Szülni otthon és külföldön. Ez a mondat persze máris pontosításra szorul. Az otthon alatt egy magyarországi kórházat értek (konkrétan egy bizonyosat), külföld alatt pedig Angliát, Angliának is egy viszonylag jómódú, vidéki megyéjét, annak is egy jó hírű kórházát. Ez azért fontos, mert – ha neadjisten máshová vet a sorsom akár otthon, akár itt Angliában – akkor lehet, hogy máris nem állja meg a helyét egy csomó minden, amiről itt majd beszámolok.

Két gyereket szültem otthon, 8 és 10 évvel ezelőtt, egyet pedig 3 hete Angliában.  Előrebocsájtom, mindhárom szülésem csodálatos élmény volt és a bejegyzésemnek nem az a célja, hogy az egyik országban való gyakorlatot jobbnak, vagy rosszabbnak ítéljem meg, mint a másikét. Célom csupán annyi, hogy elmeséljem, hol, mit találtam másnak, érdekesnek. Nem vagyok orvos, sem szülésznő, hogy szakmailag megítéljem, mit hol csinálnak „jobban”. Csak benyomásaim, érzéseim, szubjektív gondolataim vannak.

Az itt élő magyarok (főleg londoniak) általános rossz véleménnyel vannak a brit egészségügyről, így meg sem lepődtem, mikor egy ismerősöm azzal magyarázta férjével való hazaköltözési szándékukat, hogy babát szeretnének, és azt tuti nem itt fogja megszülni. Itt nincs normális terhesgondozás, a szülésekről pedig rengeteg horror történetet hallott. Huhh, gondoltam magamban, milyen szerencse, hogy nekünk már megvan a két csemeténk, akiket még Magyarországon a szuper megbízható választott orvosomnál, a szuper hírű szülészeten szültem anno, és nem itt kell kockáztatnom gyermekeim és a magam egészségét.

Aztán egy szép januári reggelen pár napja érlelődő gyanúmat megerősítette az a bizonyos második kék csík a teszten. És ezzel – az ösztönös boldogság mellett – úrrá lett rajtam a pánik. Első gondolatom az volt, hogy kiderítem, hogyan lehetne magánúton (értsd: magánkórházban, választott dokinál) terhesgondozásra járni, szülni stb. Van biztosításunk, a költségek egy részét biztosan fedezné. A körzeti orvos (GP) hamar felvilágosított, hogy az itt nem megy. Angliában ilyen nincs. Mindenki az NHS (brit állami egészségügyi szolgáltatás) berkeiben szül. Punktum.

Aggodalmamat csak fokozta a védőnő, akinél be kellett jelentkeznem, és aki elmondta, orvost nem fogok látni, hiszen én egy alacsony kockázatú terhesség vagyok. Az ilyenekkel a védőnők és majdan a szülésznő foglalkozik. „Az orvosok csak bonyolítják a dolgot. Ha már őket is be kell vonni, ott komplikációk szoktak fellépni” – legyintett.  Haha, gondoltam magamban, azt hittem, ez fordítva van: ha komplikáció adódik, bevonják az orvost. Olyat meg, hogy választott orvos, nem is hallott. Ha kell az orvos, azt kapom, aki épp ügyeletben van. No de ez nem is téma, hiszen – mint mondta, – én úgyis csak vele meg a szülésznőkkel fogok találkozni. OK, ez van. És mikor láthatom az én kis töpörtyűmet ultrahangon? Alig várom, hogy halljam azt a szapora kis szívverést! „Ó, lassan a testtel! A 12. hétig még bármi történhet. Ráérünk majd akkor bekukkantani.” Hangzott a lelombozó válasz. Na, addig én biztosan nem várok, mondtam én, mi van, ha méhen kívüli, meg egyébként is, mi van ha ikrek. Én nem tudok várni. Látnom kell! Erre az egyetlen megoldás a magán ultrahang volt. Szerencsére jó pár ilyen vállalkozás működik errefelé – gondolom az angol anyák között is van pár türelmetlen fajta.

A 12. heti Down-szűrésen és két vérvételen kívül semmi beavatkozás nem történt. Eleinte havonta, majd kéthetente találkoztam a védőnővel, aki vérnyomást mért, vizeletmintát vizsgált, megmérte a hasam növekedését, illetve dopplerrel szívhangot vizsgált. Utóbbinak nagyon örültem, mert ilyenkor én is hallhattam, jól van a babám. Hüvelyi  (turkálós) vizsgálat egyetlenegyszer sem volt. Amikor erre rákérdeztem, értetlenül nézett rám a védőnő. Itt az a vélemény, hogy normál terhesség esetén erre semmi szükség. Több kárt okozhat, mint amennyire hasznos, és egyébként is, minek vegzálják szegény kismamát ezzel. No, ez egy roppant szimpatikus nézet. Ekkor kezdett átfordulni bennem valami és kezdtem egyre jobban bízni a „természet” és az NHS erejében.

Bármi aggodalmam volt, mindig megnyugtattak, hogy a babavárás egy természetes dolog, minden rendben lesz, hisz az előző kettőnél is az volt. Az egész terhesség-szülés témához egyébként ez volt a hozzáállás: természetes dolog, ami megy a maga medrében. Végül is tényleg!

A szülés ugyanebben a szellemben zajlott. Szinte egyáltalán nem avatkoztak be a folyamatba. Reggel nyolckor érkeztünk a kórházba, ahol már várt egy mosolygós szülésznő. (Előtte odatelefonáltunk, amit előre kértek.) Egy gyors vizsgálatot követően – ez volt az első „turkálás”! – megállapította, hogy készen állunk a szülőszobára, majd bekísért minket a férjemmel egy nagyon barátságosan berendezett szobába. Ezután röviden elmondta, mik a lehetőségeim: labda, medence, zuhany stb. (Ezek már mind otthon is vannak, tudtommal.) Én mondtam, köszönöm, nem élek semmivel, csak hagyjanak feküdni és ”befelé fordulni”. Szintén elmondta, mik a fájdalomcsillapítási lehetőségek. Megköszöntem, de reméltem, nem kell élnem egyikkel sem. Nem kötöttek rám szívhang monitort. Ha aggódtam volna, megteszik, de a szülésznő elmondta, hogy mivel minden rendben zajlik, fölöslegesnek tartja, és csak korlátozna engem a mozgásban. Viszont tízpercenként kézi dopplerrel figyelte, nem változik-e a baba szívhangja. Ez nekem elég megnyugtatás volt.

Nem kötöttek rám infúziót, nem kaptam beöntést és nem repesztettek burkot sem. Utóbbi a kitolásnál – pici rásegítéssel – magától szakadt, mikor már a fiam feje (burkostul) félig kint volt. Mikor kérdeztem, miért nem repeszti meg a burkot (előző két szülésemnél ez automatikusnak tűnt és azzal magyarázták, hogy felgyorsítja szülést), a szülésznő azt válaszolta, jobb, ha hagyjuk a dolgokat maguktól megtörténni. A testem tudja, mit kell tennie. Így is volt. Sikerült teljesen átadnom magam a szülés természetes folyamatának. A kisfiam végül 4 óra, 1-2 perces pihenési szünetekkel (és így pihenéssel) tűzdelt vajúdás után, gyakorlatilag mindenfajta beavatkozás nélkül, gátvédelemmel született. Nem szívták le az orrát, azonnal a hasamra tették. A magzatmázat nem mosták le róla, csak betakarták egy pokróccal és a mérést követően vissza is kaptam. Két órán keresztül maradhattunk így: egymás bőréhez simulva, békésen.  Emlékszem, még a nap is besütött az ablakon.

Az már csak hab a tortán, hogy a szülés alatt a férjemet is „ellátták”: kapott teát, kávét, pirítóst, én pedig a szülés után menüből választhattam ebédet. (Továbbra is állami kórházról beszélünk.) Még aznap hazaengedtek volna, de mivel mekóniumos volt a magzatvíz, kérték, hogy maradjak bent éjszakára. A szülésznő maga húzta fel rám a szorító harisnyát (trombózis kialakulása ellen), majd puszival búcsúzott tőlünk. A babám végig mellettem volt. Egy percre sem vitték el.

Mint az elején írtam, mindhárom szülésem szép élmény volt, mégis ezek után felmerül bennem a kérdés, hogy nem lehetett-e volna elkerülni az előző kettőnél az oxitocin infúziót, az állandó szívmonitorozást, a burokrepesztést és az automatikus gátmetszést, esetleg a hüvelyi úton történő vizsgálatokat (a terhesség ideje alatt). Mivel – hangsúlyozom – nem értek hozzá, érdekes lenne megnézni a statisztikákat. Vajon a „nem beavatkozás” elve itt Angliában több komplikációval jár, több baba és mama sérül azért, mert ezeket a „rutin” beavatkozásokat nem végzik el?

Azt a kérdést már nem is feszegetem, hogy itt teljesen ingyen szültem, míg otthon – mint tudjuk – ennek ára van. 

Anna

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?