15. hét – Kisfiúnk lesz! Tegnap kaptuk kézhez a nem invazív magzati triszómia tesztünk eredményét, amelyben ott volt a számunkra oly kedves sor is: „Y chromosome: detected”. Na, persze volt ott még sok másik fontos sor is, „low risk” és „not detected” eredménnyel, de azokat valahogyan természetesnek vettük.

Az első fiúnkkal (Most már így hivatkozzunk rá? Vagy nagyfiú? De hát csak 2,5 éves ez a nagyfiú!) nem végeztettük el ezt a tesztet, de azóta én is öregebb lettem 3 évvel, a sima kombinált teszt sem mutatott olyan meggyőző arányt, mint múltkor, úgyhogy úgy éreztük, hogy jobb lenne a lelkivilágunknak, ha véremet adnám, és tesztelnénk egy ilyet is. Amikor a papírokat töltögettük, kérdezte az asszisztens, hogy a nemét szeretnénk e tudni? Huh, mondom naná, ki tudja, hogy az ultrahangon meddig bújócskázna ez a baba, míg a szülei lerágják a körmüket, hogy kezdjenek e helyet csinálni a parkolóházak, vasúti pályák, és a megszámlálhatatlan mennyiségű jármű mellett a femininebb játékoknak is?

Nem hiába matekoztam, olvastam, kérdezősködtem, és nem hiába stresszeltem a férjemet azzal, hogy neki kell ügyesnek lennie, mert én a két X-ből nem tudok Y-t csinálni. Olyan jól berendezkedtünk a fiús szülői létbe, és olyan jó, hogy ebben maradunk. Elővehetem az iszonyat cuki kisautós rugdalózókat, a kék babafészket és szoptatós párnát, a pihe-puha kék babatakarókat, és úgy nagyjából mindent. Most már nem fogok a pelenkamárkákkal küzdeni, tudom, hogy melyik popsitörlő töröl és nem csak maszatol, hogy felesleges megvenni a drága koszmó elleni sampont, mert semmit sem ér, és hogy melyik öblítő nem bántja a bababőrt, de mégis finom babás illata van.

Sok dologban rutinosabbak leszünk, de egy percig sem gondolom, hogy ezúttal már nem fogunk hibázni. Azt is tudom, hogy lesznek nagyon nehéz időszakok, és hogy a kisnagyfiúnkat megviseli majd az új helyzet, de próbáljuk már most az ő szintjén szoktatni a gondolathoz, sokat beszélünk neki erről, kapott kisbabákkal kapcsolatos könyvecskéket, pocakos anyuka rajzokkal, ahol a felnyitható kis ablak alatt a baba is látszik odabent, és pár alkalom után, ha kérdeztük tőle, hogy mi van az én pocakomban, akkor rávágta, hogy pici baba. Tudom, hogy sem őt, sem magunkat nem tudjuk tökéletesen felkészíteni az újszülött érkezésére, de azért próbálkozunk.

Így vagy úgy, de a tapasztalat, a nem első alkalom ad egy megnyugvást és magabiztosságot, hogy már nem olyan könnyű behülyíteni minket, ránk ijeszteni, felesleges babaholmikat ránk tukmálni, és a sok kéretlen tanács lepergetésében is elég jók vagyunk már. Utóbbi jó pár bejegyzésnyi szöveget kitenne, de mivel a nagy része a rokonságtól származik, és nem tudom teljes bizonyossággal kizárni, hogy ők is olvassák ezt, ezért ezeket nem fogom megírni. És talán végre azt sem kell majd többet hallgatnunk, hogy mi semmit sem tudunk a gyereknevelésről és úgy általában a gyerekekről, vagy, hogy nekünk azért könnyű, nekünk azért jó, mert csak egy gyerekünk van, és egy gyerek az nem gyerek, de majd, ha kettő vagy több lesz, akkor majd jól meglátjuk! Bár fogadni mernék, hogy így is hallgathatjuk majd, mert lányunk nincs, és egyelőre nem is lesz, és hát a több, de azonos nemű gyerek sem számít, legalább egy kell mindegyikből, hogy valamire való szülő legyél. No, nem baj, mi azért nagyon örülünk annak az Y-kromoszómának!

Végül pedig egy Janikovszky idézettel borzolnám tovább a lányos szülők kedélyeit, amely idézet az „Örülj, hogy fiú!” című, a kisnagyfiam születésekor kapott könyvből származik.

„Örülj, hogy fiú! mondta az anyám,

egy fiúnak mindig könnyebb az élete!

És ő csak tudja, hiszen lánynak született.


Örülj, hogy fiú! mondta az apám,

egy lánnyal mindig sokkal több baj van!

És ő csak tudja, hiszen neki is lánya van.

Örülj, hogy fiú! mondta a bátyám,

így nem fog annyit bőgni, mint te, kiskorodban!

És neki is igaza volt, mert én tényleg sokat bőgtem, amikor ő húzta a hajamat.”

(Megnyugtatásképpen írom, hogy az író- és költőnő megírta ezt a nagyon szórakoztató kis könyvet lányos verzióban is!)

Vigyázzatok magatokra és egymásra!

Anna