Előzmények

Első lányom császárral született. Volt ott minden, nem túl komolyan vett sorvadás, majd indítás mindenféle módon, végül romló szívhang és császár. Négy évvel később, a második körre nemcsak orvost, kórházat, hanem országot is váltottunk: munkám miatt Svédországba költöztünk.

Először pár szót a svéd terhesgondozásról, aminek legfontosabb jellemzője ugyanaz, mint az egész svéd egészségügynek: a költséghatékonyság. Ez általában a magyar, de akár német vagy amerikai rendszerhez szokottakban is elsőre aggodalmat kelt, hiszen a spórolás egyik legfőbb eleme a máshol szokásoshoz képest jóval kevesebb vizsgálat, a másik szembetűnő különbség az orvosok idejével való takarékoskodás. Ezért orvos csak a legszükségesebb esetekben lép színre, és amit csak lehet, szakdolgozók végeznek. Így a szülészetben a bábáké (barnmorska) a főszerep. Ők végzik a terhegondozást, vezetik a szülést, ők a csecsemősök, a szoptatási tanácsadók, de még az ultrahangokat is bábák csinálják. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy van egy bábád, aki ehhez mindhez ért és egy személyben mindent megcsinál, hanem ezek bába szakterületek és egy terhesség során ennyi különbözőféle bábával akad az embernek dolga.

Nos, hogyan is néz ki dióhéjban a svéd terhesgondozás, avagy hogy nézett ki a mi körzetünkben, amikor én szültem, mert hogy Svédországban egészségügyi körzetek vannak, amelyekben némiképp más és más a protokoll. Szóval miután rájöttél, hogy terhes vagy, bejelentkezel a körzeti rendelődbe, és kapsz egy időpontot valamikor a terhességed 8-10. hetére. Az első időponton megismerkedsz a terhességedet végigvivő gondozóbábával, aki külön elmagyarázza, hogy hogyan kell őt lecserélni, ha esetleg nem lenne neked szimpatikus. Elvégzi a későbbiekben is szokásos vizsgálatokat: vérnyomás, súly, külső tapogatás. Ezenkívül vizeletet tesztel és teljes vérképet készíttet. Teljeskörű tájékoztatás ad a terhesség első feléről, kiadványokkal lát el. Köztük részletes táplálkozási füzetecskével. A terhességi vitaminok helyett itt a helyes táplálkozásban hisznek, így trimeszterenként napi menümintákat javasolnak. Érdekesség, hogy a kerülendő dolgok között külön lista van a túl magas higanytartalmuk miatt kerülendő halakról. Felvilágosít továbbá az opcionális kombinált tesztről (KUB). Ez 35 felett ingyenes, alatta önköltséges. Én még pont nem voltam 35, de azért melegen ajánlotta. (Végül mivel pont Magyarországon voltunk a 12. héten, kihasználtam a kedvezőbb árat, és ott csináltattam meg.) Az első vizit legeslegfontosabb része azonban a kismama előéletének részletes kikérdezése. Ezek után a bábák heti értekezletén, ahol már egy szülész orvos is jelen van, minden új kismama anyagát megbeszélik, és eldöntik, hogy ki maradhat az alapellátásban, kinek kell a kiemelt kórházi orvosos terhesgondozás, kinél mire kell figyelni, kinek kell extravizsgálat. Nálam pl. a korábbi kis súlyú babám miatt arra jutottak, hogy maradhatok az alapellátásban, de lesz egy extra ultrahangom a 3. trimeszter elején.

Az első vizit után a következő esemény a 18. heti ultrahang, majd a 20. héten a második bábavizit. Ez már sokkal rövidebb, mint az első: gyors vérteszt hemoglobinra és vércukorra (utóbbi sosem éhgyomri, de a bábám szerint, ha valakinek a nem éhgyomri is alacsony, akkor nincs miért koplaltatni egy kismamát), vérnyomásmérés, súly, külső hastapi, méhhossz mérés centivel, szívhang hallgatás dopplerrel, beszélgetés. Innentől ez ismétlődik négy, majd kettő hetente, végül a terminusban hetente. Kétszer kiegészült teljes vérképpel. Mindig időpontra mentem, várni nem nagyon kellett. Az ultrahangon kívül minden a körzeti rendelőben történt. Hüvelyi vizsgálat sosem volt.

A nekem kiszabott extra ultrahangon a 31. héten megállapították, hogy kislányunk becsült ultrahangos méret alapján a 16-os percentilisen van, és mivel az pont a küszöbértéknek számító 15-ös percentilis felett van, további extra vizsgálatra nincs szükség.

A potenciális kis súlyú baba mellett a terhességem másik neuralgikus pontja a korábbi császárom volt. Így rögtön az elején adódott a kérdés, hogy akkor most hogyan lesz? Gondozóbábám erre egyszerűen azt felelte, hogy egy császár után az van, amit én akarok, ha hüvelyit, akkor hüvelyi, ha császárt, akkor császár, kettő csaszi után viszont csak császár lehet. Mondtam, én kipróbálnám a hüvelyit, mondta oké. Kérdeztem, hogy akkor milyen speciális szabályok fognak rám vonatkozni az előző császár miatt. „Semmilyen” hangzott a kurta válasz, amit akkor el sem hittem és még jó párszor újra megkérdeztem a későbbiekben. A magyar kismama legendáriumból ugyanis úgy tudtam, hogy császár után hagyományosan szülni nem egyszerű téma, mert nem engednek terminust túllépni, nem lehet epidurál, meg úgy általában nem sokaknak jön össze. Bábám válasza azonban később sem változott, hát készültünk a sima szülésre.

Itt meg is kell álljak egy percre, mert oly kedvelt gumicsont: miért is akartam én megpróbálkozni a hüvelyi szüléssel? Először is nagyon távol áll tőlem mindenféle ősanya elképzelés, ami szerint csak így válhatok igazi nővé meg az álpszicho okoskodások is, miszerint a császáros gyerekek vesztesnek születnek és gyakorlatilag potenciális tömeggyilkosok. Az első császárból nagyon gyorsan felépültem, és a műtéttől sem féltem. Ami engem motivált, az a kiváncsiság volt. Ki akartam próbálni, mint más a bungee jumpingot.

Persze puszta kalandvágyból kockáztatni nem akartam, és ugyan a svéd hozzáállás nagyon laza volt, nem hittem kapásból el, gyanús volt, hogy hogy lehet Magyarországon ennyire más a hozzáállás, így hát nekiláttam magam utánajárni a VBAC (vaginal birth after caesarean) lehetséges kockázatainak. Először is tisztázódott, hogy a Magyarországon is közkedvelten emlegetett 1-2 százalékos hegszétválási arány valójában elsősorban nem veszélyes hegszétválásokat jelent, amelyek semmilyen beavatkozást nem igényelnek. A valódi veszélyes hegszétválások aránya ehhez képest ezrelékekben mérhető. Ráadásul ezek sem jelentenek rögtön tragédiát, csupán annyit, hogy mindenképp császározni kell. Továbbá szinte mindig éles fájdalommal és/vagy magzati szívhangromlással jár. Ráadásul epidurál (elfedheti a hegszétválás fájdalmát) és fájáserősítés (értsd pl. oxitocin) mellőzésével a kockázatok még tovább csökkenthetők.

Így a kellő információkkal felvértézve bátran vágtam bele a nagy kalandra való felkészülésbe. Először is elmentünk szülőszobanézőbe, ahol nem csak a szobát és a napi 20 szülésre rendelkezésre álló egyetlen lepukkant kádat nézhettük meg, de kezünkbe foghattuk a burokrepesztőtűt, a vákuum tapancsot és a fejelektródát (ezt burokrepesztés után a baba fejbőrébe szúrják, akasztják a CTG szívmonitorozása helyett, nem tudom, mi a magyar neve).

Ezek után a 37. hét magasságában gondozóbábámmal elkészítettük a szülési tervet. Ez egy A4-es kinyomtatott űrlap lett, amin terhességem legfőbb paraméterei és a szüléssel kapcsolatos egyszerű elképzeléseim szerepeltek: ha nem szükséges, nem szeretnék epidurált és oxitocint (utóbbihoz volt már szerencsém az első alkalommal, és úgy gondoltam inkább legyen hosszú vajúdásom, mint „erősített”), továbbá szeretnék minél többet függőleges pozícióba lenni (első szüléskor nagyon szerettem volna felállni, de a CTG-re hivatkozva nem engedték), ill. hogy mindenképp szeretném látni a méhlepényt. Első lányom születésekor nem mertem kérni, hogy mutassák meg a császáros műtőben, és a mai napig furdal a kíváncsiság, mert nagyon kíváncsi lettem volna rá, pláne, hogy állítólag ritka kicsi volt. A szülési tervet a bábám csatolta a rendszerben az adataimhoz, ahol egyébként személyi számom révén az arra jogosultak terhességem minden adatához hozzáférhettek, de ki is nyomtatta nekem, hogy egy esetleges világvége szcenárió esetén is mutathassam, mi a legfontosabb, amit rólam tudni kell.

Kaptam tőle még egy tájékoztató lapot a szülés esetén teendőkről. Ezen az első és legfontosabb, hogy a szülészetre menés előtt mindig telefonálni kell, nehogy valaki csak úgy betoppanjon. Telefonon is csak akkor zargassuk őket, ha az alábbiak közül legalább egy fenn áll: (1) vérzünk, (2) elment a magzatvíz, (3) tíz percen belül legalább 3 egy percnél hosszabb fájásunk van, ill. kevésbé kiemelve volt még egy olyan opció, hogy telefonálhatunk, ha úgy általában nem érezzük magunkat biztonságban, de lehetett érezni, hogy ezt annyira nem csípik. Volt még pár szó, arról, mit kell vinni, de ez igazán semmi volt a magyar listákhoz képest, ill. javasolták, hogy a terminus felé már ne epiláljunk odalenn, mert állítólag a borotvált bőr könnyebben reped. A legnagyobb örömmel mondtam le a pocakos punciborotválásról.

Mindemellett mi is próbáltunk felkészülni elméletben a szülésre. Sok szüléstörténet és oktató videó mellett az egyik legnagyobb segítségnek a régi index-fórumos doki „Gőzmozdonyként szülni” írása bizonyult. Málnalevél teát meg ilyesmit kihagytam, terhestornára sem jártam, a sportot csak a napi munkába biciklizés jelentette (kb. 38. hétig).

A szülés

Egy pénteki napra voltam kiírva, ezért azon a héten hétfőn befejeztem az utolsó projektem a munkahelyemen, kedden még teljes bedobással meetingeltem, és aztán szerdán megkezdtem a szülési szabadságom. Az első otthon töltött nap természetesen takarítással telt, amivel gyorsan végeztem, hogy aztán csütörtöktől megkezdjem a nagy betűs Várakozást.

1. nap – valami elkezdődött

Terhességem gyakorlatilag problémamentes volt, kilenc hónapig még keményedéseim sem voltak, kivéve egyet, pontosan egy héttel a kiírás előtt. Így először engem is meglepett, hogy nem kellett sokat várnom, mert amint éjfélt ütött az óra és péntek lett, vagyis átléptünk a D-daybe, ébresztettek is az első jóslók. Persze nem voltak még túl komolyak, fel-felébredtem rájuk tíz-húszpercenként, aztán reggelre el is múltak. Péntek este aztán újra jöttek a jóslók. Fodrásznál voltam, néztem a tükörben a falon lévő órát és már ötpercenként jöttek, de még tudtam közben mosolyogni, nem avattam be a fodrászcsajt a szituba, nem akartam a frászt hozni rá. Megszépülve hazamentem, a fájdogálások közt elkészítettem másnapra lányom szülinapi tortáját. Másnap töltötte a négyet. Akinek volt már négyévese, az tudja, hogy ez az a szülinap, amikor a zsúr először igazán fontos lesz. A lehetséges szülés miatt nem mertünk nagyobb bulit szervezni, ezt természetesen megértette, de azért torta csak kellett. A mű elkészült, lefeküdtem, és fokozatosan csillapodtak a fájások, hogy reggelre ismét csak egy-egy kósza jóslás maradjon.

2. nap – zsúr és fájós buli

Szombaton délelőtt eseménytelenül lezavartuk a minizsúrt egy baráti családdal. Délután ugyanezen barátaink gyerekeire vigyáztunk, amikor az előző napinál is korábban újra indult a fájós buli, ezúttal még erősebb fájásokkal, és rögtön öt-hétpercesekkel. Ezekre már meg kellett állnom és lélegeznem. Amikor a barátaink a gyerekekért jöttek, megkértük őket, hogy vigyék magukkal nagylányunkat, mert úgy néz ki, ma éjjel műsor lesz. Ötperces fájásokkal befeküdtem a kádba, valaki mondta egyszer nekem, hogy ez a tuti teszt, ha a kádban enyhülnek, akkor csak jóslás, ha nem, akkor éles a helyzet. Nekem a vízben hamar besűrűsödtek hárompercesre. Miután fél órán keresztül így ment, úgy gondoltuk, hogy akkor ez most már komoly. Párom szendvicseket készített, átfutotta a checklist-et, elment a kocsiért, én kijöttem a kádból, a fájások közt felöltöztem, és hívtam a kórházat. Ott kikérdeztek és kérték, hogy szóljak, ha jön a fájás. Jött is egy, igen ám, de miután kijöttem a kádból, látványosan enyhültek a fájások, és mikor kérdezték, várjanak-e a kikérdezéssel a fájás végéig, mondtam, hogy nem kell, tudok beszélni. Ez hiba volt, mert mondták, ha tudok még beszélni fájás közben, akkor még nem vajúdok eléggé, várjunk még és jelentkezzünk újra, ha már nem tudok fájás közben beszélni. Így buktam az első fordulót. Ezek után a fájásaim fokozatosan enyhülni és ritkulni kezdtek, végül lefeküdtünk aludni, és ugyan az elején még fel-felébredtem, négykézláb vetettem magam egy-egy fájásra, másnap reggelre ismét fájásmentesen ébredtem. A közös szülinap reménye elúszott.

3. nap

Megreggeliztük a szülésre szánt szendvicseket, majd hazahoztuk a lányunkat. Nem kicsit volt csalódott, hogy még nincs kint a tesója.

Este aztán ismét jöttek a fájások, megállósak, megtámaszkodósak, lélegzősek és a fájdalom jellege is fokozatosan változott. A korábbi mensis-hasmenéses alhasi görcsökhöz egyre inkább hozzáadódott egy mélyebb nyomás, farokcsont fájdalommal és enyhe derékfájással, komolyabbra azonban ezen az estén sem fordult a dolog.

4. nap

Hétfőn este ugyan ismét beindult a szokásos fájósdi, de már nem is bizakodtam benne, hogy aznap történhet valami. Ki is vettem egy dvd-t, Mother and child (nem tudom a magyar címét, Naomi Watts, Annette Bening, stb). Reménykedtem, hogy a téma talán elősegíti a szülést. El is kezdtük nézni, de elég reménytelen volt a dolog, mert a fájásaimnál mindig meg kellett állítani, végül már kétpercenként állítottuk meg, és a fájásaim is egy percnél hosszabbak voltak. Mégiscsak történhet ma valami? Tárcsáztam hát ismét a bűvös számot. Most már gyakorlottként meg sem próbáltam fájás közben beszélni, de tényleg nem is ment. Persze most is azt mondták, hogy várjunk még egy kicsit, de ha sűrűsödik, vagy erősödik, nem kell már ismét telefonálnunk, hanem mehetünk. Befeküdtem hát kicsit a kádba. Bár az ilyesmit mindig is amolyan természetanya allűrnek tartottam, de tény, hogy nagyon zavart a lámpafény, és már előző kádas fájásaimkor gyertyákat vittem a kádhoz, most is gyertyafényben fájtam. Mivel a dolog csak erősödött, úgy döntöttünk, indulunk. A párom ismét berakta a szendvicseket, checklist, autó, én felöltöztem fájások közt, összeszedtem az alvó gyerek cuccait, átvittük a szomszédba és bementünk a kórházba. Nagyon hideg volt, -20 alatt, nem öltöztem fel rendesen, fáztam, és bár csak tíz perc az út, az három fájást jelentett, nem álmaim kocsikázása volt, az tuti.

A kórházban aztán először a betegfelvételi szobába vezettek. A szobának két ajtaja volt, egyik az osztályon kívüli folyosóra, a másik a szülőszobákhoz vezetett. Egy nővérke adatot egyeztetett, majd megmérte a vérnyomásom és a súlyom (amikor épp fájsz, pont az kell még, hogy a terhesség alatt felvett súlyoddal ismét szembesítsenek). Utána jött egy bába. Először megtapogatta a hasam, és kérdezte, sokat mocorgott-e a baba, mert szerinte lehet, hogy faros lett. Mondtam, hogy aznap valóban nagyon sokat mozgott. Erre hozott egy mobil ultrahangot, de nem tudta megkülönböztetni, hogy melyik a feje és melyik a feneke. Én nem láttam, de párom szerint bár valóban nagyon egyformák voltak, azért az orra egyértelműen kivehető volt az alsó bumszlin. A bába azonban úgy érezte, a tudása végéhez ért, a kérdés tisztázására orvosra volt szükség. Kerített egy ügyeletes fiatal doktornőt, bejött, bemutatkozott – mint egyébként mindenki – vetett egy fél pillantást a monitorra, megállapította, hogy nem faros, és már ott sem volt.

Ezek után jött a ctg. Ez volt az első ez alatt a terhességem alatt. Lefeküdtem, tappancsok fel, bába el, mert hogy ő majd nézi a központból (ez valami olyan hely, mint egy űrhajóvezérlő szoba, ahonnan minden vajúdót figyelemmel kísérnek). Ahogy lefeküdtem a ctg-hez, a fájásaim ismét ötpercesre ritkultak, és bár nekem továbbra is eléggé fájtak, a gép alig mérte őket, egy 120-as kivételével csak 50-eket regisztrált. Egy idő után a bába visszajött, mondta, hogy szerinte ezek még nem igazi fájások, de elkeseredésem látva úgy döntött, mégis csak megvizsgál hüvelyileg. Így történt meg ezen terhességem első hüvelyi vizsgálata. Nőgyógyászati vizsgáló nem volt, csak a vizsgálóasztalon kellett szétraknom a lábaim. A nő nem erőltette meg magát nyúlkálásilag, majd azt mondta, hogy ugyan fel van puhulva a méhszáj, de el sem éri rendesen, így nem is érzi, nyitva vagyok-e. Ez elég hihetetlenül hangzott, hisz Magyarországon már a terhesgondozás alatt is mindig el tudta a doki érni a méhszájam.

Aztán folytatódott a hidegzuhany, a bába azt mondta, hogy szerinte ez még nagyon a kezdet. Kikérdezett az előző szülésemről, hogy ott sem tágultam túl gyorsan, és hogy ugye végül császár lett, nem volt túl biztató. Végül azt találta ki, menjünk haza, ad fájdalomcsillapítót, és egy fájásleállító gyógyszert (!), hogy tudjak aludni, mert látja, milyen kimerült vagyok. Kérdeztük, ez mennyire állítja le a dolgokat, azt mondta, lehet, hogy reggel újraindul a dolog, de az is lehet, hogy csak három nap múlva. Hát, a 41. héten, még három nap, köszönöm nem. Mondtuk, hogy hazamegyünk, elvisszük a gyógyszert és még megfontoljuk. Ő még egyszer erősködött a gyógyszer mellett, majd kinyitotta nekünk a vizsgáló folyosóra vezető ajtaját. Hajnali egykor ki lettünk dobva, mehettünk haza, ismét tíz perc, három fájás. Ezt a fordulót is elbuktuk, nem jutottunk be a szülőszobára.

5. nap

Otthon aztán bevettem a fájdalomcsillapítót, nem sokat hatott persze. Lefeküdtünk aludni, fekve megint enyhültek a fájásaim, és négy-ötpercenként meg-megszakítva aludtam vagy három órát. Aztán felébredtem és ismét befeküdtem a kádba. Megdöntöttem életem fürdési rekordját, öt órát áztattam magam. A pasim már nem mert magamra hagyni, így ő egy hálózsákban aludt a fürdő padlóján. A kádban eszembe jutott, hogy egy szüléstörténetben olvastam, hogy valaki fájások közben azt mantrázta, hogy lazul, lazul, lazul. Rájöttem, hogy eddig minden, amit tettem, légzések, négykézlábazás, kád, csak arról szóltak, hogy túléljem a fájásokat. Lehet, hogy ez nem elég. Elkezdtem hát innentől kezdve megpróbálni ellazítani az altájékom a fájások alatt, hátha segíti a tágulást, lélegeztem és mondtam magamban, hogy „relax, relax”.

Közben azonban kezdtem feladni az egész természetes szülés tervemet. El voltam keseredve, hogy már napok óta fájok és sehol sem tartok még. Lányom már kivan ettől a bizonytalanságtól, ide-odaráncigálástól, meg hát ő is látta a fájásaim, ez nem gyereknek való, és lehet még vagy három nap. Ezt nem tehetem a családommal, már nem érdekelt semmilyen elvem, vágyam. Császározzanak meg, vagy nyomjanak be oxitocint egy epidurállal, és essünk gyorsan túl az egészen. Kijöttem a kádból, felöltözni sem volt már erőm, a kanapé szélén egyensúlyoztam, fájtam, közben el-elszundítottam, és arra gondoltam, mennyivel jobb lenne egy vajúdólabdán. Végül délelőtt tízkor ismét elindultunk a kórházba, checklist, autó, nekem öltözés. Fájásaim sem gyakoribbak, sem erősebbek nem voltak, mint éjjel. Kérdezte is kétségbeesve a pasim, hogy mit mondunk most, miért jöttünk vissza. Mondtam neki, hogy azt, hogy ennek valahogy vessenek véget, én nem akarok még három napig ilyen állapotban lenni.

Ismét megtettük a tíz perc-három fájásos utat. A kórházban ismét a már ismert kétajtós vizsgálóba kísértek, viccelődtünk is, hogy vajon most melyiken távozunk. Adategyeztetés után ismét ctg következett, de azt mondták, csak tizenöt-húsz perc lesz. Most már ragaszkodtam hozzá, hogy ülve készüljön, nehogy fekve megint enyhüljenek a fájásaim. Egy bába felrakta a tappancsokat, majd a központba távozott, megint magunkra maradtunk a géppel. Igen ám, de ezúttal már ki sem lendült a fájásaimra, és a szívhangra is mindenféle hülyeséget mutatott, mivel a gyerek folyton elmászkált. Időről időre bejött egy bába és igazított valamit a fejeken, így megismerhettük a kórház egyetlen férfi bábáját is, egy nagyon kedves afrikai pasi, de neki sem sikerült rendes működésre bírnia a ctg-t. Így másfél óra szenvedés után, amiből a végén fél órán keresztül már párom tartotta a tappancsokat, megkönyörültek rajtunk, és az értékelhetetlen ctg ellenére is hajlandóak voltak velünk foglalkozni. Először is megkérdezték elfolyhatott-e a víz. Mondtam, hogy ez-az folyt belőlem, persze amennyit kádban voltam, bármi lehetett. Erre jött egy kis parázás, hogy jaj, lehet, hogy akkor már nem ép a burok, akkor nem ajánlott a hüvelyi vizsgálat, merthogy az fertőzésveszélyt jelent. Így a hüvelyi vizsgálathoz orvosi engedély kell. Szerencsére az orvos távolból megadta az engedélyt, és végre átestem egy rendes, kellőképp fájdalmas hüvelyi vizsgálaton. Kiderült, hogy már négy centire nyitva vagyok, és nagyon lent van a baba feje. Megdicsértek minket, hogy jó munkát végeztünk odahaza, kinyitották a másik ajtót, és mehettünk a szülőszobába. Ennek ott kb. úgy örültünk, mint valóság-show játékos a villába jutásnak.

Délben költöztünk be a kettes számú szülőszobába, ahol az eddigi tempó alapján azt reméltem, majd talán valamikor éjjel megszületik második gyermekünk. Bemutatkozott a két bába (egyikük tanuló) és a nővérke, akik vezetik a szülésem, természetesen, csak amíg a műszakjuk tart. Ők viszont már ragaszkodtak egy rendes ctg-hez, de a szívhangot most már nem tappanccsal, hanem a baba fejére tett elektróddal regisztrálták. Ehhez egyben burkot is kellett repeszteni. A várt vízözön azonban most is elmaradt, pontosan ugyanúgy, mint nagyobbik lányom születésénél. Ment is a tanakodás, hogy vajon hová lett a víz?

Az elektródos szívmonitorozás előnye, hogy szabadon lehet vele mozogni, de a fájásmérő tappancsok miatt, amelyek ezúttal végre szép erős fájásokat mértek, kérték, hogy legalább húsz percig maradjak a szülőágyon. Viszont egészen kényelmesen oldalt fekhettem egy lábtámasz segítségével. Mondták, hogy ha gondolom, később mászkálhatok, áttelepedhetek egy labdára és a kéjgázt is kipróbálhatom. Végül annyira jó volt úgy feküdni, hogy csak az utóbbit próbáltam ki. Ki hagyna ki egy legális drogozási lehetőséget? Először semmit sem éreztem a gázból, de miután ráéreztem a szívás technikájára (két lélegzetvétellel a fájás előtt kell kezdeni), nagyon bejött. Fájni fájt a gáz mellett is, de kevésbé tudatosult a bódulattól és egészen bele tudtam lazulni a fájásokba. Így a tágulás alatt elvoltam magamban a gázommal, a bábák a központból figyeltek, a pasimat csak szörppincérnek használtam (kaptunk egy nagy kancsó áfonyaszörpöt, ami nagyon jólesett).

A vizsgálatokat viszont, amelyeket ugyan megpróbáltak fájásszünetben csinálni, elég rosszul viseltem, akkor sokat számított a párom jelenléte, biztatása. Szerencsére nem kellett sok vizsgálat, az első burokrepesztős négycentis, aztán kb. két óra múlva hat cm, ekkor az oktatóbába valami méhszájigazgatást is végzett, az különösen rossz volt, aztán egyszer kiesett az elektród, azt kellett pótolni. Végül bő három órával a szülőszobára jutás után az akkor már két napja folyamatosan érzett tolás inger valamivel erősebb lett, és hívattam a bábákat, akik még egyszer megvizsgáltak, és megállapították a teljes kitágulást.

Az oktatóbába mondta, hogy elkezdhetek nyomni, a tanulóbába pedig megnyomott egy gombot, és rögtön megjelentek még vagy hárman a szobában. Igaz, a lábam között csak az én két bábám tüsténkedett. Én hátradobtam a gázos maszkot, és pár másodperc alatt teljesen kitisztult az agyam, abszolút ott voltam, minden eszembe jutott, amit a kitolásról valaha olvastam: a levegővétel, a gőzmozdony, meg hogy úgy kell nyomni, mintha kakilnék. Persze a bábák is magyarázták és a pasim is biztatott, szorítottam a kezét és ő is velem nyomott, oly teljes beleéléssel, hogy még pukizott is egyet. Ő észre sem vette, csak én meséltem neki utóbb. A szülőágyat nem alakították át, hanem nekem kellett a térdeim megfogni, de ez csak még jobban segített nyomni. A gátvédelem egyáltalán nem volt megterhelő, forró vizes törülközőket tettek a gátamra, hogy serkentsék ott a vérkeringést és a tágulást, ezen kívül mutatták, hogy hová koncentráljam a nyomást, illetve párszor lihegnem kellett nyomás helyett. De mindez egyáltalán nem volt nehéz, ahogy már említettem, az elmúlt órák bódulata után, most nagyon pengén ott voltam. Közben az elektród végig a kisebbik lányom fején volt, és a párom végig közvetítette nekem, hogy mit mutat a fejem mögött lévő monitor. Egyáltalán nem esett le a szívhangja, még akkor sem, amikor félig kint volt a feje, ez nagyon megnyugtató volt a korábbi rossz szívhangos császár után. Egyik fájás szünetben a bábák biztatására én is megérintettem a buksiját, de nekem ez ott inkább ijesztő volt, mint megnyugtató, ezért gyorsan el is húztam a kezem.

Végül öt tolófájásból 15.46-kor ki is bújt második lányunk, Zelma. Sokkal hosszabb kitolásra számítottam, ezért beletelt egy kis időbe, mire felfogtam, hogy vége. Rögtön rám rakták, bőr-bőr kontaktusba, csak egy törölközővel törölgették meg kicsit, meg egy sapiszerűséget raktak a fejére. Rögtön el is kezdte keresni a cicit, mint a háborítatlan szülős videókban. Párom közben elvágta a köldökzsinórt (csak harmadjára sikerült), nekem közben meg kellett szülnöm a méhlepényt, kicsit nyomkodtak is, aztán meg jött a rendbe rakás, csak három apró öltés kellett a kisajkamra, de ebből az egészből alig észleltem valamit, mert csak a kiscicámmal ismerkedtem (oly nagyon cicás volt a lánykánk, hogy zavaromban „gazdiként” mutatkoztam be neki).

Aztán magunkra hagytak, Zelma meg csak szopizott és szopizott, végül még bukott is kicsit. Mi szülők, kaptunk vacsit alkoholmentes pezsgővel és svéd zászlóval. Kellett is, mert farkaséhes voltam. Aztán három órával a szülés után jött csak a mérés, addig csak tippeltünk apjával, én 2400 g-t, ő 2600-t saccolt, meg is lepődtünk a 2900-on.

Ambuláns szülést terveztünk, de mivel este tízre járt volna le a megfigyelés kötelező hat órája, olyankor meg nincs gyerekorvos, aki megvizsgálja a babát, bent kellett töltenünk az éjszakát. Másnap délben már otthon voltunk, és szoptatás közben befejeztük a filmnézést, csak egy napot kellett ráfizetnünk a kölcsönzésre, gyönyörű film, ajánlani tudom, bár semmiképp se szülés előtt. A svéd szülészeti rendszer az éjszakai „nincs kedvem dolgozni” bába ellenére is elnyerte tetszésem. A szülés utáni eufóriában párom mondta is, hogy maradjunk ebben az országban, és szüljünk még 2-3 gyereket. Bár több gyereket nem szeretnék, de ezt a szülést simán végigcsinálnám még kétszer-háromszor, kár, hogy nincs olyan, hogy bérszülés.

mikromara

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?