Szinte minden szülő átélt már egy olyan meghökkentő pillanatot, amikor a tanár mesélni kezd a gyerekéről, és a leírás alapján egy teljesen idegen lurkó képe rajzolódik ki a történetből. Itt jön, az „Ez nem az én gyerekem!”-effektus. Gyakran előfordul.  

Az otthon folyton csacsogó, kérdésekkel bombázó, mindenről véleményt formáló, éneklő-daloló, boldogan verset mondó gyerek az iskolában visszahúzódó, szinte észrevétlen, „néma kacsa”?  Vagy épp fordítva: a családi körben csendes, alig beszélő gyerek az osztályteremben igazi bohóc, aki minden helyzetet viccel próbál feloldani? Az eltérés sokszor zavarba ejtő, hiszen a szülők a gyerekük csak egy bizonyos (legjobb) arcát ismerik, és nehéz elképzelni, hogy egy másik közegben teljesen másként működik.

A jelenség azonban teljesen normális, sőt, kifejezetten gyakori. A gyerekek – akárcsak a felnőttek – különböző helyzetekben más-más szerepekbe bújnak. Otthon egyértelmű számukra, hogy kik ők: a szüleik szemében szerethetőek, elfogadottak, nem kell szerepeket játszaniuk. Itt nem számít, ha hibáznak, ha fáradtak, ha nyűgösek vagy épp túláradnak az érzelmeik. Ezért fordulhat elő, hogy iskola után a nap során felgyülemlett feszültség otthon robban ki belőlük. Egy hosszú, szabályokkal teli nap után sok gyerek nem tud azonnal átváltani, és szüksége van egy kis időre, hogy kiengedje a gőzt. Van, aki ezt hangos hisztivel vagy túlzott érzékenységgel teszi meg, míg más inkább visszahúzódik, becsapja az ajtót és csendben elvonul. Ilyenkor szülőként könnyen azt hihetjük, hogy valami baj van, pedig ez a viselkedés egyszerűen a fáradtság és a kontrollált iskolai viselkedés természetes ellenreakciója.

Az iskolai közeg persze teljesen más dinamikát követel meg. Az elvárások egyértelműek, a tanároknak és a kortársaknak is megvannak a maguk szabályai, amelyeket a gyerekeknek valamilyen módon kezelniük kell. Egyesek könnyedén beilleszkednek és alkalmazkodnak a helyzethez, mások számára viszont küzdelmesebb megtalálni a helyüket ebben a szigorúbb struktúrában. Vannak gyerekek, akik ösztönösen vezető szerepbe kerülnek, míg mások inkább megfigyelőként vannak jelen. Egyesek könnyedén barátkoznak és jól érzik magukat társas helyzetekben, míg mások óvatosan figyelik a környezetüket, mielőtt nyitnának a többiek felé. A maximalisták minden erejükkel a tökéletességre törekednek, míg a lazább, határokat feszegető gyerekek inkább a saját szabályaik szerint próbálnak boldogulni.

Ezek a különbségek nemcsak a gyerekek egyéni személyiségjegyeiből fakadnak, hanem abból is, hogy milyen szerepeket oszt rájuk a környezetük. Ha egy gyereket az osztályában „csendesnek” vagy „visszahúzódónak” bélyegeznek meg, akkor könnyen lehet, hogy ebben a szerepben ragad, és nehezen tud kitörni belőle. Ugyanez igaz azokra is, akiket bohócnak vagy problémásnak tartanak – ha a közösségben ezt a képet alakítják ki róluk, idővel ők maguk is elhiszik, hogy ez az identitásuk része.

Szülőként az egyik legfontosabb feladatunk, hogy segítsünk a gyerekünknek megérteni, hogy ezek a szerepek nem állandók, és nem határozzák meg végérvényesen, hogy kik ők. Ha úgy érezzük, hogy a gyerekünk egy olyan szerepbe kényszerült az iskolában, amelyben nem érzi magát komfortosan, érdemes vele beszélgetni erről. Sokszor már az is segíthet, ha egyszerűen megkérdezzük: „Milyen érzés számodra az iskolában lenni?” vagy „Van olyan helyzet, amikor másként szeretnéd, ha kezelnének?” Az ilyen beszélgetések révén a gyerek is jobban tudatosítja magában, hogy milyen hatások érik őt a kortársai és a tanárai részéről és velünk pedig legalább elindul egy párbeszéd a helyzetről, ez már egy ragyogó kiindulópont.

Emellett fontos az is, hogy támogassuk a gyerekünket a nap végi feszültség levezetésében. Ha suli után ingerlékeny, türelmetlen vagy túlpörög, ne erőltessük azonnal a házi feladatot vagy a beszámolót arról, hogy mi történt aznap. Adjunk neki időt, hogy kipihenje magát, és ha szüksége van rá, biztosítsunk neki lehetőséget arra, hogy a saját tempójában dolgozza fel az őt ért ingereket. Egy kis mozgás, egy nyugodt beszélgetés, vagy ha kell, egy mászókázás, rollerezés, egy kör bicajjal, akár egy közös mese a kanapén (kinek-kinek habitusa szerint) segíthet abban, hogy könnyebben átváltson az iskolai üzemmódból az otthoni légkörbe.

Ha pedig úgy látjuk, hogy a gyerekünk iskolai és otthoni viselkedése között túl nagy a szakadék, vagy olyan visszajelzéseket kapunk a pedagógusoktól, amelyek alapján úgy tűnik, hogy a gyerek nehezen találja meg a helyét, érdemes beszélgetni a tanáraival is erről. Sok esetben egy egyszerű konzultáció során máris kiderülhet, hogy mi az, ami a gyerek számára nehézséget okoz az iskolai közegben, és hogyan lehetne segíteni neki abban, hogy komfortosabban érezze magát.

A legfontosabb azonban az, hogy a gyerek tudja: otthon mindig önmaga lehet. Nem kell megfelelnie semmilyen szerepnek, nem kell tökéletesnek lennie, és bármilyen érzése is van az iskolával kapcsolatban, mi mellette állunk. Ha ezt érzi, akkor könnyebben megbirkózik az iskolai kihívásokkal is – és talán egy nap már nem fogunk annyira meglepődni, amikor a tanára egy egészen más gyerekről kezd mesélni nekünk.

Mert a mi gyerekünknek bizony oltári nagy hangja és nagy, vörös, elálló füle van, amiért nagyon szeretjük, még a csendes üzemmódjában is!