Történetünk 2014 januárjában történt, amikor néhány nappal aktuális menstruációm késése után vettem egy terhességi tesztet. Aztán még egyet, és végül egy harmadikat. Mivel mindhárom teszt pozitív lett, a lehető leghamarabb bejelentkeztem a nőgyógyászatra. A vizsgálat minden kétséget kizárt. Gyermekünk nem régóta várt, vagy tervezett baba, de a párom is és én is örültünk érkezésének. Terhesgondozásra a helyi sztk-ba jártam, szerencse, vagy ez a „szokás”, nem tudom, de mindig ugyanaz az orvos vizsgált meg. Hálapénzt sosem adtam. Az orvos mindig türelmes volt és kedves, ha visszakérdeztem, hát elmagyarázta újra. Szülésre és szülői szerepre felkészítő „tréningre” is jártam, és alkalmunk nyílt megnézni a helyi szülőszobát is. Terhességem problémamentesen zajlott, teltek a hetek, a hónapok. A 34. héten már három kilogramm körülire becsülték a kisbabánk súlyát, és fiúnak a nemét. Mindenféle ismerőseim mindenféle történetét végighallgattam százszor, voltak hajmeresztő és nagyon reális történetek is. Egy szó mint száz, úgy döntöttem, hogy nem fogadok magamnak se szülésznőt, se orvost. Láttam lelki szemeim előtt fogadott (fizetett) orvosomat, ahogy a vasárnapi ebédet falja, amikor rátelefonálok, és ő csapot, papot, és saját gyerekeit hátrahagyva rohan hozzám szülni, mert én őt megvettem. Ezt én így nem akartam.
A 39. hét utolsó napjára fájásaim lettek, aztán elmúltak. Következő nap ismét jelentkeztek a fájások, és rendszeresekké is váltak. Itthon voltam, járkáltam, figyeltem az órát. Este fél hétkor betelefonáltam a páromért a munkahelyére. Ő hazajött, befejeztük a holmim bepakolását, lezuhanyoztam, felöltöztem. A szülésfelkészítő órákon javasolták, hogy mivel városiak vagyunk, ráérünk az ötperces fájásokkal kórházba menni, és mielőtt mennénk, telefonáljunk be a szülészetre. Mi így is tettünk, taxiba pattantunk, és este kilencre bejelentkeztünk a szülészeten.
Ugye a kilenc hónap alatt a kórházba és sztk-ba járkálások alatt, meg ugye ez a mi városunk egy kicsi város, nagyjából minden orvost ismertem legalább arcról, ezért ismerős volt a nőgyógyász, akivel a lift előtt összefutottunk. Jókat hallottam róla, és nagyon örültem, hogy aznap ő az ügyeletes. A doki kávéért indult a földszinti automatához, de mikor meglátott minket, és az én kicsi termetemhez mindenképpen hatalmas hasamat, nem ment le, bejött velünk! A szülésznő kedvesen fogadott, szimpatikus volt, elkérte a kiskönyvemet, hálóinget adott, stb., és rákérdezett, hogy hány perces fájásokat érzek. Mikor mondtam, hogy ötpercenként ismétlődnek a fájdalmaim, akkor kicsit nevetgélt, hogy akkor nem tudnék így mosolyogni. De aztán megvizsgált az orvos, és én hat centire ki voltam tágulva. Éljen a málnalevél tea!
Az orvos burkot repesztett, sajnos a magzatvíz be volt zöldülve, így ctg-re kötöttek, és infúzión keresztül oxitocint kaptam. Nem hagytak sokáig vajúdni, mert féltek, hogy a kisfiamnál az oxigénhiányos állapot gondot fog okozni. Ötórányi vajúdás után, ami alatt a párom végig velem volt, a családunk meg a folyosón kinn drukkolt értünk, császármetszést hajtottak végre rajtam, és hajnali 2 óra 10 perckor megszületett a kisfiam. Három nappal a kiírt időpont előtt, 4300 grammal és 54 centiméterrel. Az orvos, a szülésznő végig türelmes volt velem, a kérdéseimre válaszoltak, bátorítottak engem is és a páromat is. Igaz, nem vitatkoztam velük, nem bíráltam felül a döntéseiket.
Ilyet is hallottam, hogy a kismama leáll vitatkozni az orvossal, amikor az császármetszést javasol, hogy: nem, nem, ő megszüli! Én ilyesmire nem vettem a bátorságot. A műtétet végző csapatnak még arra is volt energiája, hogy a legelső közös fotónkat elkészítsék. Ezért is, és mindenért, amit kaptam, hálás vagyok az egész dunaújvárosi kórház szülész csapatának és a 2014 szeptember 8-án hajnalban ügyeletben lévő összes műtősnek. Köszönöm nekik, hogy újra bizodalmam lehetett az emberekben!
Ez a mi kissé zanzásított történetünk, tényleg csak azért, hogy olvasni lehessen olyat is ami jól jött ki!
cashews
