Már párhetes elmaradásban voltam egy csomag feladásával, ezért csütörtökön ebéd után úgy döntöttem, hogy nekiindulok gyalog annak az oda-vissza körülbelül 6 kilométernek a postára, úgyis ideje lenne szülni. Hazafelé negyedóránként voltak összehúzódásaim, de mivel az elmúlt héten többször, több órán keresztül ment az álvajúdás, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Este felhívtam a bábánkat, hogy másnap nem biztos, hogy megyek áramlásmérésre. Jó-jó, azért lefekvésnél még írjak egy üzenetet, hogy hogy állunk. Azt is hozzátette, hogy ha valami sürgetőt érzek, mindenképp hívjam, mivel a helyettes bábának „szánt” gödöllői bába náluk van, így akár mindketten lekéshetik, ha nagyon begyorsulunk. Fektetésnél Borkával összebújtunk, és kibambulva az ablakon láttam egy szép fényes hullócsillagot, „Könnyű szülést!” gondoltam.
Persze előbb bealudtam, minthogy helyzetjelentést adjak, úgyhogy hajnali 4 körül - amikor már egészen éberré tettek a sodródó fájdalmak - üzentem, hogy még mindig vajúdásnak tűnik, és reggel szervezünk Borkának szállítást, akkor majd hívom. Meglepetésemre egy perc múlva jött a válasz: épp hazafelé tart egy vidéki szülésről. Na, okos ez a gyerek már most.
Sokat nem tudtam ezután aludni, lassan a férjem is felkelt, majd Borka kivert minket az ágyból hat körül. Szóltunk Apunak, hogy lassan jönnie kéne, írtam a barátnőmnek, hogyha fölkeltek, hívja Anyut, mikortól befogadóképesek. Hétkor már itt topogtak, én pedig már erősen benne voltam a vajúdásban. Még beszélgettem röviden, de az összehúzódások alatt se hozzám szólni, sem hozzám érni nem lehetett (Apura rá is morogtam, amikor meg akart ölelni). Langyos citromos vizet ittam, hátha sikerül meghajtanom magam, de enni nem bírtam. A szüleim tébláboltak, még ez kell, még az kell, akkor oda mennek, de mégsem, akkor hogy legyen... Már éreztem, hogy nem jó a jelenlétük, így elég határozottan felszólítottam őket a távozásra.
Közben a bábánk már előreküldte a helyettesét, de hamarost ígérte a saját érkezését is. Fekve kicsit elviselhetőbbek voltak az összehúzódások, így félig letolt gatyával bedőltem az ágyba és vergődtem. Innentől minden kicsit homályos, például az is, hogy mikor és ki által szabadultam meg teljesen az alsóruházatomtól.
A helyettes bába érkezésekor még feküdtem, de hamarosan az összehúzódások intenzitása végett lecsúsztam az ágyról, amire feltámaszkodtam mellkassal, belekapaszkodtam az egyik párnába, egy másikat a térdem alá kaptam. Minden sodrásnál hátratoltam a csípőm, és majdnem a sarkamra ülve igyekeztem a derekam hasításának kilazításának megfelelő szöget találni. Közben félig érzékeltem a körülöttem sürgést: lábosokat hoztak, vizet melegítettek, vattát tépkedtek, néha kérdeztek, én meg csak a kék ikeás szatyrot emlegettem, nem igazán fogtam fel a szavaikat.
Csak meglett minden, már készült a meleg muskotályzsályás borogatás a derekamra. A következő pisikör után megjött a bábánk, látszott rajta, hogy egy percet sem aludt éjszaka. Megkérdezte, hogy mi a helyzet, annyit mondtam: fáj. Szeretnék-e hüvelyi vizsgálatot? Rövid mérlegelés után nemleges volt a válaszom (féltem, hogy megrémít az eredmény, ha túl kicsi a tágulás, ha túl nagy), de a magzati szívhang vizsgálat nem volt megbeszélés tárgya: a következő összehúzódást végig figyelte (Soma megszületéséig körülbelül ötször hallgatott be a pocakba). A bugyim maradjon-e még? Maradjon.
Visszakúsztam a korábbi térdeplő pózba, és mindent kizárva, teljesen belemerültem a hullámokba. Különösen nem koncentráltam semmilyen légzéstechnikára, arra figyeltem, hogy a kilégzés hosszabb legyen a belégzésnél, közben az ajkaim és a torkom legyen teljesen laza (záróizmok törvénye: nem lehet a méhszájat és a végbélnyílást ellazítani, ha az ajkak feszesek), közben mély, elnyújtott torokhangot adtam ki. Sűrűn cserélték a forró borogatást, almalével kevert nyírfavízzel itattak, ha kérdeztek, többnyire csak nyögtem. Ugyan fájdalomszintemre az ötös skálán még csak körülbelül három és felet mondtam volna, ingerem lett nyomni. Vártam pár összehúzódást, aztán az ágyra csaptam egy félhangos akurvaanyádat kíséretében, és megkérdeztem, hogy mennyire irreális, hogy már nyomnék.
„Ne nyomd, de ha kér erőt, engedd.”
Újabb összehúzódások, engedem, gyerebabagyere, gondolom. Menjünk pisilni. A Férj velem szemben, két könyökömet tartva hátrál ki velem a fürdőbe, ami a hálótól legtávolabb eső helyiség. Az ajtajában elkap egy hullám, teljes súlyommal ráakaszkodok (mint később elmondta, sikerült olyan pózban tartania, hogy úgy fájt a háta, majd betojt), majd kievickélve gyorsan a kagylóra ülök, és próbálok pár cseppnél több pisit kiengedni. Nem jön. Lazítok. Nem jön. Hirtelen sodrás, érzem, ahogy elkezd kifelé nyomakodni a fej. Jön, mondtam. Mindenki belépett a fürdőbe, és amikor felálltam, láttuk, hogy egy megtermett nyákdarab lóg ki belőlem. A bábánk tárgyilagosan közölte, hogy szerinte itt túl hideg van a kisbabának, menjünk vissza a szobába.
Vissza a pózba, most már annyi különbséggel, hogy a fejem alatti párnát a férjem váltotta fel. Szívhangmérés, itatás, borogatás, összehúzódásoknál a helyettes bába kezének szorítása, megváltozott hanghatások: az eddigi elnyújtott torokhang meg-megbotlik, a tolóinger kizökkenti a simaságából. Engedem, nem nyomom. Egyszerűen nem lehetünk még ott. Korai. Nem készültem még fel. Még nem szülhetem meg!
A bábánk előzetes engedélykérés után elkezdte olajozni a gátamat, és jelezte, hogy jól éreztem: ez a baba bizony jön! Ettől kicsit bátrabb lettem, és kicsit több erőt adtam a hullámoknak - viszont minden összehúzódásnál csak egyet-kettőt nyomtam, utána kilihegtem a fájdalmat, és hagytam visszább húzódni. Nem volt ebben semmi tudatosság, nem volt célom vele, egyszerűen így éreztem jónak. A bábám biztatott, hogy engedjem nyugodtan vissza, nem kell „tartanom” a szünetekben. Néhány ilyen tolás után felvetette, hogy ha nem ülnék ennyire a sarkamra, akkor több helye lenne a babának, inkább próbáljak meg simán a férjem ölébe fekve négykézláb lenni a csúcspontokon is.
Eldurrant a magzatburok, éreztem, ahogy kiömlik belőlem a meleg víz. Ekkor eljutottam arra a pontra, hogy csak úgy tudtam lazán, öblösen tartani a torkom, ha mélytónusú üvöltéseket adok ki magamból, és nem éreztem magam egy cseppet sem kínosan emiatt. Engedtem, hogy a testem elmerüljön a sodrásokban, és tegye azt, amit szükségesnek érez. Hamarosan a gátam megkoronázta a fejét .
„Sötét haja van, megsimogatod a buksiját?”
„Most nem!”
- hörögtem. Ezután ismét pózváltás következett: megfordultam, és az ágy sarkánál, a férjem combjait hónaljaim alá kapva guggoltam. A következő összehúzódásnál már majdnem kibújt,
„Ha következőre kicsit több erőt adsz neki, kint lesz”
- hallottam a bábánkat valahonnan ezer kilométer távolságból. Jött az újabb hullám, engedtem, nyomtam, éreztem, ahogy szétfeszül a gátam, ordítottam, „Kint a feje!”, következőre kibújt a válla, és kicsusszant az egész teste.
A férjem azonnal hátrahúzódott az ágyon, húzott magával, és a hasamon már ott ficergett a csúszós kis halacska. A bábák ráteregették a fűtőtesten előmelegített törölközőt és a takarót, fejére sapkát húztak. A kezdeti nyöszörgést felváltotta a méltatlankodó sírás, én pedig csak annyit hajtogattam: sziababaszia és köszönöm. Vártam egy darabig, hogy magától elkezdjen felkúszni a mellkasomra cicit keresve, de csak kiabált. Jól van, gyere. Nagy nehezen sikerült a szájába varázsolni a mellbimbóm, és lusti üzemmódban elkezdte szívni.
A köldökzsinór pulzálásának megszűnése után elszorították annál a résznél, ahol elvékonyodott (így körülbelül 10 centis köldökcsonk lett), és a férjem elvágta tőlem a babánkat. Mivel az előző szülésemnél nemigen voltam már magamnál ennél a ponton, így meglepett, hogy a méhlepény megszülésével járó összehúzódások közel ugyanolyan intenzívek, mint a baba kitolása.
A harmadik összehúzódás környékén megkérdeztem, hogy nyomni lehet-e, és mivel pozitív volt a válasz, így megnyomtam. Túlnyomtam. A lepény nagy része egy jó adag vér társaságában kirobbant belőlem, egy darabja pedig még mindig bent tartotta. Lehetett érezni, hogy a szobában kicsit megfeszül a levegő a történtek miatt, tömték alám a papírvattát. „Pillanat, érzem, hogy leválik, jön már!” - mondtam, és valóban másodperceken belül kicsúszott a bent szakadt rész. Az egyik lavórba csúsztatták, ellenőrizték, hogy minden darabja kint van-e, aztán megmutatták, hogy hogyan néz ki az anya felőli oldal és mit látott a baba bent. Engem leginkább egy nagy darab májra emlékeztetett, de azért jó volt látni.
A gyorsan levált lepény hozott magával elég sok vért, így ismét szükség volt a méhem erőteljesebb simogatására, masszírozására, hogy a lehető leggyorsabban összehúzódjon, így kisebb felületről tudjon vérezni. Ez volt a szülés legrosszabb része. Bőszen tömködték alám az újabb papírvattákat, és kaptam egy dózis Arnica Montana homeós bogyót.
Kisebb letisztogatás után a bábánk mondta, hogy keletkezett egy körülbelül centis szakadás, de elég felszínes, szépen összesimul a két oldal, ha megígérem, hogy összecsukott lábakkal fogok feküdni mostanság, akkor azért az egy öltésért nem szurkál meg. Persze-persze. Pisilni viszont mindenképp ki kell menni, mert attól még jobban összehúzódik a méh. Mivel az elmúlt pár órában minimum két liter folyadékot megittam, és csak csöppeket sikerült kiengednem magamból, biztos voltam benne, hogy tele van a hólyagom. Ahogy abban is biztos voltam, hogy nem fogok tudni pisilni. A kagylón ülve hallottam a csorgást, de az nem a húgycsövemből jött, hanem a hüvelyemből. A bábánk átsegített a fürdőkádba, hátha ott térdelve sikerül majd, de annyira frusztrált, hogy folyik a vérem, hogy nem voltam képes a hasamat emelgetve, nyomogatva sem kicsikarni semmit. A bábánkon látszott, hogy aggódik a vérzés miatt, igyekeztem megnyugtatni, hogy én ilyen fajta vagyok, és nem érzem magam rosszul. Mivel muszáj volt kiüríteni a hólyagom, megbeszéltük, hogy megkatéterez. Nem ujjongtam az ötlettől, mindig is utáltam a pisilőcsövet, de tudtam, hogy ha bekucorodunk az ágyba most, akkor órákig ki sem szállok onnan (utólag örülök, hogy így döntöttünk, mert nagyon sok pisi volt bennem).
Miután letudtuk ezt a kellemetlen részt, bevetődtem a férjem mellé, akinek a csupasz mellkasán békésen pihent a még mindig pucér Soma. A bábák adminisztráltak, néha kérdeztek valamit, mi pedig összebújva örömködtünk. Halmérleggel lemérték a súlyát, és gyorsan hosszát is megnézték. Szép nagy baba: közel négy kiló, hatvan centi.
Indulás előtt még ellenőrizték a vérzést, és meghagyták, hogy igyak sokat, pisiljek sokat, szopogassak árnikát, ha hirtelen nagyon véreznék, masszírozzam a hasam, ha rosszul vagyok függőlegesben, azonnal feküdjek le akár a padlóra is. És tíz nap a korai gyermekágy, kéretik szigorúan feküdni, ha két nap múlva jól is érzem magam. Most nem biztos, hogy szükségét érzem, de tizenöt év múlva hálás leszek, ha most ehhez ragaszkodom.
Puszi-puszi, sziasztok, hívjatok este!
Hamarosan a férjem felöltöztette a picikét, megebédeltünk, felhívta a szülőket és a neonatológust, aki délután kijött. Én pedig feküdtem a babaillatban és igyekeztem elhinni, hogy sikerült.
Nem volt gyertyafény, relaxáló zene, félhomály, meditatív állapot. Mégis úgy érzem, pont erre a szülésre volt szükségem: ahol békén hagynak, ahol bíznak bennem, és én is bízom magamban, ahol kiadhatok magamból mindent őszintén. Ez a pár óra kitisztított, és meggyőzött arról, hogy jól működik a testem, összhangban velem. Ezek mellett pedig elmélyítette a hitet önmagamban: úgy érzem, bármit véghez tudok vinni.
Az egész babavárás, vajúdás, szülés, és az első egy hét gyermekágy összehasonlíthatatlan volt a „klasszikus” rendszerével. Minden nyugodt, természetes, magától értetődő volt. Őszintén kívánom mindenkinek, hogy egyszer ezt megtapasztalhassa!
Köszönöm, hogy olvastatok!
Bojszy
