműnek látszó kezdetek után meglepő fordulatokat vesz.

Miért írok erről a filmről akkor egy pocsék anyákról szóló összeállításban? Azért, mert a bűnösnek látszó Henrik mellett az anya, Nina szerepe és felelőssége is felmerül. Vajon miért veszi az anya is egyértelműnek, hogy a lánya, aki korábban is „kitalált történeteket”, emiatt biztosan nem szavahihető? Kinek kell, hogy higgyen egy anya, aki szereti a gyerekét, de a férjét is, akit kezdettől fogva jó apának ismer és ártatlanságát egyértelműnek tartja? Hogy lehet egy ilyen lelki kettészakadást összeomlás nélkül végigcsinálni? Hogy élhet túl egy anya-gyerek vagy egy feleség-férj kapcsolat egy alaptalannak bizonyuló vádat? Hiszen mindkettejüknek nem lehet igaza: vagy a férj hazudik, vagy a gyerek. Mit tud az anya megtenni azért, hogy kiderüljön az igazság, de a család se essen szét? Vagy ez egy ilyen esetben hiú remény? Rossz-e az az anya, aki a férjének hisz a gyereke ellenében?

Édentől Keletre

És most álljon itt egy nagy klasszikus, amelyet elsősorban könyv formájában ajánlok mindenkinek, aki még nem ismeri ezt a méltán híres alkotást. John Steinbeck művéről van szó, melyből a korán halt ikonnal, James Deannel a főszerepben forgatott filmet Elia Kazan, és amelyhez vélhetően pont ezért azóta sem mert senki hozzányúlni, bár a könyv véleményem szerint ennél sokkal méltóbb megfilmesítésért kiált. Ez a film ugyanis csak az utolsó harmadát dolgozza fel a filmnek, és ez az egész történetet voltaképpen gyökerétől fosztja meg és ezáltal értelmezhetetlenné teszi szereplői jellemét és motivációját.

De vissza a könyvhöz és a benne szereplő pocsékanya-jelölthöz. Antihősünket gyerekként Kathynek, felnőttként Kate-nek hívják, és méltán pályázhatna előző írásom egyik érmes helyére is a „gonosznak született gyerekek” versenyben. Jó családba született, látszatra megfelelően nevelt leánykáról van szó a XX. Század elejének Amerikájában, aki ártatlan de egyben zavarbaejtő külsejével megtéveszti nemcsak a sajád családját, de környezetét és tanárait is, míg végül (számunkra) minden érthető ok nélkül szülei balesetnek álcázott lemészárlása és az olajra lépés mellett dönt.

Az élet nemvárt fordulatai és saját tetteinek eredményei végül kiszolgáltatott helyzetbe hozzák Kathyt, és így akaratlanul (vagy inkább nagyon nem akartan) anya lesz. Illetve: születik két ikergyereke. Szerető anyává viszont nem válik, ami – lássuk be – furcsa is lenne a kezdetek után. Kate klasszikus pszichopata (ma inkább úgy mondják: szociopata), képtelen bármiféle őszinte érzelemre, empáiára, együttérzésre. Csak a saját érdekei mozgatják, és azt élvezi, ha hatalmat szerez és gyakorol mások fölött. A véletlen által ráerőszakolt férjét és két szerencsétlen kisfiát azonban még erre sem tartja érdemesnek: amint tud, lelép az életükből, mélységes sérülést okozva a magára maradt férfinak, és természetesen a két babának is, bár utóbbiak esetében ez nyilvánvalóan később és áttételesen jelentkezik.

Kate azonban nem tűnik el örökre. A fiúk felnőnek, és a kisváros pletykái folytán egyiküknek (a sötét, borongós, titkokkal terhelt, apja szeretetéért nyílt szívű testvére, Aron ellenében hiába küzdő Calebnek) egyértelművé válik, hogy anyja a város legrosszabb hírű bordélyházát vezeti. Caleb felkeresi anyját, aki a kezdeti elutasítás után valami furcsa érdeklődéssel fordul fiai, és főként Aron felé, aki sokáig mit sem tud a baljós titkokkal terhes anyai vérvonalról, amikor pedig Caleb bosszúszomjának eredményeként megtudja, az tragédiához vezet.

Kate a klasszikus értelemben nem pocsék anya. Nem is annyira anya, mint inkább egy kelletlen inkubátor, vagy ha úgy tetszik, béranya, aki, mikor a szükség úgy hozta, ételért, szállásért, ápolásért cserébe kiköltötte ezt a két beléplántált „tojást”, de első adandó alkalommal megszabadult tőlük, hiszen csak terhet jelentettek számára céljai elérésében. Életének alkonyán, amikor kénytelen-kelletlen újra keresztezi egymást a sorsuk, azonban nemvárt érzés támad fel benne. Mi játszódik le ebben a végtelenül önző és szeretetlen lényben? Talán ő is – mint előzőleg Kevinünk – végül rájön, hogy már nem tudja megmagyarázni, mit miért is tett, holott akkor azt gondolta, tudja? Vagy az, amit áhított célnak tartott egész életében, amióta megvan, már nem is fontos? Vagy előtört a – mégis meglevő – anyai ösztön? Van ilyen, hogy valakiben 30 éven át szunnyad öntudatlanul az anyaság?

(folyt.köv.)

ahuva

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?