Eszter kislánya Írországban, egy dublini kórházban született. Az ottani szokás szerint – mivel a szülés problémamentesnek ígérkezett – nem orvos, hanem szülésznő vezette a szülést, aki a nővérrel együtt nagyon segítőkész volt: hátat masszíroztak, biztató szavakat mondtak, és mindig pontosan tájékoztatták a vajúdó kismamát a történésekről.

Te is megosztanád szülésed történetét? Küldd el nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu címre.

Írországban, egész pontosan Dublinban, még pontosabban a National Maternity Hospitalban született meg pici lányom. A terhesség problémamentes volt. Felváltva jártam vizsgálatokra a kórházba és a háziorvoshoz. Itt a magyarországi rendszerrel ellentétben nincsenek nőgyógyászati vizsgálatok. Jogos a kérdés: akkor mi van helyette? Volt vérvétel, vizeletvizsgálat és ultrahang. Bizony, ennyi. Nem több és nem kevesebb. Persze ha a vizsgálatok során valami rendellenességre bukkannak, akkor itt is gyakrabban kell járni és lehet, hogy van valami komolyabb vizsgálat is, de szerencsére nálam nem volt. Ami különbözik még az otthoni rendszertől, hogy itt nincs lehetőség programozott császárra. A szülések hüvelyi úton történnek. Természetesen ha komplikáció lép fel, vagy a baba illetve a mama állapota megköveteli a műtétet, akkor vágnak, de ha nem indokolt, akkor szó sem lehet császármetszésről.

A terhesgondozás során mindig az ügyeletes orvoshoz kerültem, azaz saját, fogadott orvos nincs. A várakozási idő átlagosan 1-1,5 óra volt. A vizsgálatok pedig kb. 5 percig tartottak. A személyzet mindig mosolyogott, megkérdezték hogy vagyok, van-e valami panaszom. Az ügyeletes doki megnézte a pocimat, megmérte a vérnyomásomat, általában meg is ultrahangozott és mondta, hogy “see you next time”.

Közeledett a pici Manónk érkezésének az időpontja. Én meg voltam győződve, hogy hamarabb érkezik majd. De nem jött hamarabb, sőt időre sem jött, hanem úgy döntött, hogy 10 napot késik... De nem panaszkodhatok. Nekem a terhesség nem volt kényelmetlen. Nagyon élveztem a pocakosságot, még a 40. hét után is. Tudtam aludni, volt étvágyam, jó volt a közérzetem.

Aztán a nagy napon hajnalban, 4 óra körül jöttek az első fájások. Mivel az előző napokban is voltak rendszertelenül jósló fájások, azt hittem ez is csak vaklárma. Nem is vettem komolyan. Két fájás között még szunyókáltam is egy kicsit. Aztán 6 óra körül felkeltem. Egyre gyakrabban jöttek a fájások, de még mindig rendszertelenül. Később rendbe szedtem magamat, fogtuk a férjemmel a több hete készenlétben álló csomagunkat és reggel 8 körül elindultunk a kórházba. Fél 9-re be is értünk, akkor már 4 percenként jöttek a fájások. Én még mindig tök higgadt voltam. Szinte fel se fogtam, hogy ez már “az”, nincs visszaút, tényleg szülünk. Rövid adminisztráció után kaptunk egy szülőszobát, egy szülésznőt és egy nővérkét. Ők ketten és a férjem végig mellettem voltak. Az ügyeletes orvos is beköszönt és megnézett, de mivel sima szülésem volt, így a szülésznőm vezette le a szülést. A szoba nagyon modern volt, jól felszerelt, tiszta, új berendezésekkel.

9 órakor történt az első vizsgálat, 2 ujjnyira voltam kitágulva. A szülésznő engedélyt kért, hogy megrepessze a magzatburkot, amit megadtam neki. Ezek után a fájások felerősödtek. Egy órával később ismét megvizsgáltak, ugyanannyira voltam kitágulva (2 cm) mint első alkalommal. Szerettem volna kérni valamilyen fájdalomcsillapítót, de bizonytalan voltam, mit is akarok, úgyhogy abban maradtunk, hogy várunk még egy órát és meglátjuk, hogy haladunk. A nevetőgázt kipróbáltam, de csak rosszul lettem tőle. Így maradt a ki- és belégzés. A jógaórákon tanult technikák nagyon jól jöttek. Soha nem gondoltam volna, hogy csupán a ki- és belégzéssel túl tudom majd élni a szülési fájdalmakat. A fájdalommal küzdve próbáltam nem befelé fordulni és valami kapaszkodót találni a külvilágban. Ebben sokat segített az, hogy bekapcsolták a rádiót és próbáltam az adásra, a zenékre, a zenék szövegére figyelni. Közben azt ismételtem magamban, hogy rajtam kívül nők milliói csinálták már ezt végig, és hogy képes vagyok rá én is. A jógatanárnőm sokszor említett mondata dübörgött a fejemben: “you are designed to do this”.

Mindvégig próbáltam pozitív maradni és arra gondolni, hogy egyszer ennek is vége lesz. Közben a szülésznőm és a nővérke felváltva biztattak és masszírozták a hátamat, a derekamat. Nagyon segítőkészek voltak. Kaptam tippeket is, hogy milyen pózokat próbáljak ki a vajúdás alatt. Megkérdezték, hogy szeretnék-e jógalabdán vajúdni, sétálni vagy esetleg zuhanyozni. Amikor pedig már látták rajtam, hogy fáradok, mindig volt valami biztató szavuk. Mellettük persze a legnagyobb segítség a férjem volt, aki végig mellettem volt és hihetetlen erőt adott.

Egy óra elteltével úgy döntöttem, hogy kérek fájdalomcsillapítót. A férjem csodálkozott is, hogy epidurálist kérek, de nekem már mindegy volt, mit adnak, hova adják. Azt se bántam volna, ha a koponyámba szúrják a tűt, csak enyhüljön a fájdalom. Mielőtt azonban beadták volna, megvizsgált a szülésznő és mondta, hogy már nem javasolja a fájdalomcsillapítót, mert már 8 ujjnyira vagyok kitágulva. El se hittem, hogy ilyen gyorsan megy a dolog. Szóval a fájdalomcsillapításról lemondtam és imádkoztam, hogy továbbra is ilyen gyorsan történjenek a dolgok.

Jöttek is a tolófájások, de a szülésznő megkért, hogy próbáljam meg visszatartani, mert még kicsit tágulnom kellett. Aztán dél körül kezdődött a kitolási szakasz. Minden összehúzódásnál egy nagy levegőt kellett vennem, államat a mellkasomhoz kellett szegezni és lefelé koncentrálva tolni egy nagyot, még egyet és egy harmadikat is. Ez így is ment. A szülésznő mondta, hogy muszáj gátmetszést csinálni és engedélyt kért, hogy megtegye. Majd 6 összehúzódással később kint is volt a kicsi lányom feje, a következő tolásnál pedig az egész baba kijött.

12:45-kor megszületett a kislányunk. Én teljes extázisban voltam. Nem hittem el, hogy vége és hogy ott van a pici babánk.

Megkérdezték, hogy az apuka el szeretné-e vágni a köldökzsinórt. Kitisztították a baba légutait, majd megtörölgették és lemérték a súlyát (3,6 kg volt). Gratuláltak az elsőszülöttünkhöz és azonnal a mellkasomra tették. Közben engem rendbe tett a szülésznő.

Mikor először a kezembe adták a lányomat az első gondolatom az volt, hogy “jééé hát ez a gyerekem?!”. Akkor esett le, hogy a 9 hónap alatt egyszer sem képzeltem el, hogy milyen lesz majd a babám. Nem gondolkoztam, hogy milyen lesz a haja, a szeme színe, a pofikája, hogy dundi lesz-e, vagy soványka. Ott tartottam a kezemben, fürkésztem a tekintetét és örültem, hogy végre megérkezett.

Eszter

Az írországi terhesgondozási és szülészeti szokásokról, illetve a kórházban tapasztaltakról Eszter egy későbbi posztban számol be.