10. rész
Az előre megbeszélt időpontokban rendszeresen megjelentünk a kontrollokon. Petya állapota szépen javult, így a doki sem látta különösebb akadályát annak, hogy lassan lábra álljon. Eleinte kicsit bicegősen ment a dolog, de utána egész jól belejött, persze járás közben még egy ideig kapaszkodnia kellett dolgokba. A műtét március végén volt, a gipsz levétele június közepén, így elkezdtünk beszélgetni egy speciális terápiáról, hogy mit gondolunk róla, és aminek a kezdését szeptemberre terveztük. Amit kaptam tájékoztató anyagot, mind megmutattam a dokinak, plusz bújtuk a netet, hogy miket írnak róla. Ő orvosilag nem találta megterhelőnek Petya részére a módszert, így a fejlesztőközponttal pontosítottuk a részleteket. Ez akkor egy relatíve új mozgásfejlesztő terápia volt, amit inkább merev izomzatú gyerekeknél alkalmaztak. Azt mondták, hogy Downos kliensük még nem volt, de nyitottak az új tapasztalatra és próbáljuk meg. Megegyeztünk egy több hetes, intenzív tréningben. Ez azt jelentette, hogy hétköznaponként, minden délelőtt 10 és 12 között, három héten keresztül tornáztatásra jártunk. A foglalkozás elején egy „tornaasztalon” háton fekve, kezére és lábára súlyokat helyezve mozgatták Petyát. Volt olyan rész, amikor futópadon, a fogódzkodójába kapaszkodva, több percen keresztül sétált (persze ráfogott a kezére a tréner…). A vége felé kis trambulinon vagy érdekes kialakítású pályán kellett tornáznia, úgy hogy közben egy speciális ruha volt rajta. Úgy nézett ki benne, mint a kötözött sonka! Nagyon lefárasztotta a terápia, de azért lelkesen gyűrte a napokat egymás után. Ahogy befejeződött az intenzív rész, megállapodtunk egy heti egy alkalmas szinten tartó kezelésben.
Szeptember végére fejeztük be a mindennapos fejlesztést, Petya pedig október elején egyszer csak önállóan átsétált a nappali egyik feléből a másikba! Hatalmas volt az örömünk! Mint egy kis marionett-bábu! Két keze felemelve (hogy meg legyen a biztonságérzet…), enyhén imbolyogva (pedig nem is iszik!) és kitartóan rótta a köröket faltól falig! Azóta már nagyon sokat beszéltünk erről, hogy minek a következményeként történt ez meg, de mindannyiszor arra a megállapításra jutottunk, ha az egész procedúrát nézzük – műtét, gipsz, terápia, minden a megfelelő időben történt! Mit mondjak, ez óta nem igazán akar megállni (tudom, nekem semmi se jó!)! Egyfolytában dolga van! Egyik helyiségből a másikba pakolja, hurcolja a játékait vagy játékledobónak használja a lépcsőlejárót vagy egyesével a játékok után dobálja a cipőket… A lényeg, hogy olyat csináljon, ami elég nagy hanggal jár. Akik először jönnek hozzánk, azok szegények enyhe szívinfarktussal távoznak, hisz nincsenek hozzászokva ekkora zajhoz, de az edzetteknek (anyukám, pótmamánk…) már fel se tűnik a dolog. Nálunk a szaladás akkor történik, ha nagyon nagy a csend.
Sajnos nem mondhatjuk, hogy teljesen rendben van a műtét óta, mert már többször előfordult, hogy ismételten kijött a csípője a helyéről. Amíg nem sikerül visszavarázsolni, rettentően fáj neki, de mivel általában pár perc alatt megoldódik a dolog, utána már lábra is áll és szalad tovább a dolgára. A dokival már többször beszéltünk erről, de azt mondta, bármilyen eszközzel is rögzíti a csípőt a kimozdulás ellen, nem tud majd járni vele. Ha tudjuk kezelni a helyzetet, addig nem nyúlna hozzá, amíg rettentő fájdalmat nem okoz a gyereknek. Idén májusban kellett bemenjünk vele a sürgősségire a lába miatt. Játszottak a nagy trambulinban, Petya elesett, de nem túl jól ért földet, így eléggé fájlalta a lábát. Gondoltuk, hátha elmúlik magától, de sajnos nem. Másnap kezdtem el telefonálgatni, hogy megtalálom-e a dokinkat a gyerekkórházban. A mobilját nem vette fel, az ambulancia foglalt volt, maradt az ortopédiai osztály. Nagyon kedves volt, aki felvette a telefont. Elmondtam, mi a gondom, de hogy ragaszkodnék az orvosunkhoz, bent van-e?
- Hogy hívják a gyereket, Anya?
- A Petya az!
- Jaj, a Petya!? De ugye nem ütötte meg magát nagyon, nem olyan nagy a baj? Máris induljon el vele Anya, mire ideérnek, előkerítem a dokit! (Úgy tűnt, mély nyomokat hagytunk magunkról itt is…)
Beértünk, bejelentkeztünk, felmentünk az osztályra, ahonnan átirányítottak az ambulanciára. Elküldtem még pár segélykiáltó sms-t, majd egyszer csak kinyílt a vizsgáló ajtaja, és minket hívtak. A doki is itt volt. Megnézegette, megforgatta, majd elküldött röntgenre. Amint kész voltunk, mentünk vissza hozzá, hogy megbeszéljük a dolgokat. Szerencsére minden a helyén volt, nem talált sehol elmozdulást, így valószínű, hogy csak megránthatta, amivel túl sokat nem tudott kezdeni az orvos. Mondta, hogy figyelgessük, de ha pár nap múlva nem javul, menjünk vissza hozzá.
Pont most, a decemberi időszakban volt hasonló gondunk – mikor, ha nem az iskolai karácsonyi vásárra való sütikészítés kellős közepén! Egyik pillanatról a másikra, egy ültő helyében, kificamította a bal (nem a műtött oldali) csípőjét. Torkaszakadtából ordított, én meg rohantam, hogy mi történt. Ahogy emeltem, már simítottam is végig a lábait és éreztem, hogy nincs a helyén, szinte teljesen kiugrott – mintha egy alma nőtt volna a bal csípőjére! Szegénykém próbálta rám kulcsolni a lábait, de nem tudta behajlítani, én pedig ennyire kificamodva még nem láttam. Azt se tudtam, mit csináljak! Ádámnak szóltam, hogy keresse meg apát és mondja neki, hogy Petyával baj van, jöjjön gyorsan! Apa rohant is, mintha ágyúból lőtték volna ki, de akkor már ketten álltunk tehetetlenül, hogy mi legyen? Ilyen állapotban még kocsiba sem lehet tenni – nem tud ülni rendesen…
Az előző eseteknél általában elég volt, ha egy határozott, gyors mozdulattal felemeltem és már vissza is ment a csípője a helyére, de ez a dolog most nem működött. Ösztönösen fogtam a hóna alatt és lógattam – talán… de semmi. Utána nem volt jobb ötletem, mint a lógó gyerekkel a kezemben elkezdtem én ugrálni, hátha a hirtelen mozdulat visszafordítja a csípőjét, közben persze, mint a sakál, úgy üvöltött szegénykém a fájdalomtól. Aztán nem is tudom már, hogy pontosan mitől és hogyan, de csak egy nagy „reccsenést” hallottunk, egy még nagyobb kiáltással, és eltűnt az alma, a csípője visszakerült a helyére. Az ordítás abbamaradt, és már állt fel, és indult tovább. Szegény Apa meg kiabált, hogy fogjam meg, nehogy lábra álljon a gyerek! Mondtam neki, hogy de-de, álljon csak lábra, legalább látjuk, hogy megy-e a dolog, biceg-e, fáj-e neki, mert, ha igen, irány az orvos, de szerencsére semmi nem volt és azóta is jár-kel, mint egy örökmozgó!
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
